Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

nemajánló

a meg nemjelent első kötethez, mellben

a női nemlét fonákságai, mélységei, magasságai

keresztmetszete, átmérője, rugalmassága, hosszúsága, keménysége

a férfi és a női nemközé feszülő (v)iszony

továbbá

testangyal kitárt combjai mélyén

szeméremajkaira fagyott szavak

méhe mélyéből fakadnak nemelőször

először ölelt

nemutoljára szeretett

női nyakon csókolva

habozó-habráló, babozó-babráló, rabozó-rab

szívárgó, kéjjel-nappali

borban, az igaz

ám bornélkül is ölelő

szertelen szerető

szeretetlen múlt

idő, uram

 

de vissza az elejére

 

e sorok olvasása

nemajánlott mindazoknak

akik

szeretik érteni, amit nemolvasnak és

nemszeretik érteni, amit olvasnak

ön

 

ön a kielégítő hűtőszekrényt vásárolta

az önkielégítő hűtőszekrényt vásárolta

ön, ki e léhűtő hűtőszekrényt vásárolta

ön, ki elé hűtőszekrényt vásároltak

ön elé hűlt

önelégült

fagyálló?

való világ - in memoriam N. T.

 

Nem volt sokkal hidegebb, mint az előző estén. Persze fűteni azért csak kellett, mert a december sosem tud olyan barátságos lenni, hogy odabent, a házakban kiolvasztaná az elgémberedett tagokat. Így hát - kénytelenségből - majd' minden kémény pöfékelt, mint a láncdohányos. Vajon hova tűnik az a nem szűnő füstcsík, hová oszlik el az a nagy-nagy feketeség, amit az égbe okádnak ezek a girhes, feketült tüdejű, magányos silbakok a házak tetejéről? Fölszippantja az éjszaka a viháncoló szikrákkal és a lobogó, nagy testű lángokkal együtt, aztán kihűlt gyomrával fölemészti a mégoly bölcs zsarátnokot is. Hótalan december: mint az anya méh nélkül, mint a kút víz nélkül. Olyan volt ez is. A gyerekek legalábbis így gondolták. Amúgy a felnőttek örültek, a nedvesség melegen tartotta az éjszakákat, s ha nem roppantak reggel a tócsák, kevesebbet kellett költeni tüzelőre. Örültek hát a feketeségnek.

A szomszédok följebb csavarták a tévét, megint cirkusz volt, s a bácsi nagyot hallott. Hát persze, gondolták, ezek a fiatalok már nem olyanok, mint mink voltunk. Pedig az asszonyka olyan mosolygós, jólelkű teremtés, hát nem elgondozta a nagyanyját is, pedig nem édes unokája, de vitte neki az ebédet, minden áldott vasárnap, tiszta ágyneműt húzott neki, takarított utána, amíg el nem vitték a mamát.

Behúzták a függönyt is az öregek, s mivel a Való világot a tévében hangosan nézték, se látták, se hallották a vékony kislányt, amint sikítva rohant az utcára, ki a fekete, nedves hidegbe, az enyhe, hótalan decemberbe, ahová az adventi gyertyák fénye gyönge volt elérni. Ott sikoltozott a kicsi lány, a pizsamája szára alól kivillant a fehér kis bokácskája, a ködös, hűs levegő gyönge csontjáig hatolt, a papucsa megmerült a sárban. Nem látták, a Való világra meredtek, azt találgatták, ki, mit, miért, vagy éppen botránkoztak azon, ami ott történt, bent, a világban. Nem lehet pontosan tudni, tényleg ez történt-e a szomszéd házban. Mindez puszta föltételezés, mert a függöny és az ablak kifelé sem engedett semmit. A kislány szaladni kezdett, az öccse, aki még csak alsó tagozatos volt, utána. Mezítláb, mert ő rendetlenebb volt sokkal, így hát a papucsot nem is kereste sehol. Szaladt, zokogva fuldokolt, apró léptei csak úgy gurultak ki a lába alól, mint az elszakadt nyaklánc gyöngyei, végig az úttesten, amíg el nem kapta a nővére kabátjának csapzott szárnyát. Beszélni, megszólalni nem tudott, csak a teliholddá tágult szeme könyörgött kétségbeesetten: menjenek vissza, ne hagyják ott, hisz nekik senki sincs rajta kívül. Egy darabig dulakodtak, a kislány szaladni akart tovább, hogy segítséget hívjon. De minden házban hangosan szólt a Való világ, nem hallották a kiáltozást. S a konok redőnyök összeszövetkeztek az álszent függönyökkel: bezárták a nézőket a valóságsóba, s nem engedték a gyerekek sikoltásait a fülekig hatolni.

