Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

ötszázas

 

 

 

Meghívhatlak? Kérdezte a férfi. A nő egy darabig kotorászott a táskájában, aztán fölemelte a fejét. Én fizetem, mondta, és a pénzt a férfi elé tette az asztalra. Az bement, rendezte a számlát, aztán egy ötszázast a nő markába nyomott mégis. A nő begyűrte a táskájába. A szék lába megcsikordult a betonon, ahogy fölállt. A főutcán kezdtek sétálni, egymás mellett. Az emberek csacsogva andalogtak, a gyerekek tipegtek kikerekedett képpel, elégedetten a fagyijuk mögött, párok fényképezték magukat a szobrok előtt, üldögéltek, kávéztak, vacsoráztak, mosolyogtak egymásra, mérhetetlen távolságban. Ők ketten nem mosolyogtak. A nő a táskájába kapaszkodott, a másik kezét zsebre vágta, s az aszott füvet nézte a szandálja előtt, ahogy elindultak a töltésen, a patak mellett. Nem beszéltek. Olyan vastag volt a csönd, mintha valami tél ellen fölszerelt, vastag, bolyhos, merev függönyt eresztettek volna közéjük. A férfi megállt, a nő csak a mellkasát látta, mert ahogy szembe fordult vele, minden mást eltakart a széles felsőtest előle. Megfogta az élettelen kezeket, s egyenként maga köré vonta őket. A nő nem szólt, nem mozdult, csak szipogott, mert a könnyek már az orrából is folytak. A férfi megpróbálta magára tapasztani a nő két tenyerét, aztán szorosan átfogta a meg-megránduló testet. A könnyek rákenődtek az ingére. Álltak így egy darabig, s a nőnek eszébe jutott az első ölelés sok évvel ezelőtt az októberi udvaron, az eső alatt, a sötét hűvösben, amikor ugyanez az érintés átjárta, felforrósította minden porcikáját, s úgy érezte, végre hazatalált. Keserű volt most ez az emlék. Nincs olyan, hogy hazaérsz, képzelődés van, meg vágy, meg magány, kongó, üres, konok, rohadt, szaros, gyűlöletes fogság, s még meg se halhatsz, mert a gyerekeket nem hagyhatod magukra. Ezeket gondolta a nő, aztán kifújta az orrát, mert a férfi végül talált egy zsebkendőt a nadrágja zsebében. Visszanyalábolta az apró asszonyt a mellkasára, s még tartotta egy darabig, mielőtt elindultak. Hogy jutottunk idáig, kérdezte, ahogy sétáltak vissza, az autó felé.

Duna

 

 

 

 

Anya, anya, fogjál! kiabált a gyerek és két kézzel szorította a nő karját. Nyugi, mondta a nő, itt vagyok, nem megyek el, csak elengedlek. De fogjál, kiabált a gyerek és még jobban kapaszkodott. Forogjunk! A nő megadta magát és elkezdett forogni a vízben. Berregett is hozzá, min egy hajó. A gyerek nevetett, sikongatott, boldogra kerekedett az arca. De azért szorította a nőt. Ne félj, megtart az úszógumi, így az anyja, de a kicsinek mondhatott akármit, kitartóan csimpaszkodott belé. A nő nézte a vizet, ami még mindig ugyanolyan barnászöld volt, mint harminc éve, s a felkavart iszaptól öt centire sem lehetett látni benne. Ismerős volt a bőrének a hűvös ölelés. Azok a nyarak jutottak eszébe, amikor a kék biciklit épp csak odalökte a strand tetejénél a betonkorláthoz és máris szaladt a partra. Néha még törölközőt sem vitt, ledobta a ruháját, lerúgta a szandált és pillanatok alatt a vízben volt. Beúszott a cölöpökig, a bóján túlra, ahol már iszonyú mély volt, s csak kevesek merészkedtek odáig. Nagy levegővel le tudott úszni az aljára. Ott sokkal hidegebb és félelmetesebb volt a víz, mint a barátságos felszínen, s bizonyítékul, hogy lent járt, iszapot markolt. Mire fölért, elolvadt az iszap, aprócska fekete csík maradt csupán a tenyerében, a középső ránc mentén. Később, amikor elfáradt, a hátán fekve lebegett, a fülében tompán zúgott a Duna, lehalkította a strandolók zaját, s ő nézte az égre feszülő, tornyos, éles karimájú, habos felhőket. Néha megmozdította a lábát, tempózott egyet-kettőt, hogy a felszínen maradjon. Fülében a zúgó Dunával körbeszaglászta a magány. Enyém vagy, mondta a víz hangján, belőlem jöttél, melengetlek, ölellek, elnyellek, megtartalak, beveszlek, kidoblak, össezkoccantom a fogadat, a törölköződ, a ruhád, a biciklid a parton, nincs, amibe kapaszkodjál.

