Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

csönd

 

A sistergést még mindig hallotta - önkéntelenül is figyelt a kályhából jövő hangokra. A nedves fa nehezen gyulladt be, s folyamatosan fütyült. Végül aztán a nedvesség kénytelen volt menekülőre fogni, s egy utolsó sivítással kiröppent a kéményen. A nő résen volt, mert előfordult már, hogy nem bírt a láng a vizes fával. Olyankor nyöszörgő, alaktalan halommá sorvadtak a hasábok. Most keményen elkapták az éhes lángok az anyagot, s akármennyire fújtatott is, emésztő ölelésbe zárták. A tűz pattogásán és a sistergésen kívül csak a csönd ücsörgött az étkezőasztalnál. Futó vendég, a sapkáját a kezében morzsolgatta, s riadt tekintettel pásztázta a két alvó gyereket. A nagyobbik kabátban, a kanapén befelé fordulva szuszogott, a kicsi bent a rácsos ágyban aludt, időnként fel-felsóhajtott. Hosszú napja volt, egész délelőtt úton, s az óvodában is sokat kellett várni a bátyjára. Születésnapot ünnepeltek, torta volt, köszöntés, s a csoport körbeülte az asztalt. A kicsi kínjában fészkelődött, unta magát és sírdogálni kezdett. Az anyja fölkapta és sétálgatott vele, de hamar elfáradt a karja, s néhány percenként be-benyitott, hogy lássa, meddig tart még a gyötrelem. Az ő fiát engedték ki legelébb, de ahelyett, hogy örült volna, egy gyors ölelés után szaporán megeredt a nyelve, és szidta a gyereket. Az még a tortát nyalogatta a szája széléről, nagy szemekkel nézett az anyjára, s dacosan lázadt, mint ilyenkor mindig.

- Léccives segítsél! - toppantott a cipője mellett a zoknis lábával, s az anyja megsajnálta. Hiszen ő csak egy kisgyerek - gondolta, s igyekezett az agyába vésni jól, hogy mindig az eszébe jusson ez a mondat, amíg a fiú fel nem nő.

- Ne haragudj, nem rád vagyok mérges, csak már egy órája itt várok a folyosón, és megőrülök. Egész délelőtt úton voltunk, orvosnál, és rögtön idejöttünk. De persze mindig ilyenkor húzódik el az ebéd, amikor időben itt vagyok.

Még mondta volna a magáét, de a gyerek elkezdte nyaggatni, hogy miért nem viszik haza a gyertyát, amit készítettek. Akkor már az autónál voltak, s a nő minél hamarabb indulni szeretett volna. Nem is ebédelt még, nyűgös volt, s majdnem meghalt a szomjúságtól.

- Majd holnap hazavisszük - mondta, s a babaülést tuszkolta idegesen a biztonsági öv tekervényeibe. A gyerek nyafogott, egyre csak azt hajtogatta, hogy vigyék haza a gyertyát.

- Holnap lesz a játszódélután, akkor majd hazavisszük - mondta az anyja, s elindult a rozoga kocsival. A fiúcska egyre a gyertyát emlegette, aztán elfáradt. Sokáig nézelődött csöndben, mondott még egy-két mondatot, aztán, ahogy Budakalászra értek, leragadt a szeme.

Először a kicsit vitte be a nő, levette róla a vastag overallt, mosolyogva megcsókolgatta a combját, pocakját, aztán betette az ágyba. Rohant a konyhába, gyorsan lehajtott egy pohár vizet, azután meg szaladt a fördőszobába. Onnan vissza, az autóhoz. Nem volt könnyű becipelni a húszkilós gyereket, a tehetetlen kis testet leterítette a kanapéra, s lefejtette a lábáról a cipőt, fejéről a sapkát. A kabátot rajta hagyta, félt: fölédbred, ha még azt is leveszi.

