Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

dorong

 

 

 

 

 

 

 

Már az első, alig észlelhető jelekre gyanút fogott. Amikor megemelte a bevásárlószatyrot, furcsa, rossz érzés állt az alhasába. Mintha a tömör súly nem a karját, hanem a hasát húzná. Ilyet akkor érzett először, amikor az első gyerekét várta. S amikor végül megjelent a két csík a teszten, forró boldogság öntötte el. El is újságolta rögtön a férjének, alighogy a gyerekek elaludtak este. A férfi összeráncolta a homlokát, s a szeme összeszűkült. A nő jól ismerte ezt a tekintetet, semmi jót nem jelentett.

- Nem akarok ebben a házasságban megöregedni. Nekem a család olyan, mint egy alagút. Randizgatni akarok még.

Dannngggg..... Egy dorongütésnek ezekkel a mondatokkal szemben meglett volna az az előnye, hogy utána már nem érez semmit. A nő sajnálta, hogy neki nem dorongütés jutott. De mint egy ostoba kutya, akit mindig visszarúgnak a küszöbről, heteken át újra és újra nekifutott. Hátha. Beszélt. Kérdezett. Érvelt. Cirógatott. Ölelt. Várt. Sírni csak napközben sírt, amikor senki sem volt otthon.

- Tudod, hogy ellenzem az abortuszt. Döntsd el, hogy megtartod-e -- Dannnggg..... becsapódott a következő. A nő hátratántorodott, pedig röhögnie kellett volna, belenyúlni kifeszített hüvelykkel a pasas szemébe, rátérdelni a hasára, ordítani, hogy te ócska szemétláda, hogy lehetsz ennyire gyáva. Vagy egyszerűen csak köpni, okádni bele az álszent, sima arcba. De ő még erre sem volt képes. Vinnyogva bemenekült a fürdőszobába, amikor csak tehette, s ott harapta az öklét, mert a gyerekek már gyanút fogtak, hogy itt valami nem stimmel.

- Anyucinak kisbabája lesz - Dannnggg..... A nő éppen a konyhában pakolt, amikor meghallotta a férfi hangját. Azt beszélték, hogy együtt mondják meg a gyerekeknek, amikor letelik az első tizenkét hét, s a baba biztosan megmarad. Mert a nőnek eszébe se jutott az abortusz. A kisebbik ujjongott, a nagy is elmosolyodott, talán illendőségből. Fel se tűnt nekik az egyes szám. A nő ettől kezdve minden nap órákat töltött a fürdőkádban. Bőgött, s közben simogatta a pocakját, becézgette a kicsit. Tizenkét hetesen már érezte, ahogy a magzat odakúszik a keze alá. Épp, ahol a tenyere volt.

A pszichológust egy barátnője ajánlotta, s bár nem volt sok pénzük, megbeszélték, hogy belevágnak. A férfi ment először, hogy elmondja, válságban vannak. Könnyebben mozgott. A nő a gyerekeket rendezte, nem volt kire bízni őket. Aztán várt. Várt a sorára. Hogy majd ő is mehessen, bár együtt lett volna a legjobb, hisz úgy is tervezték.

- Én is szeretnék menni - mondta a férjének, sűrű vágyakozással. Megkérdezem, mikor mehetsz, mondta amaz. Közben a padlóra nézett. A nő várt, gondolta, még egy-két hétig kibírja, ha már eddig sikerült. S a következő alkalom után megkapta a választ. Ne menjen. Dannnggg.....

***

- Most tartok ott, hogy megpróbálnám újra veled - mondta a férfi, mikor a gyerek, akinek a születését sem látta, már kétéves volt. - Érdekes lettél.

A nő szíve megdobbant. Már-már a tenyerében érezte a dorongot, képzeletben hatalmasat lendített a hosszúkás, védtelen koponyára irányozva az ütést, az egyetlent, amibe tizenöt év minden keservét beleadva végső diadalt arat a férfi fölött. Aztán elengedte, s csak annyit mondott:

- Nem.