A gyerek testén remegés futott át. Megfázol, mondta a nő és elindult kifelé. Nyaka körül a két barnára sült kar, fülében a sikkantó lehellet, arcában a nedvesen kunkorodó, vékonyka tincsek. Magához ölelte még szorosabban, hogy az úszógumi nyiszorgott bele, s kivitte a partra.

egyágyas felár

A lépcsőmászás és a kora tavaszi nyár lesodorta róla a ruhát, a melltartót, ahogy belépett. Érezte, hogy a szobába betonozott, szinte forró levegő lassanként leszipkázza a nedvességet a nyakáról. kinyitotta az ablakot és végignyúlt a hófehérbe húzott ágyon. Valami régen vágyott mámor szivárgott a fejébe, mint a pezsgő Szilveszter éjszakán. Körbevette magát a tárgyakkal, amiket magával hozott, megkereste a hálóingét, de még nem vette föl, mert élvezte, ahogy a tiszta ágynemű simogatja a meztelen bőrét. Nem gondolt az otthoniakra. Csak magára gondolt. Távol mindentől, mindenkitől. Fura érzése volt, mert ennyire egyedül életében talán csak egyszer maradt, amikor húszévesen a szuterénablakon át mászott be a szülei félig birtokba vett, új házába. A pincében talált krumplit a mikróban főzte meg, mert más ennivalót nem talált és egyedül aludt a hatalmas franciaágyban, az erkélyes szobában. A csönd már akkor is valami megmagyarázhatatlan mámorral töltötte el, akárcsak most, és a tudat, hogy minden az ő hatalmában áll, szédítővé tette ezt az érzést. Saját fürdőszobája volt, és amikor kiment a mosdóba, nyitva hagyta az ajtót. Mosolygott. Hogy ez milyen fura. Nem jött utána, nem dörömbölt, nem kiabált neki senki, hogy anya, anya, anyaaaaaa, micsinálsz, mikorjösszki, nem kellett sietni, nem kellett várni, nem volt baj, ha szétdobálta a holmiját a szobában. Mezítláb mászkált a padlón, nápolyit majszolt az ágyban és szilajul élvezte az egyágyas királyságot. A fogadás utáni táncról úgy szökött meg, mint egy Hamupipőke. Mert idekívánkozott, a csöndbe, az egyszemélyes birodalomba. Hetek óta sóvárgott erre a kis, mulandó, kérészéletű hatalomra, amit most két napig önmaga fölött gyakorolt. Reggel fogok zuhanyozni, gondolta, és azután jól bereggelizek majd. Bekapcsolta a laptopot, amit magával vitt az útra, és keresni kezdett egy jó filmet, hogy végre fülhallgató és rosszalló tekintetek nélkül merülhessen bele valami izgalmasba. De nem talált semmi nézhetőt. Elszaladt az idő, éjfél lett. Úgy kellett kivonszolni magát a saját fürdőszobájába fogat mosni, s már aludt is. Csönd volt, masszív, barátságos, megértő, kedves, ringató, simogató, tapintatos csönd. Aztán félálomban eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor kettesben ment ide-oda a férfival, aki nagyon távol volt most, s egy-egy átcsavargott nap után szilaj mámorban fonódtak össze a dupla ágy habjai között. Ó, gondolta, hát milyen gonosz és hazug ez a csönd, ez itt nem ölel és nem vigyáz, ez egy kegyetlen, embertelen rablógyilkos.