A kislány megállt, zihálva lélegzett néhány pillanatig, aztán eszébe jutott a mobilja, ami ott maradt a zsebében. Bátyust hívta, a nagybátyját, de összevissza csuklott, rázta, fojtogatta a zokogás, csak makogott. Nem tudta elmondani, mi történt, pedig kitűnő tanuló volt, oklevéllel a tanévzárón.

Egymást ölelve, imbolyogva, félelemtől és kimerültségtől elcsigázva indultak haza az öccsével, s a hótalan, néma decemberi ég hunyt szemekkel, némán meredt rájuk, olyan közelről, hogy akár meg is érinthették volna, ha kinyújtóznak. Halkan tették be a kaput, lopakodva, fülelve osontak a ház felé. A konyhában még mindig égett a lámpa. Tompa, ritmikus puffanásokat lehetett hallani. Mint amikor a kalapács puha, női testbe csapódik. A sikoltozást, hörgést, ami az utcára űzte őket,  már nem hallották. Csak az ütések puffantak még, egyre lassulva. Alattuk az anyag már nem mozdult. Ugyanolyan néma lett, mint a tűzhelyen hűlő paprikáskrumpli-maradék. S ugyanolyan piros is volt minden. Az egész konyha piroslott. Egy nagy tál kiborult, hűlő paprikáskrumplivá változott.

próbafülke

 

A gyerek- és a férfiruhák az emeleten voltak. Még csodálkozott is, hogy a nemrég épült üzletben csak egy széles lépcső vezet fölfelé: liftet, mozgólépcsőt nem látott. Fölmentek. A lányának akart egy-két apróságot venni, a férfi meg ment vele, hogy együtt legyenek addig is.

- Kéne már egy farmert vennem - sóhajtott a férfi, a lépcsőn fölfelé menet.

- Akkor nézz körül. Én a gyerekruhák közt bóklászok majd! - azzal ellibbent, hogy a kiskamasz méretű csőnacik áradatába vegyülve levadásszon egy épkézláb darabot, százötvenkettes méretben. Nem volt véletlen a szürke kardigán, beleszőtt ezüstszálakkal sem, meg a lila kötött mellény, hófehér pólóval maga alatt. A kicsinek is talált egy pár profi síkesztyűt kilencszázkilencvenért, a tavalyi egyujjas kötöttet már alig lehetett rászuszakolni a dundi mancsára. Néha oda-odapillantott a férfiruhák sötétlő tömege felé. A hórihorgas - még jóval a csőnaci, a lila mellény és a kis kesztyű előtt - intett, menne oda. Odament, a szürke kardigán a bal keze mutatóujján lógott, elvágólag, a vállfára lapulva.

- Gyere! - hívta a férfi, kézen fogta, s elindult vele a próbafülkék felé. A nő enyhe viszolygást kezdett érezni. Te jó isten, gondolta, hogy mennyire utálom a "vegyünk együtt nekem ruhát és nézd meg, ahogy próbálom" jeleneteket. Csodálkozott, mert eddig ilyet nem tapasztalt. A világosszürke, diszkréten csillámló pulcsi egykedvűen lógott az ujján. Ment, amerre vitték. A nő is. A sarokfülkébe léptek, a két farmernadrág már oda volt készítve az akasztóra. A férfi behúzta a függönyt és odalépett a nőhöz. Hosszan csókolta, hevesen, s még ölelte is. A nő meglepődött, aztán kuncogni kezdett.