Másfél éve túl volt az egészen.

séta

 

Éppen az aprósüteményeken gondolkodott, amikor a férfi leült mellé a kanapéra.

- Elmehetnénk sétálni - mondta.

- Menjetek - felelt a nő, s nem nézett rá. A ballagáson törte a fejét, hogy mit ad enni tizenöt embernek pénteken.

- Szeretném, ha te is jönnél - így a férfi, de a nő megrázta a fejét. Nem akart. Ezer dolga volt, de már nem volt kedve magyarázkodni. Az ég beborult, pedig milyen szépen sütött a nap még délelőtt, amikor ő a halom ruhát vasalta, három mosásnyit biztosan. Azután ebédelni kellett, lefektetni a kicsit, mert csak neki aludt el, az apjával mindig ordított, abból csak ritkán lett alvás. Különben a kalácstészta már cipókba gömbölyítve pihent a gyúródeszkán, csak sodorni, s fonni kellett.

- Nem akarok - mondta a nő. A férfi kezdett ingerültté válni.

- Gyerekek, beszéljétek rá anyátokat, hogy jöjjön el velünk sétálni! - A két kisgyerek épp mesét nézett, egyikük se moccant. A férfi fölkapta a távirányítót, s kikapcsolta a tévét.

- Gyere velem - nézett az asszonyra.

- Nem megyek.

- Anyátok lusta - mondta a férfi, s az ölébe ültette a kisebbik gyereket.

- Elviszlek téged.

A kicsi erre ordítani kezdett, hogy nem, nem akarok, és csak üvöltött hangosan és fülsiketítőn.

- Ne üvölts már - emelte föl a hangját a férfi - nem elég, hogy anyádat el kell viselnem, még téged is? - Az asszony rögtön kontrázott: - Nem vagy köteles engem elviselni! - s belül sírni kezdett.

- Nem hát - dühöngött a férfi, s ráadta a cipőt a kapálózó, üvöltő gyerekre.

- Ha nem hagyod abba, akkor viszlek aludni - emelte föl az apró kis testet, s bevitte a szobába, épp abba, amelyikben az az imént még aludt. Az ágyra tette, s csak úgy sebtében rádobta a plédet. A kicsi tombolt. - Anyát akarom, anyát, anyát - ordította, szinte levegővétel nélkül.

- Ne akard már az anyádat! - kiáltott a férfi tehetetlenül, s rácsukta az ajtót. Az asszony akkor felállt, odament és beszólt:

- Fejezd be az ordítást, igazán rád fér egy kis levegőzés. Gyere ide!

A gyerek maszatos arccal, hüppögve lemászott az ágyról, s az anyja nyakába csimpaszkodott. Az asszony szorosan megölelte, belecsókolt a nyakába - Édesem - suttogta, mert nem akarta, hogy a férfi meghallja.

- A bicajod ott van a csomagtartóban - mondta. - Kivegyük?

A pöttöm bólintott, s tétova lépést tett az ajtó felé. A nagyobbik, aki nem ellenkezett, már kint várt felöltözve. A férfi elővette a kicsinek a futóbiciklit, a nagynak a kezébe nyomta a focilabdát, s elindultak.

Az asszony gyomrát elengedte a görcs, hatalmasat sóhajtott, amint becsukódott az ajtó. A hirtelen rászakadó ajándékcsöndben lubickolt néhány pillanatig, majd visszabotorkált a nappaliba. Körbenézett. Gondolkodot egy kicsit, aztán rendbe rakta és felmosta a teraszt, ahová a kutya egy csomó sarat felhordott, elültette a fuksziapalántákat, amiket már vagy három hete megvett, meglocsolta a virágokat, leszedte a kötélről a száraz ruhát, kisütötte a kalácsot, lehúzta az ágyneműt, s bepakolta a mosógépbe, végül begyúrt egy adag omlós tésztát. Az aprósüteményhez.

mindig

 