Összegyűrt lepedőn ébredt, gyorsan zuhanyzott-öltözött, rántottát és vajas zsemlét evett a svédasztalról, kétszer töltött a kávéból, megkóstolta a málnaízű gyümölcsteát, az eperdzsemet, kétféle sajtot és a virslit, összepakolta a holmiját a szobában, becsukta az ablakot és megnézte, mikor indul a vonat hazafelé.

kenyér

 

A gyerek a kertben bóklászott. Bodobácsokat gyűjtött egy gyufásdobozba, aztán a doboz alját egy kicsit kihúzta, s élvezettel nézte a résen kibukkanó, fekete cérnalábakat. Apró markával füvet is tépkedett, s begyömöszölte a bogarak mellé, hogy legyen mit enniük. A cseresznyefa tövében guggolt, s ettől a kifakult, piros rövidnadrág összeráncolódott a combtövénél. Vékony, hosszú lábszárát időnként megvakarta, s a körme fehér csíkokat hagyott a világos-pelyhes bőrén. Szőke volt, s az arca széles, mint egy mosoly. Szeretett így, egyedül játszani. Néha suttogva maga elé mormolt valamit, talán a bogaraknak adott utasítást. A zsebéből elővett egy kupakot, amit a kólásüvegről csavart le tegnap. A kerti csapnál engedett bele vizet. Maga is inni próbált, a kupakot egy tuskóra tette, s a csap alá hajolva hűvös csík futott végig a könyökéig, onnan átszökött a lábszárára és a szandáljáig meg sem állt. A fiúcska megrázkódott, a száját a kézfejébe, a kezét a nadrágjába törölte, átmenetileg megélénkítve a fakó pirosat, aztán visszaszaladt a cseresznyefa tövébe, hogy a bogarakat is megitassa. - Na, gyere - mondta az egyiknek, és két ujja közé csippentve tunkolta a bodobács fejét a kupaknyi vízbe. - Igyál szépen! Utána füvet is kapsz. A bogarat megbénította az apró ujjak szorítása, a vízzel telt kupak felborult. A fiúcska rosszallóan csóválta meg a fejét, visszagyömöszölte a füvet, a bodobácsot a gyufásdobozba, aztán elindult a ház felé. A folyosó hűvös sötétje megállította a lendületet, amivel fölrántotta az ajtót. Mintha vizes lepedőt húztak volna az arcára. A konyha felé indult, éhes volt. A szekrények komoran és idegenül magasodtak fölébe, hideg és nyirkos volt a levegő. Tanácstalanul nézelődött. Aztán az asztal sarkán megpillantott egy ottfelejtett kenyérdarabot. Úgy ragadta el, mint a sas a nyulat, s vidáman majszolta-ropogtatta az udvarra menet. Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, egy árnyék mozdult meg a konyhaajtó mögött. Az anyja volt az, s a fejét csóválta rosszallón. Hányan adtak már tanácsot, hányan szóltak eddig bele, mit és hogyan a gyerekkel: az orvos, a szomszéd, az anyós, az após, a dajka, a védőnő, a boltos, a patikus: elege volt. Mondhat ezentúl bárki bármit - vetette föl a fejét a komor szekrények konyhaszagú magányában - most a saját szemével győződött meg róla, hogy a gyerek bizony éhen halna, ha ő nem dugdosná folyton a szájába az ennivalót.

télifagyi

 