- Pszt! - tette a mutatóujját a szája elé a férfi. A nő halkan, hang nélkül nevetett tovább. Suttogva kérdezte:

- Te itt a próbafülkében akarsz szeretkezni? - a férfi elidőzött a válasz előtt egy-két másodpercig, legalább addig, amennyi egy női nadrág cipzárjának lehúzásához szükséges. A nő megdóan tűrte, bal keze mutatóujján a fityegő, szürke kardigánnal.

- Csak egy kicsit - mondta a másik. És akkor már mindketten röpködtek a hangtalan nevetéstől, mint a lepkék a remegő nyári napsütésben. A kardigán pedig fölkerült a fogasra. Egy kis időre.

mi van odabent?

 

- Csak két esetben szokott előfordulni - mondta a nő -, menstruáció előtt, meg ha terhes vagyok.

Épp aznap kezdett feszülni a melle, s amikor a férfi puhán melengette a tenyerében, mint a pihés kiskacsákat szokás, szólt neki, hogy érzékeny. Nevetett, sőt, mindketten nevettek, de az otthonmeleg ölelésből nem szakadtak ki egy pillanatra sem. Hazafelé már egyre azon járt az esze, mi van, ha nem a menstruáció előszele ez a feszülés mégsem. Attól fogva minden pillanatban, minden helyzetben és mozdulat közben azt figyelte, hogy viselkedik a melle. Egyre jobban kivehető, egyre határozottabb fájdalmat érzett. Majdnem olyan volt, mint amikor a tej belövell szoptatás előtt. Befelé fordult, ott kereste a választ. Hisz a menzeszig volt még vagy tíz nap hátra. Mi van, ha? Gyötörte az agyát, próbált emlékezni, mi volt a terhességek alatt, mikor kezdte el érezni ugyanezt? De csak arra emlékezett, hogy az elején. Az első gyereknél - ostoba módon - még azt hitte, ez az egyre erősödő fájdalom valami nagyon csúnya és gonosz betegség jele, amibe a nők bele szoktak halni. Annyira megrémült akkor, hogy - amikor nem látta senki - csöndesen sírdogált és siratta magát. Akkor még csak huszonöt éves volt. Most már majdnem betöltötte a negyvenet. De sem akkor, sem most nem tudott mit kezdeni a ténnyel. Állapot. Fizikai, ami lelki tartalmakat mozgat meg - a félelmek nagy fölbujtója: mi lesz, hogy lesz. Hiszen válság van, a lakás is kicsi, ő meg már öreg és türelmetlen a nagy gyerekeivel is, mit kezdene egy kicsivel?

Nemrég valaki beszélt neki az abortusztablettáról, amit egy magánrendelőben írtak föl, valahol Budán. Öt napig tartó görcsöket is okozhat akár, s a hatékonysága nyolcvan százalék. Elképzelte, hogy kinyomozza az orvost, s eloson - talán még védőnőhöz sem kell menni előtte, ki tudja, hogy megy ez. Tisztább módszer, mint a műtét steril-véres, fémes valósága. S titokzatosabb is. Nem ember teszi, hanem a szer, amit, mint egy pusztító időzített bombát, fölhelyeznek a hüvelybe. A neten rákeresett az abortusz lélektanára. Hogy az egy életen át ott marad a lélekben: a gyerek is, meg a bűntudat is.

Nem, a terhesség ellen igazából nem érzett tiltakozást, inkább aggodalmat: hülyének fognak nézni. Megszólnak. Összesúgnak majd a hátam mögött. Negyvenévesen? Normális ez?