Már nem üvöltött, nem csapkodott. Nem vergődött és nem is kapálózott. Csak fölkelt reggel, lement a konyhába, fogta a mosogatószivacsot, megvárta, amíg a bojlerből odaér a meleg víz, mosogatószert csöppentett a szivacsra és némán hozzálátott a munkához. Aprólékosan áttörölgette a pultot, minden félretolt, megemelt. A szennyes edényeket, evőeszközöket egyenként berakosgatta a mosogatógépbe. Épp tele lett. Bekapcsolta, elindult a zümmögés. Ami nem fért be, vagy sikálni kellett, kézzel mosogatta el. Lefújta a szemetes tetejét tisztítószerrel, azt is gondosan áttörölgette. A zellert megpucolta, felkockázta, pucolt hozzá krumplit is, s a megdinsztelt hagymával feltette főni. Aztán a húst vette sorra, a tálban fénylő, rózsaszín csirkemellet, amit már az este kivett a fagyasztóból, hogy olvadjon reggelig. Kicsit vacillált, hogyan készítse el, aztán egy részét felkockázta, a másikat szép szeletekre vágta, s a szeletekbe zsebet szúrt, amibe sajtos tölteléket nyomkodott. Reszelt sajt, egy kanál liszt, meg egy tojás, ami összefogja. Megsózta, s amíg a kockázott húsból a ragut készítette, félretette. A raguhoz hagymát pirított, konzervbabot, kukoricát, paradicsomot bontott, mexikói fűszert tett bele, két nagy gerezd reszelt fokhagymát, sót. Rátette a fedőt, aztán nekiállt bepanírozni a félretett húst. Összeturmixolta a levest tejföllel, megkóstolta. Kicsit még utána kellett sóznia. Elmosta a tálakat, a vágódeszkát, százötvenedszer is leöblítette, megtörölte a kezét, s kivette a kenyértésztát a dagasztóból. Bekapcsolta a sütőt, hogy melegedjen. A tésztát megformázta, s betette a kacsasütőbe, mert abban jó vastag és ropogós lett a héja. Amíg kelt, kisütötte a rántott húst, megfőzte a rizst, aztán összekeverte egy doboz konzervkukoricával. Előkészítette a salátának valót. A ragut betöltötte a tortillalapokba, táskává hajtogatta, s szépen egymás mellé sorakoztatta őket az olívaolajjal kikent tepsiben. Megkereste a hűtőszekrény alsó fiókjában a cheddart, s az apró lyukú reszelővel jó sokat reszelt a tetejére. Elmosta a reszelőt. A tepsit betolta a sütőbe, aztán elment a fürdőszobába, levette a fokhagymaszagú hálóingét s végre felöltözött. Szólt a gyerekeknek, hogy lehet teríteni. Kivette a tortillát a sütőből, s betette a kenyeret. Kivitte a levest az asztalra, s mindenkinek szedett belőle. A kisfia csúnyán nézett, nem akarta megenni a zellerkrémlevest. Csak három kanállal, mondta az asszony, s egyenként adagolta a gyerek fintorgó szájába. A kislány vígan kanalazta, neki ízlett. Aztán talált egy kis darab zellert, amit a turmixgép egészben hagyott, s odaadta az anyjának. Nem szeretem a zellert, mondta, s mindnyájan nevettek ezen. Visszavitte a levest a konyhába, kihozta a tepsit, a rántott húst s a rizst. A mexikóihoz még odarakta a tejfölt, a salsát és a jalapenot is. A levesestányérokat összeszedte, bepakolta a mosogatógépbe. Evett egy darab húst, salátával, aztán leszedte az asztalt, s a szennyes edényt bepakolta a mosogatógépbe. Csörgött az óra. Kivette a kenyeret a sütőből, meglocsolta vízzel, s hallgatta a héj vidám pattogását. Amikor mindenki elment az asztaltól, leült. Az ölébe vette a laptopot, megnézte a leveleit, válaszolt, olvasgatott, recepteket böngészett. A lábát feltette a kanapé karfájára, mert sajgott. A férje kifelé tartott a konyhából, mindkét kezében egy csésze kávéval, amit rendszerint ő készített el reggel, s hétvégén ebéd után is.