Az éhség mindig estefelé tört rá, amikor már túlpörgött az agya, s meredt szemmel bámulta a képernyőt vagy a monitort, hogy ne kelljen gondolkoznia többet. Szerette volna megállítani az agyát, mert iszonyúan elfáradt a folyamatos, intenzív gondolkodásban. Nem tudott leállni. Néha arra sem emlékezett, hogyan jutott át a város egy-egy szakaszán, milyen volt a lámpa, amin áthajtott, mit mondott a gyerek a hátsó ülésen, s ő mit válaszolt rá. Azok a nyomorult gondolatok harsogtak, sziszegtek, tekeregtek, zümmögtek, vihogtak, visongattak, suttogtak, pattogtak ide-oda a fejében. Ki viszi, ki hozza, lecke, órarend, hegedű; váltócipő, ovis ágynemű, gyümölcsnap; faktválasztás, vizsgaidőszak, matek egyes; kinőtte a tornacipőt, nincs tavaszi kabátja; munkahely, értekezlet, késett, ordított; teregetés elmaradt, berohad, büdös lesz; zoknik pár nélkül, gyerek zokni nélkül, idő gyerek nélkül, gyerek türelem nélkül. Estére már mindig olyan fáradt volt, mint a kutya. Valahol mindig feszült valamije. Sokáig gondolkodott, egyen-ne egyen, aztán elindult tétován a hűtő felé. Mintha nem is ő lenne. Ahogy kinyitotta, megcsapta valami fura szag, meg aztán nem is igen talált a fogára valót. Nem, a mignont nem eszi meg, azt a gyerekeknek hozta. Már különben is csak három van. Nyuszis, csibés, meg bárányos. A Szamosból. De a nyers, csupasz éhség nem hagyta nyugodni, szemérmetlenül forgolódott a gyomrában, gyűrte-gyömöszölte. A nő fogyni akart, legalábbis öt éve gyötörte a gondolat, hogy nem olyan, amilyennek látni szeretné magát. Hát mit tehetne, ha egyszer ilyen agyongyötört, s minden nap, legalább tizenhat órában zúg a feje a gondoktól? Az ebédlőszekrény aljában talált egy kibontott csomag töltött mézespuszedlit, sárgabaracklekvárral a belsejében. Csak egyet, gondolta, amikor a tekintete megakadt a télifagyin. Becsúszott a kosár oldalába, ahol a csemegék voltak. Miniraktár, hogy a gyerekek tudjanak mit vinni tízóraira. Az ostya kicsit megrepedt, a celofán hozzányomódott a csokimázhoz. Remélte, hogy még nem romlott meg, nagy csalódás volna egy avas édességbe harapni. Legalábbis ezzel indokolta a télifagyi megmentését. Aztán besüppedt a fotelba, fülébe dugta a fülhallgatót és átadta magát az élvezetnek.

gang

 

 

 

 

Ott szuszogott mellette. Épp most aludt el, gondolta a nő, mert hallotta, ahogy megváltozott a férfi lélegzése. A kályhában buliztak a lángok, twistet és rockandrollt jártak, s ledér fényüknél végignézett a széles vállon, a magas homlokon, a hosszú karon, ahogy odasimult a testhez. Fura érzése lett. Hisz ez egy idegen, gondolta, pedig a légzéséből kihallom, alszik-e, ismerem a rezdüléseit, mégis nagyon más, mint én. Az is, ahogy a szavakat mondja. Nem olyan, mint amihez a nő füle szokott, egészen kicsi gyerekkorától. Verenda, mondja a férfi a hosszú folyosóra. Ilyet náluk nem mondtak sosem. Gangnak hívták, ott fűzték a dohányt. Hogy szerette! Kupásszékre ültek, az ölükbe suszterkötényt terítettek, indigóval színezett, kopott, kék vászonból, s a hosszú, vastag tűbe spárgát fűztek, vagy négy métert, arra fűzték a zsíros, puha, hűvös dohányleveleket, amiket még reggel, a nagy meleg előtt szedtek a kertben. Mert a dohány között később befülled a levegő, fullasztó lesz a hőség. Mint a kukoricában. Ezt a nő már kisgyerekkorában megtanulta, hisz mindenütt ott volt, ahol a nagyszülők, minden munkában részt vett: emberszámba vették. Most, hogy már az ötven felé közeledett, egyre jobban hiányzott neki a gang, a dohány, a forrázott moslék illata, meg a parázs izzása, ahogy vitte át vaslapáttal a konyhából a szobába estefelé, hogy begyújtson. Ez az alattomos fájdalom ott élt benne, amióta a nagyanyja is elment. Huszonhat év után is lüktetett benne élesen, mint a késszúrás, és sírva kutatta az elvesztett biztonságot, melegséget. Otthont akart, ahol együtt ül felnőtt és gyerek, a munkából és a gyümölcsből mindegyik kiveszi a részét. S úgy olvasnak egymás tekintetében, hogy a szavak ritkán használt kellékekké foszlanak. Dohányt fűzni, mákgubót fejteni a gangon, együtt feszülve a munkának. Hogy is lehetne verendának hívni mindezt?