Aztán megírta a férfinak, min gondolkozik mostanában. Ímélben, mert nem akarta telefonban vagy személyesen lerohanni, letarolni, mint egy tornádó, a kétségeivel. A zsigereiben újra érezte az ólmos  fáradtságot, s kialvatlanságot, ami egy újszülöttel jár. Érezte, hogy elfáradt, már nem bírná, nem akarná bírni egyedül. Biztos volt azonban abban is, hogyha valaki érdemes az apaságra, ez a férfi az. Minden félelmét és kétségét megírta neki.  Teltek a napok, s válasz nem érkezett. Nem merte előhozni, sem megsürgetni a dolgot. Befelé figyelt. A mellfeszülés négy nap után elmúlt.

Mégis, ahogy bandukolt az utcán, vagy épp szállt be a fürdőkádba, azt vette észre magán, hogy örülne. Örülne, ha ennek a férfinak a gyerekét hordaná, örülne a szépséges szerelemből fakadt, késői kis magzatnak, örülne, ha ő adhatná először az apja kezébe: kívül az apa, bévül ő - és legbelül a kicsi. Mint a hagymahéj, úgy borulnának egymásra. Már azt tervezte, hogyan tudnák megoldani a lakáshelyzetet. Tervezett. Lázasan. Örömmel. A napok reményfölemésztő lassúsággal teltek. Kínjában bejelentkezett a nőgyógyászához, már több, mint két éve nem járt rákszűrésen. Hátha ott kiderül valami.

- Késett a menstruációja?

- Még nem.

- Ha késik, vegyen tesztet - mondta az orvos, s merően nézett a szemébe azzal a jellegzetes nézésével, amit ő már tizenöt éve ismert: a szemüveg fölött kandikált, bölcsen, figyelmesen, s közben összeráncolta a homlokát. Nem, ilyenkor még nem lehetne érezni, vegyen tesztet, ha késik a menstruációja. Türelmesen magyarázott a docens úr, mint mindig, biztonságot adó, megnyugtató, kedves hangon. Odaadta a fényképet neki a legkisebbről, akit a testvéreivel együtt a docens úr segített a világra - a borítékba egy ötezrest is beletett. Gyűlölt pénzt adni ugyan, s az orvos sosem várta el, de neki muszáj volt adnia, annyira imádta.

A klinikáról kifelé jövet a férfi válasza járt a fejében. Három nappal az ő levele után jött: "Azt hiszem, örülnék neki." Amikor elolvasta, boldog volt.

Hazafelé még beugrott egy drogériába, volt is akciós teszt, négyszázkilencvenkilencért. Holnap reggel megcsinálom, gondolta, s alig ért haza, ledobta a táskáját, kicsempészte és a tenyerébe gyűrte a használati utasítást a dobozból, és bezárkózott a fürdőszobába, hogy elolvassa. Tudni akarta, mi van odabent. A méhében. A lényeget, ami a legjobban izgatta, persze az ismertető legvégén találta meg.

"Célszerű a menstruáció késését követően alkalmazni" állt a papíron.

a másik véglet (K. J-nek)

 

- Mit szeretnél a születésnapodra? Minden kérdést gyűlölök, ami úgy kezdődik, hogy "mit szeretnél" és úgy végződik, hogy "-ra" vagy "-re". Mert egyetlen választ tudok csak adni rá:

- Meglepetést.

S aki ennek ellenére mégis megkérdezi, hogy mit szeretnék, éppen attól foszt meg. A meglepetéstől. Ezt akartad, vagy nem? Hát akkor rajta, örüljél.

Vannak olyan "mit szeretnél"-kérdezők is, akik - annak ellenére, hogy kicsikarják a választ, mert az ember udvarias és nem küldi el őket mindjárt rögtön a káanyjukba, de minimum két jól fejlett farpofa közé -, nem azt veszik mégsem, amire én vágyom, hanem azt, amire ők. Amit már annakelőtte kigondoltak, hogy a kérdést föltették volna. Aminek ők akarják, hogy örüljek. Hisz tudják, mi a jó nekem. Mi a helyes. Mert csoda praktikus ajándék például egy mézcsorgató, különösen annak, aki sosem eszik mézet, ellenben, akitől kapja, reggelente kizárólag az édeset kívánja, s igen megörül, amikor az almáriumban fölfedez egy teli bödönt, benne az aranyló ragacsban ázó mézcsorgatóval. És olyankor ott állok, hülyén és idétlenül, mert valaki egészen másnak az ajándékához kell jó pofát vágnom.