- Mindig csak az internet - mondta a nőnek, aztán a kezébe nyomta a kávét, s a saját bögréjével visszacammogott a laptopjához.

amerika

 

Izgatottan készülődött az egész család, a férfi még az idős anyját is elhurcolta a fodrászhoz, ilyen hajjal nem mehetsz el, anyám, a vacsorára, mit szólnak majd. A gyerekeket szép ruhába öltöztették, a felesége is a legszebbjét vette magára, színben hozzá illő, magas sarkú cipővel, sminkkel, parfümmel. Kicsit bosszankodott ugyan az asszony, hogy ő már nem jutott el a fodrászhoz, csak arra volt épp ideje, hogy megmossa, beszárítsa, de az úgyse lesz olyan sose, mint amit a szakavatott kezek csinálnak. Az autó kerekét is fel kellett volna pumpálni a benzinkútnál, mert hetek óta folyton leeresztett (megmondta a gumis, hogy ez már a szemétdombra való, javíthatatlan, ócska vacak), de már arra sem volt idő. Le is húzódtak a rakparton a Battyhány tér vonalában, s félreálltak a fal mellé. Épp jókor, mert a gumi már majdnem teljesen lapos volt (csak hazáig bírja ki, fohászkodtak). Villamossal mentek a Gellért térig, ahová megbeszélték a találkozót a másik családdal. Vártak egy darabig a szálló előtt, a kútnál, de senki sem jött, így hát besétáltak az aulába. Széles mosollyal üdvözölte őket a Távoli Rokon, a férfi, aki már Amerikában született, valamivel több mint negyven évvel ezelőtt. Az apjától mindkét nevét megkapta, de a nyelvét nem beszélte. A gyerekei lazán heverésztek a tágas fotelekben, a felesége kedvesen mosolygott. Mennyibe kerülhet itt egy éjszaka egy egész családnak, ez járt az asszony fejében, aki csinos ruhájában kínosan feszengett a farmeros, pólól, tornacipős amerikai család mellett.

A szállóból kilépve a Távoli Rokon azt javasolta, hogy sétáljanak át a Szabadság hídon, és mászkáljanak Pesten. A csillámos ruhában mögötte billegő asszony megrémült, hiszen a cipő már a villamoson kikezdte a sarkát, s húsz méter után a foga közül elnyomott szitkokat szórt arra, aki megalkotta a csinos lábbelit.

- Lehetne, hogy valahol itt a közelben keresünk egy éttermet? - kérdezte, igyekezvén könnyednek, lazának látszani. - A gyerekek már éhesek.
Az amerikai rokon mosolyogva bólintott, irányt váltott a csapat, s beáramlottak mindjárt az első étterembe, ami néhány házzal a szálló után állt, a Bartók Béla úton. Halászcsárda volt, avítt, nyolcvanas években tervezett berendezéssel, zsírszagú levegővel, poros kancsókkal, s halászhálókkal a falon. Az ötven-hatvan év közötti pincérek tettetett kedvességgel ültették le őket. Az arcukon az emberundor, az irigység s az abbéli reménység mohó örömének keveréke látszott, hogy az amerikait majd jól meg lehet pumpolni.  Kiosztották a megviselt, kopott, konyhaszagú étlapokat. A  nő felsóhajtott, s az asztal alatt titokban és megkönnyebbülve kibújt a szoros cipőből. A két mosolygó amerikai gyerek csirkehúslevest kért, az nagyon ízlett nekik eddig Magyarországon, s lelkesen várták az ételüket. Az apjuk és az anyjuk fotókat készített róluk, fotókat négyükről s fotókat a távoli rokon magyar családról, amelynek sosem beszélték a nyelvét. Bár a férfi említette, hogy amikor a lánya megszületett (ő volt az idősebb, úgy tizenkét éves lehetett), a nagypapa, aki övenhatban vándorolt ki, valami magyar dalocskát énekelt neki.