Nézte az alvó férfit, akit egy perce még ölelt, s nem értette az egészet.

téja

 

"Maga szép és okos nő, vigyázzon magára!" Sokszor elolvasta az üzenetet, azután egész nap nyitott szemmel álmodott. És hát persze várt, várta a megígért téját, amit még tavasszal lebegtetett meg lelki szemei előtt a férfi. Aztán várta a francia vacsorát, szeptember közepe utánra, amikor vége lesz a határidős munkának. S álmodott. Sóvárogva, görnyedő gyomorral, remegő térddel, borzongó tarkóval. Hogy aki ilyet ír, az tudja, érzi. Látja, amit mások nem vesznek észre. Értékeli. Vágyik rá. Nézte, nézegette magát a tükörben. Rúzst kent a szájára, letörölte. Alapozót a szeme alá, a fekete karikára. A hasát behúzta, s beleerőltette magát egy régi szoknyába. A cipzár, a gomb belevájt a húsba. Fájt az oldala. Hetek, hónapok teltek el így, megfeszített, mohó vágyakozásban. S akkor aztán az álmok már egyre hangosabban kezdték követelni a magyarázatokat. Hogy tudniillik akkor miért nincs téja, hol marad a francia vacsora-meghívás? A nő nemhiába volt szép és okos, a csavaros eszével sok mindent megmagyarázott. Úgy sorakoztak a magyarázatok, mint a csizmák az ablakban Mikuláskor. Hol az egyiket kapta elő és fényezte órákig, hol a másikat. Hogy a férfi szégyenlős. Hogy elfoglalt, biztos rengeteget dolgozik. Hogy még előbb ki kell kecmeregnie a házasságából. Nem megy az úgy, ripsz-ropsz. Hogy szegény depressziós, az bénítja meg ennyire. Már nem is tudta se szerét, se számát a fröccsöntött mentegetéseknek, amiket egytől egyig szándékosan elhitt. Összeszorított ököllel sulykolta magának, mert a reményt nem bírta elengedni. Közben a kék szempárra gondolt, a kedves, szelíd hangra, ami mindig a fülében csengett. Azokat a mondatokat ismételgette, amikben akár csak szikrányi reményt lelhetett, vagyis mindent, minden egyes szót, amit fel tudott kutatni az emlékezetében arról az egy évvel ezelőtti késő délutánról, amikor utoljára látta a férfit. S az a másfél óra felpumpált illúzió romba döntötte öt év kemény feledésmunkáját. Egy halkan elejtett félmondat, és hatalmába kerítette valami megmagyarázhatatlan remegés, ami a combjaiban kezdődött és végigkúszott a gerincén, egészen a haja tövéig, s még a fejbőre is libabőrös lett tőle. Majdnem egy év telt el így. Aztán egyszer csak elfáradt. Lesöpörte a gondosan fényezett csizmákat az ablakból, kidobta a régi szoknyát, elrakta a rúzst. Bekapcsolta a számítógépet és kitörölte a téját, a szép és csinos nőt, a francia vacsorát, mindent. Mindent, amit csak a férfi valaha írt neki. Aztán kihúzta magát, kiegyenesítette a derekát és körülnézett. Napfényt látott, krizantémot, szellőrózsát a kertben, frissen lehullott diót az árokszélen, s két nevető, vidám gyereket az udvaron.

dió

 

