Hiába állította, hogy nem ő a felelős, elbocsátották. Pedig az Ellátó küldte a hibás szállítmányt, őneki írásba volt adva, hogy ki kell osztani. Minden diáknak egyet.

- Maga nézné, hogy lejárt-e? - tette föl a kérdést a zsíros hajú újságírónak, akit a Nemzeti Zsírlap küldött, hogy látva legyen a helyszín és az elkövető. Végigmentek a folyosón, ahol pont az első bé ajtaja fölötti neon villogott. A fotós lerakta az ablakpárkányra a szalámis zsömléjét, és a terembe lépett. Az osztállyal már le volt beszélve, hogy mindenki megfésülve jön: tegnap az első órán bejött az igazgató helyettes, akit csak Bőregérnek hívtak, mert ősztől tavaszig bőrdzsekiben járt, és a lelkükre kötötte a fésűt. A Zolika még le is nyálazta a haját, mert tetszett neki a bőrdzseki. Hatalmas lapátfogakkal nevetett a fényképezőbe, most nőtt ki neki a két fölső metszőfoga a nyáron.

- Osztály, vigyázz! - kiáltott a hetes. Neki még nem volt fölül metszőfoga, ezért pöszített. A harminchat gyerek hátrarúgta a széket, amin ült, és kilőtte magát a padból. A fotós körbejárt.

- Így nem jó. Túl vidámak - de egészen halkan, szinte zümmögve szentségelt, mégiscsak egy iskolában volt.

- Piroska, ne simogassa őket, maga már ki van rúgva - szólalt meg az Igazgató, akit a gyerekek csak Lali bácsinak hívtak. A tanítónő, akitől az eljárás idejére a diplomáját is elkobozták, hátrébb lépett: nem akart ő rosszat, igazgat úr, kérem. Lali, az igazgató elkiáltotta magát, hogy "elő a papírt, dolgozat", s mindjárt elszontyolodott mind. Csak a Zolika nem, mert ő siket volt. A fotós buzgón kattintgatott, villogott a vaku, akárcsak a neoncső a folyosón. Piroska rutinmozdulattal végigsimított az üveges szekrény ajtaján, mintha valamelyik mesekönyvet akarná kivenni a középső polcról, ahogy régebben szokta a tanítás elején, meg a végén. De csak az egyetlen megmaradt példányt, az utókor tanulságára megtartott, be nem zúzott bűnjelet vette elő. A fotósnak.

A zsíros hajú újságíró bevette magát a padsorok közé: kérdezett ezt-azt a gyerekektől, akik a szájából előtörő bagószagtól kissé fura arccal, félszegen felelgettek.

A fotós és az újságíró a vitrinből kivett füzetet forgatta. A fejüket csóválták: olyan ártatlannak tűnt kívülről. Meg nem mondták volna, hogy ezért fejek hulltak a porba. Megkérték a néhai tanítónőt, hogy tartsa a kezében, és álljon a Zolika mellé, de ne karolja át ("Zolika, vágjál szomorú arcot, mint amikor intőt kaptál!" artikulált a gyerek szájába Lali bácsi, és Zolika arca eltorzult, mert nem voltak színészi hajlamai, a képességeit meg már leírták tavaly a Szakértői Bizottságban), és a fotós kattintgatni kezdett megint. Már majdnem készen voltak, amikor Icuka, a gömbölyű iskolatitkár rohant be, egy faxszal a kezében.

- Lali, le kell fújni! - az igazgató a hasa előtt összekulcsolta a kezét, és sajnálkozó arccal megkérte a Zsírlap munkatársait, hogy most akkor távozzanak, és a cikk közléséhez természetesen nem járul hozzá az iskola. Mereven állt egészen addig, amíg Icuka ki nem tuszkolta a két férfit az ajtón. A gyerekek már feszengtek, a levegőbe hasított egy-két papírrepülő is. Akkor a Lali átfutotta gyorsan a faxot, kihívta Piroskát a folyosószögletbe, és a belső zsebéből elővette a nő diplomáját, benne az előre kinyomtatott meg nem támadási szerződéssel (röviden MNTSZ, amit az utóbbi időben mindig készenlétben tartottak).

- Piroska, menjen vissza az osztályába!

A tanítónő a ridiküljébe gyömöszölte a diplomát, és üveges tekintettel indult el az osztály felé. Nem értette. Hiszen tényleg lejárt a szavatosságuk azoknak az üzenőfüzeteknek. És ő nem vette észre. Nem nézte. Ki nézte volna? Csak kiosztotta a gyerekeknek. És hát az ilyenkor benne van a pakliban, hogy a papír nem tart jól: a titkos üzenetek könnyen kiszivárognak. Ezt mondta az igazgató, a Lali, amikor elbocsájtotta. Hűtlen kezelés. Most meg még a diplomáját is visszaadták. Ki érti ezt?

A faxot sosem látta, azt a Lali elzárta a páncélba. Mindent eltett, amíg rá nem jöttek. Azután már csak szóban kapott utasítást. Amíg le nem váltották.