- Csíp, csíp csóka? - kérdezte énekelve a nő, mert hát kicsi gyerekei voltak, éppen benne volt a gyakorlatban.

- That's it! - mondta az amerikai, s kellemes puhasággal mosolygott. Mindenki angolul beszélt, mert szerencsére a magyar család valamennyi tagja beszélte úgy-ahogy a nyelvet. A két kisgyerek nem, de hát velük nem sok dolguk akadt. A családfő büszkén mesélte, hogy a vidéki rokonokkal is meg tudta értetni magát: ha az embernek ájfónja van, a google fordító mindenütt elérhető, s csodákra képes.

A húsleves elfogyott, s a két gyerek jelezte, hogy palacsintát szeretne. Sárgabaracklekvárral. A felnőttek rétest rendeltek, a magyarok gyerekei fagyit követeltek. Kihozták a palacsintát, s az asszony látta, hogy a ragacsos, sárga massza, amivel megtöltötték, egyike a legolcsóbb, gyümölcsöt távolról sem látott lekvárféléknek. Lesütötte a szemét, nem akart a pincérre nézni, aki szemrebbenés nélkül szolgálta fel a strandok színvonalán teljesítő desszertet. Nem átallanak ilyet felszolgálni a Gellért szálló mellett. Felháborítónak találta, de csak magában dühöngött, hiszen az amerikaiaknak fogalmuk sem volt, milyen az igazi magyar baracklekvár, az igazi magyar húsleves, és az igazi magyar rétes.

Szerencséjük volt, mert a szomszéd asztalokhoz egy előre bejelentett, harmincfős brazil társaság érkezett. Ők műsort is fizettek, igazi cigányzenészekkel, cimbalomma, bőgővel, hegedűvel. Magyarnóta volt, több is egymás után, egy éltesebb, ám annál szélesebben mosolygó, szőkére festett hölgy adta elő. Aztán jöttek a táncosok: egy férfi és egy nő, s csárdást roptak a braziloknak. A műsor utána prímás a magyarok asztalához is odament. Nótát? A nőnek a Kék nefelejcs jutott eszébe, amit az egyik szobatársától tanult még a középiskola elején, a kollégiumban. Azt se tudta végig, de az anyósa nagyon meghatódottan és biztos szövegtudással kapcsolódott az éneklésbe, így hát megúszta.

A vacsora lassan véter ért, s az amerikai rokon kérte a számlát. A vendégeink voltatok, mondta a feszengő magyar családnak.

Visszasétáltak a szállóhoz. A könnyű nyáresti szellő a kút oszlopai közt kergetőzött. Az idős asszony hosszan megszorította az amerikai nő kezét, s könnyes szemekkel búcsúzott tőle, a Távoli Rokontól és a gyerekeiktől. Mintha a harminc éve nem látott nővérét ölelné.

Nem kellett sokat várni a villamosra, s  a lapos kerekek is kibírták hazáig. A fészbukon még hetekig követték őket: Ausztria, Németország, Svájc, éttermek, múzeumok, koncertek: európai vakáció - s mindenütt a mosolygó amerikai család, két gyerekkel: egy fiúval és egy lánnyal.

beszélgetés

 

- Ráérsz? - kérdezte a férfi, s felhúzott szemöldökkel várta a választ.

- Attól függ, mire - vakkantott ingerülten a nő.

- Beszélgetni.

- Mondjad - nézett türelmetlenül a férfira.

- Tudsz figyelni? - a nő nem válaszolt. Egyre idegesebben feszültek a nyakán az inak.

- Fii-gyelsz ráám? - artikulált eltúlzottan a férfi, mintha egy süket hülyegyerekhez beszélne. A nő nagyra nyitott szemmel, mozdulatlanul bámult a szemébe. A könyvet, amely addig nyitva volt az ölében, hangsúlyos mozdulattal csukta be, de a hüvelykujja annál az oldalnál maradt, ahol az olvasást abbahagyta, valahol középen.