Öt óra sem volt még, amikor megcsinálta a fészket a teraszon. A padra tette a plédet, hogy legyen mire ülni, mellé a jó meleg gyapjúpaplant. A lábára zoknit húzott, a hálóing alá nadrágot, s a bundás papucsba bújt, mert mégiscsak október vége volt, ha enyhének is számított az idő. A vastag fürdőköpenyt vette magára, aztán a gyereket bugyolálta be: hálózsák, sapka, meleg köntös, s már kint is ültek. A nő a padon, a gyerek az ölében, összekuporodva, mint egy kis gubó, s a babáját szorongatta, az elmaradhatatlan, elnyűhetetlen babát. A nő a légzését figyelte, hogy befelé tud-e menni, szabadon áramlik-e a levegő. Csak délután jöttek ki a kórházból, de a kis kócos a két nyugodt éjszaka után, amit bent töltött, aznap vagy négyszer felsírt, s megint csúnyán köhögött. A nő ugatósnak hallotta, ezért rakott fészket a teraszon. Mert ilyenkor, amikor a légutak beszűkülnek és sipítva próbál a levegő utat törni magának befelémenet, a friss, hideg, párás levegő jót tesz. A gyerek odabújt, teljesen rálapult az anyja mellkasára. Elnémult a hajnal, még a kutyák is elfelejtettek ugatni. A nő szemét frissen tartotta az esőszag, a hideg, halkan kopogó-cuppogó, mindent átitató októberi eső. A diófa is megadta neki magát, s ernyedt karokkal engedte el a feketére ázott leveleket. Olykor egy-egy kései dió is koppanni próbált, de az eső halkan, szelíden a markába nevetett: jól föláztattam a talajt, puhára estél, kis keményfejű. A kislány enni kért. Az apja, aki idegesen téblábolt körülöttük, s a nő már beküldte többször aludni, hozott neki. Elmajszolta, de az utolsó falatot nem kérte. Megehetem? Kérdezte a nő, pedig nem is szerette a banánt. A pöttöm gyerektest elcsöndesedett. Álmában is a babát szorongatta, s a szájában le-föl mozgott a hüvelykujja. Egyre ritkábban rántotta össze a testét a köhögés. Tökéletesen belesimult az anyja ölébe, mintha soha ki nem szakadt volna onnét. A nőt valami furcsa boldogság járta át, pedig ez volt a negyedik éjjel, hogy nem hagyta aludni a betegség. Bizseregni kezdett a mellkasa, mélyen, melegen, s ez a melegség, amit a takaró adott, a vastag gyapjú vont köréjük, s ami egybetartotta, egybeforrasztotta őket, eggyé lényegült az anya és a gyerek testével. És ez a test elkezdett tágulni. Már nem önmagát érezte, hanem a magzatot magába olvasztó, sült gesztenye illatú, vérmeleg gomolyagot. Betöltötték a padot, aztán az egész teraszt, s onnét a városkát bekebelező, együgyű eső fölött kilépve a végtelenbe, az egész világot.

mese

 

A gyerek még mindig ruhában volt, az ágy tetején ugrált, a haja szétbomolva röpködött a levegőben, a szája körül még ott barnállott a kakaó, mert vacsorára kakaós spagettit kért.

- Még nincs rajtad pizsama? - kérdezte a nő, amikor a mosogatást végre befejezte és belépett a gyerekszobába. Kinézett a nappali felé, a férfi a kanapén ült, a tévé előtt. A nő azt a szokásos facsarást érezte a mellkasában, amit mostanában naponta. Fájt, rohadtul, iszonyatosan, alattomosan és kitartóan. Miért is csinálna mást? Hogy is mondta a terapeuta? Tudná adni, amire szükségem van, de nem adja. És ez fáj.

- Fogat se mostál? Már ötször szóltam, hogy mosd meg! - fakadt ki. A copfos felhúzódott a sarokba, lába a párnán, és dacolt.

- De mostam! Nézd! - és az anyja arcába hajolva belelehelt, hogy a fogkrém szagát érezni lehessen. Tényleg, gondolta a nő, de azért kituszkolta a kislányt a fürdőszobába és lemosta az arcát.

- Te mit csinálsz itt? Megmostad már a fogad? - kérdezte a másik gyerektől, aki egy madzagon próbált valami rákötözött izét pörgetni.

- Kísérletezek - mondta a gyerek és esze ágában sem volt a fogkeféért nyúlni. A nő akkor már az ájulás szélén volt, és még előtte a meseolvasás, fektetés, vizet hozni be éjszakára, betakarni, bebugyolálni a hálózsákba, de csak amikor már elaludt, különben leveszi és kint lesz a dereka egész éjszakára. A karfiol alatt le kell kapcsolni a tűzhelyet, és a darált húst megpirítani. Hol lehet a köles? Jaj, arra már nem lesz energiája. A szeme égett, a feje zúgott és ez a gyerek még mindig itt ugrál és egy órája szarakodik a fogmosással.

- Majd kísérletezek én mindjárt - mordult föl a nő. - Kilógatlak az ablakon és megnézem, milyen lesz fejjel lefelé.

Mindig ilyen borzasztó dolgokat mondott, amikor már nem bírta, mert ezek ketten lerágták az összes húst a csontjáról: agyoncsapja, kiteszi a kutya mellé, megráncigálja a fülét, éppen mi jutott eszébe. De a gyerekek tudták, hogy ez csak handabanda, és legföljebb a fenekükre csap, amikor már nem bírja. A borzas kísérletező sietve nekilátott a fogmosásnak, berregett az elemes fogkefe. Spuri a szobába, várták a mesét.