Aztán ott a másik véglet, aki előtt már alig merek megszólalni, mert minden szavamat az emlékezetébe vési. Pontosan tudja, mi a kedvenc színem, mit néztem sóvárogva a kirakat előtt, mi az, amit lelkes felkiáltással fogadok (fogadnék), amire vágyom, ami az énemből, a bensőmből fakad, ahhoz illeszkedik, abba passzol bele tökéletesen. A másik véglet lesi minden szavam. Nemcsak ünnepek előtt, hanem alapjáraton, a hétköznapokban is. Pontosan tudja, mikor mit mondtam és milyen hangsúllyal. De a másik végletben van valamiféle csapongó játékosság is: eszébe jutok egy piros tollboáról, amit a kirakatban meglát és rögtön be is lép, mielőtt gondolkodott volna, s már csak a csomaggal a kezében eszmél, hogy hoppá, ezt megvette. De ez csak pillanatnyi szeszély, mint ahogy nekem is vannak pillanatnyi szeszélyeim, de mi ketten ezekben a pillanatokban tökéletesen fel tudunk oldódni és úgy pezsgünk, mint a kálciumtabletta a pohár vízben. Minden forr és bugyborékol körülöttünk, s aki megissza, sokkal, de sokkal egészségesbb és vidámabb lesz.

Szóval a másik véglet olyan, hogy csöndben szöszmötöl, rendezgeti a gondolatait, az emlékeit rólam, felidézi azokat a pillanatokat, amikor elmesélem két korty Martini között, hogy képes vagyok befalni egy egész tekercs parenyica sajtot, annyira imádom. Aztán, mielőtt indulnék haza, még visszalép a konyhába és a kezembe nyom egy egész tekercs parenyica sajtot, mert emlékezett rá, hogy imádom. Nekem vette. A másik véglet ott áll, szinte észrevétlenül és ragyogó arccal oldódik fel a boldogságomban és meghatottságomban, amit nem is az ajándéka okoz, hanem a szeretete, meg az, hogy odafigyel rám.

bármi

 

Csak egy pillanatra érzékenyült el, s nyúlt is rögtön a papír zsebkendőért a táskájába, a fémcsat halkan kattant, ahogy kinyitotta. A könnyek jóformán ki sem fakadtak: azelőtt eltüntette valahogy a szeméből, hogy zsebkendőt értek volna. Mintha visszaszívta volna őket. (Reabszorpció.) Ez a pillanat akkor volt, amikor a szétesőben lévő házasságáról beszélt. Hogy voltak rossz időszakaik és hol együtt, hol külön, de most megpróbálják megint helyre. A majdnem kibuggyant könnyek eközben valószínűleg valami titkos régióba eliminálódtak az arcfelszín és a lélek között. Csak a nagy barna szempár, az enyhén szeplős arc, meg a kifogástalanul melírozott és beszárított haj volt észlelhető a külső szemlélő számára. Két céget viszek, mondta, kilépett a társam és minden az én vállamra szakadt. Évek óta nem voltam szabadságon, folyt belőle tovább a szó, de már érzem, hogy nem mehet így tovább. Egyhetes volt, amikor visszamentem dolgozni, ezért éjszaka magam mellé tettem, másfél évesen került külön ágyba. De a mi szobánkban van még mindig, bizonygatta. Nem, nem néz sokat tévét, de hát néha rákényszerül az ember, mert hatig dolgozom, akkor az anyukám hozza el és ő nem bír vele, utálja, neki a másik unoka a kedvence. Odatesz két széket a nappaliba, nekünk ilyen amerikaikonyhás van, és a nagyi nem mehet annál beljebb, mert ő nem engedi, hát ott leül csöndben és ő addig tévézik. De nem tud ám megmaradni a tévé előtt, jön-megy, játszik. Naponta egy órát, ha nézi - megrázta a fejét, hogy a szépen melírozott haj ne lógjon az arcába és akkor ezüstös hangon megcsörrent a hosszú gyöngysor is a nyakában. Szépen, tussal volt kihúzva a szeme, a szempilláin a vastagon megszáradt szempillaspirál spórái rezegtek, minden pislogásnál. Talán épp annak örültek, hogy megúszták a könnyeket. Kartúnnetvörköt meg dévédéket néz, folytatta, nagyon megválogatjuk. A Grincset például nem engedtük, azt kikapcsoltuk tavaly, mikor megkapta karácsonykor.