- Ha-allo-od, amit mo-ondok? - kérdezte a férfi, s a nő arca előtt lengette a tenyerét, mint egy ablaktörlőt.

- É-értesz ma-gya-rul? - villogott a két hatalmas fogsor, egészen közelről. A nő nem válaszolt. Elhatározta, hogy nyugodt marad, s figyelmesen nézte a férfi egyre jobban eltorzuló arcát. Az már teljesen belehergelte magát a hadiállapotba, s mivel a nőből egyetlen árva kukkot sem sikerült kicsiholnia, ám az annál figyelmesebben és nyugodtabban nézte őt, minél jobban tombolt, hirtelen sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Valamit félhangosan morgott a hülye családról, meg hogy itt beszélgetni sem lehet senkivel, becsapta a keze ügyébe eső ajtókat és visszavonult a laptopja biztonságos társaságába. A nő újból kinyitotta a könyvet, s olvasást színlelve nyelni kezdte a könnyeit. Épp Florentino Ariza és Fermina Daza reménytelen, bolond és hiú szerelméről olvasott. Hogy dögölne meg, aki a szerelmet kitalálta, gondolta, s dühében telefújt egy egész papír zsebkendőt. Hallotta, hogy a férfi - a laptopot lecsukva - magára kapodta a ruháit és elment hazulról. Nagyot dörrent a bejárati ajtó.

a régi út

 

 

 

 

Nem szerette az autópályát. Két magas fal között suhanni a végeláthatatlanságba, mindig egyforma keretek között, mindig egyenesen - látszatvilág. Az élet nem ilyen unalmas és nem ilyen egyszerű. Bántotta a sok tíz- meg százmilliós autók fölényessége is, amit erőszakosan az őket zavaró járművek fenekébe toltak. Húzzál már innen, te köcsög, ez volt a sürgetésben, hogy minek élsz, mit szerencsétlenkedsz itt száznegyvennel, amikor enyém a pálya. Bár ezek nem afféle házmester jellegű Témüllerek voltak, szürke kiszolgálói a hatalomnak, akik azért nem mernek nagyurat játszani a halál pillanatában. Ők maguk voltak a nagyurak, a pálya mindenekfölött álló birtokosai - legalábbis ezt gondolták magukról, amikor száznyolcvan-kétszázzal röppentek bele a szürkeségbe. Fittyet hánytak rá, hogy az autópálya előre nem kiszámítható pontjain ott leselkedik az igazi főnök, akit nem hat meg a cinikus fölény, pillanat alatt összegyűri a volvót vagy a porschét, s ha úgy tartja kedve, péppé nyomja benne a húst, kifacsarja belőle a vért, nem okoz neki nagyobb gondot, mint egy tizennyolc éves suzuki.

Ezért hát, amikor tehette, a régi úton ment, kacskaringózott a körforgalmakban, szidta a hetvennel döcögő távolsági buszt, mert megelőzni a kliencszáznyolcvan köbcentis, öreg vacakkal nem lehetett a kanyargós szakaszon, de azért az nagyon jó volt az egészben, hogy mindig meg tudta nézni, mennyit változtak a falvak és a városok, amelyeken harminc évvel ezelőtt hétről hétre keresztülment. Ott állt az a ház is, ami régen egy falatnyi volt csak, elvált asszony lakott benne a két árván maradt lányával. A kisebbikkel sokat lógott együtt. Hetedikesek voltak, amikor az asszony újra férjhez ment, a házat hatalmassá építette az új apukával, s - talán cserébe - szült neki egy lányt, a harmadikat, aki aztán kötelező elemként később minden kamaszos együtt lógásukon részt vett, mert onnantól, hogy megtanult járni, a középső nevelte. Néhány házzal arrébb, még mindig szürke vakolattal beborítva egy újnak tűnő ház, papíron az egykori hetedikesé a fele, amit egy icipici házikó köré épített a férjével, csakúgy, mint annak idején az anyja. A lány már nem lakott benne, kiszabadult, egyedül nyalogatta a sebeit valahol a városban üres zsebbel, s pihegett húsz év értelmetlen vezeklés után, amit a törvény és a hagyomány - csupán a külsőségekből ítélve - házasságnak nevez.