- Nem mondod, hogy a tornapólóra ráhúztad a pizsamádat? - fakadt ki a nő, amikor meglátta a kilógó fehér szegélyt. Lerángatta mind a két pólót: az ő gyereke öltözzön föl tisztességesen. A kisfiú szó nélkül nekilátott, hogy kibogozza a ruhákat.

- Egyet mesélek mindkettőtöknek és azt én választom. Ha egyszer is beleszóltok vagy zörögtök közben, abban a pillanatban becsukom a könyvet és kimegyek - a két gyerek nem szólt, várták a mesét. Mintha az életük függne tőle. S az anya mesélt, mesélt, olvasta, hangsúlyozta. Először a kislány vackolta be magát mellé, s hajtotta a fejét a vállára, aztán a kisfiú tette egyre közelebb a lábát, s csúszott egészen a fotelig a padlón. Épp csak annyira, hogy az anyja elérje és meg tudja simogatni a borzas buksiját.

puzzle

 

A darabok, amiket kétségbeesetten igyekeztél először, úgy húsz évvel ezelőtt összegyűjteni, s remélted, hogy néhány éven belül meglesz mind, amiből kirakhatod az életed, olyan apró szilánkokká zúzódtak a szürke betonon, hogy két kézzel sem tudod egybelapátolni őket. Pedig húsz éve kitartóan igyekszel, csak még egy kicsit, mondod, s már nem guggolva, térdelve meríted marokkal vissza a kosaradba a törmeléket. Mert a kirakóst még mindig nem tudtad kiverni a fejedből. A kezedből már csak a fájdalmat érzed, arra, hogy ölelni, simogatni, becézni tudott, nem is emlékszel. Csak a szilánkok hideg éle maródik egyre mélyebben a tudatodba. Van, amelyik sárgásbarna: mintha égetett cukor vagdosná a tenyeredet. Szórod a kosárba, lassan telik, mert ezek a fránya diribdarabkák képesek kimászni, mint egy féreg, a lyukon, s a véka, amit a vesszőfonó öreg cigánytól vettél, szellősen készült, szabadon engedi őket. Nem érted, hiszen te másképp akartad az egészet. Egy képet hordozol a fejedben, amit húsz éve szerettél volna kirakni az életedből. A háttérben búboskemence, az ablakon kilátni a tyúkudvarra, az asztalon, a gőzlölgő tál körül tiszta tekintetű gyerekek viháncolnak, mindben ott az anyja és az apja huncutsága, hogy öröm rájuk nézni. S te ott állsz a bal sarokban, derekadat egy száraz, meleg tenyér fogja át, húsz éve, s nemhogy elfáradna belé, egyre erősebben tart, vigyáz és óv.

Ezt a képet húsz éve kitartóan látod magad előtt, s voltak pillanatok, amikor el is hitted, hogy létezik. Valahol, valamikor mégis kicsúszott a kezedből az egész, magad sem érted, hogyan, de szétplaccsant a szürke, poros, büdös betonon, s te marokkal szórod a szilánkokat a kosárba, amit a fának vettél, a búbos kemence mellé, hogy legalább egyben, egy helyen legyenek. S ezek a te életed cserepei úgy tekeregnek az alján, mint a dögben a nyűvek, kifolynak, átpréselik magukat a réseken, és mind más irányba hagynak el. Mint a fénysugarak a napot. Hiába nyúlsz, hiába futnál utánuk, egyforma, egyenletes sebességgel távolodnak az elérhetetlenség irányába. A derekadon a száraz, meleg kéz helyett csak az elnyűtt fájdalmat érzed, mert folyton a kosár mellett kuporogsz, hogy a törmeléket egy kupacban tartsd.

Igen, a gyerekek azért megmaradtak a kép közepén, bár közel sem olyan jólfésültek, nem olyan boldog és kiegyensúlyozott az arcuk, mint ahogy elgondoltad húsz évvel ezelőtt. Lerágták azt a kevés húst, amit adni tudtál, a szemük karikás, s az egyiknek folyamatosan rángatózik a szája széle, mert ő érzi legjobban a metsző fájdalmat a szívedben, a rémisztő, kongó, sötét magányt. S talán azt is tudja pontosan, ha ő nem lenne, már rég itthagytad volna az egészet.