Még sokáig beszélt, mert azt el akarta mindenképpen mondani, hogy külön a kassza és amiatt a lazítás nem lehetőség, meg hogy az apa csak este tíz körül leghamarabb. Mi az a bármi, ezt kérdezte, amikor a neurológus szóba került - hát, szervi ok, magyarázta a szemben ülő, ami a kézremegést okozhatja a kicsinél.

vonzerő

 

A szalmakalapos azon aggódott, mi lesz, ha az ember elveszíti a szexuális vonzerejét. Mi van akkor, kérdezte. Ittam minden szavát, mert bődületesen művelt és okos volt - igaz, később ugyanezért kultúrsznobnak tartottam -, de ezt a kérdést nem értettem. Nem fért a fejembe, hogy egy ilyen okos és művészi ember miért pont ezt tartja sarkalatos problémának. Mert látni gyönyörű idős nőket is, akik szépek, nyugodtak, bölcsek és vonzók. Nők. Mondom. De eközben arra gondoltam, hogy nem tudnék senkit szeretni a szexuális vonzereje okán. Ezt persze nem mondtam el a szalmakalaposnak, aki a drótkeretes szemüvege mögött ábrándozott - vagy épp a szoknyám alatt lépésenként megfeszülő fenekemet mustrálta, mert, mint néhány megjegyzéséből világosan kiderült, én még nem vesztettem el a szeuxuális vonzerőmet. De bele se akartam gondolni, mi volna akkor, ha. Aztán persze fölültem a vonatra szépen, engedelmesen, ahogy dukált egy hosszú nap után és nem láttam többé a szalmakalapost.

***

Biztos, hogy tegyek oda a levesből egy dobozba, kérdeztem a hórihorgast, mert én nem tudok húsleves nélkül létezni, de a kondér, amivel sikerült, meghaladja a képességeimet. Tegyél, mondta. Sárgarépát, húst is mertem hozzá, de tészta, az nem volt kifőzve, leginkább a szénhidrát miatt. Nem baj, mondta. A főzésről beszéltünk. Hogy amiatt már ment tönkre kapcsolata, mert a nő elkezdett főzni rá. És akkor egyrészt majdnem kiugrottam a bőrömből, másrészt meg végtelenül tiszteltem a hórihorgast. Akinek merő véletlenségből épp megint az ölében ültem és ott lógáztam a lábam, s a nyakába csimpaszkodva, közelről néztem a hajszálait, meg a fülét, és ahogy azt a haj körbenőtte. Néztem a fülcimpáját, s megérintettem a számmal. Hűvös volt, mégis tűzforró lettem tőle. De én nem rád főztem, mondtam, amit persze hülyeség volt mondanom, mert ő már régen tudta. Micsoda ember ez, gondoltam, hogy mennyi mindent tud. Ki nem néztem volna belőle. De kellett valami okot találnom ugye, valami ürügyet, ami úgy vonzott hozzá, mint a mágnes. S már nevettem az egészen. Méghogy szexuális vonzerő. Pardon. Méghogy elmúlik. Méghogy. Még. Hogy?!