A szomszéd faluba érve rámutatott egy nagy, betonos parkolóra: itt egy gimnázium volt, magyarázta a gyerekeknek, hosszú, L-alakú épület, ide járt az öcsém, itt érettségizett, aztán az egészet lebontották, ki tudja, miért, s egy olcsó szupermarket épült a helyére. Megérkeztek. A nagyszobában még megvolt a hintaszék, a sarokkanapé és a tölgyfa szekrénysor, ami a gyerekkorához kötötte. A könyvek ugyanabban a sorrendben álltak a polcon, mint harminc évvel azelőtt, s ott voltak a fiók mélyén a fényképek, amiket még filmes géppel, félautomatával készített, rajta a sok mosolygó, gimis fiatallal, akik épp csak beleharsantak az életbe, s köztük ő is ott pipiskedett egy-kettőn. Fönt, a hálószoba falán már az unokák képei függtek, a legnagyobb, akiről a legtöbb fotó készült, háromkerekűn, csúszdán, tesóval, tesó nélkül. A többiekről is akadt azért egy-két kép. Ez látta másnap reggel, rögtön ébredés után, szemben az ággyal, s hallotta, ahogy a két kicsi már vígan hancúrozik az étkezőben, a mama klopfolja a húst, a papa olvassa az újságot és az aprónéptől bosszúsan csöndet követel.

Fölkelt, aludni már nem lehet ilyen zajban, s kint a fürdőszobában hosszasan vizsgálta magát a tükör előtt. Végignézett a ráncokon, amik itt-ott szégyentelenül kikezdték a bőrét, a sötétségen a szeme alján, ami örökös kialvatlansága gyümölcse volt, s nyomot hagyott a tekintetén, meg a haja tövében fészkelő szürkeségen. Az is terjeszkedni akart. Jaj, mivé lettem, csak ennyi jutott eszébe, meg hogy hát nem lehet ezeket a kisgyerekeket még sokáig itthagyni. A lépcsőn vidám dübögés hallatszott, s kivágódott a fördőszobaajtó. Anya, kiáltotta a két kisgyerek, a két kisebb, s a piros arcú, borzas fiúcska, aki már iskolás volt, vastagon átölelte. Talán azért, hogy legyen kedve még sokáig itt maradni köztük.

pác

 

 

gödrös a comb és löttyed a hús

ráncos a nyak és roppan a gúzs

fáj a fejed s a lábad előtt

nem pasi térdel és nem időz

nálad a kedves jószavú hős

 

árva maradtál jó egyedül

fárad a kar már elmenekül

tőled a boldog kisgyerek és

szíved egy kérges nagy repedés

nincs mosolyod már halni remélsz

 

rég hogy a férjed nem mosolyog

két kamaszod már fel se fogod

min nevet éppen nálad a sör

csirke alá kell s néha gyötör

már csak a kérdés hogy ki elől

 

futsz a homályban roppan a térd

támasz a vágyad hát ne reméld

össze ha adtak semmi se várt

kézbe ha vettek így sose fájt

elmenekülni szinte kizárt

 

lázmérő-limerick

 

volt egy úr úgy hívták Kázmér*

hóna alatt nem volt lázmér'

őszintén megírta

mily nő az kiért e

férfiszív szakad vagy méláz

 

 

*ÁLNÉV

limerick KJ-nek

 