A csönd fölkelt a székről, a sapkáját, amit addig a kezében gyűrögetett, könnyedén letette az asztalra, s a nő mögé lépett. Puha, hűs ujjaival megsimogatta a nyakát. Lassan haladt, föntről, a tarkójától lefelé, egészen a válláig. Masszírozni kezdte lágyan, simogatóan, s ha nem lett volna olyan tartózkodó, talán még bele is csókol a nyaka hajlatába. Az egész nem tartott tovább húsz percnél. A kicsi éles hangon felordított, a csönd, mint akit puskából lőttek ki, elszelelt, a nő felugrott, kikapta a gyereket a kiságyból és csitítgatni kezdte. Leült vele a kanapéra, etetni próbálta, de a gyerek fuldokolva sírt, nem kapta el azonnal a mellbimbót. A kisfiú az ágyon kinyitotta a szemét és fölült. A csönd már messze járt. Csak az asztalon felejtett sapka árulkodott róla.

ti nem

 

 

Ti nem ismeritek a hátnak azt a fájdalmát, amikor a bal kar húzza könyökből az izmokat. Nem is könyökből, még lejjeb kezdődik, az alkaron, ahogy az izomba vésődő műanyagot egyensúlyozom, jobb vállamat leszorítva, a balt megemelve, hogy a táska ne csússzon le róla. Húzza, nyúzza a húst, a bőrt az a tizenkét kiló, vájatot intéz az izomba, belemerül a véráramba, s magával rántja a háton feszülő inakat, hogy már a lélegzetvételbe is belesajdul a lapocka mind.

Ti nem ismeritek azt a zihálást, amikor a bal kar húzza könyökből az izmokat. Nem is könyökből, még lejjebbről indulva rántja-feszíti minden lépésnél a csípőig hatoló, lépésenként a combnak ütődő, tehetetlen, alaktalan, massza formájú tömeg, s megpróbálok versenyt futni az idővel - hahaha, röhög az idő rajtam, s én belepirulok a lihegésbe egészen, még a tarkómon is kiüt a verejték, s úszom, úszni szeretnék, csak a terhet ne érezném már a lapockámban mind.

Ti nem ismeritek azt a gyűlöletet, amikor a bal kar húzza könyökből az izmokat. Nem is könyökből, még lejjebbről érzem kirobbani mindenki iránt, aki mosolyogva közelít, s megállítva a lépteimet, lenyom a víz alá, tovább görbíti a halálos küzdelemben roppanni készülő maradék gerincemet. De édes, mondják, s a szívem már a torkomba tolul, öklendezni kezdek, kezdenék, de mosolyogni kell, hisz kedves emberek ezek, csak meg akarják nézni a kicsit. Hát megállok, hadd nézzék, de a szemem vérben forog, és az izzadság kénes csöppjei lassanként behálózzák a lapockámat mind.

Ti nem ismeritek azt a bűntudatot, amikor a bal kar húzza könyökből az izmokat. Nem is könyökből, még lejjebbről emészt, tizenhat éve lankadatlan, átjárva, megrágva minden izmom, rothadó ajkával szopogatva csontjaimról a maradék önbecsülést. Alapos munkát végez, különösen, amikor szitokká alakul a számon, s kart karba öltve táncol a fehéren pattogó, türelmetlen szavakon. Hát ordítanék, üvöltve vetném magam a karjába már halálnak is, de nem lehet, annyira erősen szögez a földhöz itt e négy kis sarjú, hogy belesajdul a lapocka mind.

Ti csak kiszálltok a langyos autóból, amit már évek óta kulcs nélkül zártok, egy gombnyomással, s könnyű szövetkabátba süllyesztitek a slusszkulcsot, egyenes háttal, kacagva sétáltok az étterem felé, szabad kézzel veszitek elő a mobilt a zsebetekből, s már az előételen jár az eszetek. Ti elhaladtok mellettem gondtalanul, mert nektek láthatatlan vagyok, s így oda se néztek a bal karomra, amin lóg a babaülés. Ti nem ismeritek a tehetetlen csecsemőt sem benne, aki néha azért rám mosolyog, és abba beleremeg a lapocka mind.

aszú (vers kései szerelemből - KJ-nek)

 

hosszú éveken érlelt

savval-mézzel bélelt

tűzben-üszökben lépdelt

vérrel-sárral tépdelt

 

alvás nélkül ágyat

ködben szított lángot

jégben metszett vágyat

falban vágyott álmot

 

kisded álmokat fájlalt

vággyal-kéjjel vállalt

sóhaj-pelyheket árnyalt

széllel-faggyal átmart

 

fájás nélkül metszett

ölben testet öltött

sikolyt nem eresztett

lépbe mézet öntött