Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

képzelet

 

Nem tudom, hogy ez mikor múlik el. Néha rám tör, elkapja és szorosan tartja a markában a torkomat, s a szemem tele lesz könnyel.

Azt hittem, hogy maradni akarsz, amíg kitelik az időd - hogy kiválasztottál bennünket és szeretnél megérkezni hozzánk. Vártalak. Elképzeltem, milyen lesz, amikor belülről döngeted az oldalamat, ököllel, térddel, talppal, tenyérrel türemkedsz ki a hasamon, és hogy igyekszem majd lekamerázni a mobilommal, micsoda ramazurit rendezel odabent. Mert meg akartam mutatni neked, ha már nagy leszel, és elképzeltem, milyen jót fogunk mulatni rajta.

Sok ilyesmit elképzeltem még, péndául a hajadat, hogy szőke pihés lesz, kicsit csapzott, és meglibben egy leheletre is. Meg azt, ahogyan szuszogsz majd a vállamon, miután teleszívtad magad az édes tejjel, és álomba merültél az elégedettségtől.

Elképzeltem, milyen lesz majd, amikor a legkedvesebb helyeimet mutatom meg neked: a kis rétet a parasztház mellett Kondorfán, ahol az édesapáddal hullócsillagot néztünk egy nyáron. Vagy a Duna-partot, ahol felnőttem, meg a Balatont a hatalmas koporsóheggyel, amit körbejártunk volna autóval. Levittelek volna a tavas barlangba is, hogy ott sikongass a szűk alagútban, és együtt kacagjunk, ahogy a hideg vízcseppek végigszántják a nyár hevítette bőrünket. Akor már nagyobb lettél volna, két-hároméves.

Azt is láttam magam előtt, ahogy az apáddal hancúrozol, és egymás hegyén-hátán gurguláztok a szőnyegen a nagyszobában. Biciklizni is biztosan ő tanított volna, én sosem bírtam annyit futni, amennyi ahhoz szükséges. És téged is elvitt volna sátorozni, együtt vertétek volna be a cövekeket a puha erdei földbe. Mi meg a többiekkel tüzet raktunk volna és megfőztük volna a bográcsban az ennivalót. Fújtam volna, nehogy megégesd a csöpp szádat.

Nevet is adtam neked, mert biztos voltam benne, hogy fiú leszel.

Hiszen itt voltál, növekedtél: ott a fénykép a gömbölyű buksidról, meg az apró testedről, a fiókban.

- Ugye, milyen szép? - kiáltottam, amikor megláttalak a képernyőn. Az édesapád mögöttem állt, a kezemet fogta. Ő is látott téged.

Érezni akartam a tested melegét, az illatodat, hallani akartam a hangod, belebújni a nyakad hajlatába, végigcsókolni-csiklandozni a kis pocakodat. Az enyém voltál.

Sok feladatom van még, itt vannak a testvéreid, itt van az édesapád, a legcsodálatosabb ember a földön, akire agyon büszke lehettél volna. Vigyáznom kell rájuk, gondoskodni róluk, és élnem - még nagyon-nagyon sokáig. De majd egyszer eljutok oda, ahol te vagy, és megnézlek magamnak. Ugye megismersz majd? Ugye megszólítasz, hogy szia anya, és magadhoz ölelsz végre?

Hiányzol.

statisztika

 

- Mikor látta utoljára a Tanár Úr? - kérdezte  a fehér köpenyes, kedves fiatal nő.

- Két hete - válaszolt az asszony.

- Akkor minden rendben volt?

- Igen - az asszony ekkor már aggódni kezdett. A fehér köpenyes várt, ide-oda húzogatta az ultrahangos készülék fejét az asszony hasán, a fejét csóválva nézte a monitort, nagyította a képet, jobbról nézte, balról nézte, aztán megszólalt.

- Hát most nincs.

- Mi a baj? - kapta föl a fejét az asszony.

- Nincs szívműködés.

A nő csak feküdt a vizsgálóágyon, a szavakat forgatta a fejében.

- Ez azt jelenti, hogy nem él? - a fehér köpenyes bólintott. Behívott még egy szakembert, hogy ő is ugyanazt látja-e, aztán az asszisztensnő ráírta a leletre, hogy missed abortion.

- A Tanár Úrhoz mindenképp menjen vissza!

Ment, hát hogyne ment volna szegény feje. A félemeletnyi lépcsőn egy idős orvos segített neki fölcipelni a babakocsit. A nő ismerte látásból, amikor tavaly nyáron a kislánya született, ott mászkált a gyermekágyas osztályon. A Tanár nem volt a szobájában, műtőben volt, várni kellett. Gyorsan felhívta a férjét, aztán elküldött négy sms-t a négy legjobb barátnőjének. Mind izgultak érte. Várni kellett vagy másfél órát, nehéz lehetett a műtét. A Tanár mosolyogva érkezett, mi újság, kérdezte, miután leültette a szobájában. Helyes kis konferenciaterem volt, sok székkel, roskadásig tömött könyvespolcokkal. A nő halálsápadt volt, szó nélkül odatolta a leletet a doktor orra alá.

- Basszus! - kiáltott föl a Tanár Úr. Aztán mondott még valamit a statisztikáról, ami szerint a terhességek tizenhat százaléka így végződik. Az asszony csak nézett, bólogatott, igyekezett nem ott sírni, a Tanár Úr szobájában, aki már tizennyolc éve kísérte jóban és rosszban, akinek a keze között született mind a négy gyermeke. Igaz ugyan, hogy borzasztóan félt attól, mit fog majd kezdeni egy újabb csemetével, és hosszú küzdelmen ment át, de ezt nem akarta. Hogy a kicsi adja fel. Az ultrahang szerint öt centi volt. Három nap volt még a műtétig, három nap - egy halott gyerekkel a hasában.