 

volt egy úr úgy hívták Jóska

Zuglóban égett a csókja

ajkamra s éreztem

hogy a jövő kedden

el lesz az ételem sózva

tortilla

Úgy ébredt, mint más napokon: a szeme apró lyukon át, sziszegve engedte be a szúrós, fájdalmas reggeli fényeket, az arca horpadt bádoglemezként feszült a koponyájára. A gyomra, mint egy ráncos, kemény ököl, szorult a bordái alá. Pedig vasárnap volt, negyed tízkor bújt ki az ágyból. A férfi már ott ügyködött a konyhában, s a kávét készítette nagy műgonddal neki, a feleségének. "Megmikrózom" - mondta, s hogy ki ne hűljön a hideg tejtől, kicsit melegített még rajta. A nő megitta a kávét, aztán ide-oda kóválygott a rendetlen lakásban, s végül a konyhát kezdte rendezgetni. A mosogatónál állt, idegesen sikálta a fazekat, amibe beleragadt a tegnapi csirkecsont habja. Pedig leszedtem, amikor főtt, dohogott magában. A férfi odalépett hozzá, hogy mi a baj. Megrántotta a vállát, nem tudom, mondta és a konyhapultot törölgette a habos, illatos szivaccsal, mert még ott éktelenkedett rajta a tegnapi morzsa és a kicsöppent lekvár, mindjárt a fánkról lehullott porcukor mellett. No, de csak van valami, erősködött a férfi, s felvont szemöldökkel belépett a nő meg a pult közé. A morzsás-ragacsos szivacs megállt a levegőben, a nő érezte a bőrén a hűlő mosogatóvizet, meg hogy a forró, vegyszeres lé tönkretette a kezét. Nem akart fölnézni, nem akart megszólali sem. No, megmondod? Noszogatta a férfi, s kétoldalt megfogta a nő karját. Nem tudom, mondta a nő, s megpróbálta egy finom mozdulattal kiszabadítani magát. Nincs jókedvem, ennyi. A férfi nem elégedett meg a válasszal, pontosan akarta tudni, s kitartóan faggatta, nyaggatta a nőt. Elmondod? Nézett rá kérdőn, s a szemöldöke még mindig a homloka közepén táncolt. Nem, nem mondom el, mert neked nem lehet mindent elmondani. Sajnos már néhányszor megégettem magam, mondta a nő, amikor elmondtam valamit, utána még én voltam a hibás. S már megbánta, hogy ennyit is mondott. Gyűrte, szívta volna vissza, mert tudta, mi fog következni. A Színház. Így hívta magában, s néha már a férfi meg a gyerekek előtt is. A teátrális mozdulatok, a drámai hangú monológ, a végzetes kirohanás. Fáradt volt ezekhez, halálosan fáradt. Tulajdonképpen ezek némították el. Vagy ezek is. Nem is akarta már végiggondolni sem. A férfi csapkodni kezdett, hogy akkor majd keres valakit, akivel lehet beszélgetni, meg milyen egy család ez, ahol nem lehet egymással beszélni sem; olyan hangosan, hogy lehetőleg a többiek is hallják, akik a konyhán kívül tartózkodtak. Aztán elrohant, azt mondta, hoz az ebédhez tortilla-lapot, ami a lidlben olcsóbb, mert a nő panaszkodott, hogy elfogyott. A konok szorítás lassan engedett a nő gyomrában, tizenegy felé járt az idő, s egyre azon gondolkodott, mitől volt olyan rossz kedve az imént. A férfi jó sokáig odavolt, könnyű volt meghallani, amikor megérkezett, a kapu nyikorgását nem lehet mással összetéveszteni. A nő már jókedvűen rendezgette az edényeket, a tölteléket bekanalazta a tortillába, sajtot reszelt rá, érlelt Cheddart, aztán a forró sütőbe tolta. Az ebéd elkészült, a gyerekek terítettek. Ők ketten az előszobában találkoztak össze. Most a nő állt a férfi elé, átölelte hosszan, szorosan, a fejét a mellkasához szorította, aztán fel, egészen a válláig kúszott, belecsókolt a nyakába puhán, s a fülébe súgta: szeretlek.