Narancssárga műanyag fiolában volt a gyógyszer, fehér kupakos, tenyérbe simulóban. Az ebédlőszekrényben találta, takarítás közben. Már régen kinézte magának - milyen aprók ezek a fehér pirulák, erős gyógyszer lehet, ha ilyen kicsi adagokra osztják - gondolta. A címkére nagyon apró betűvel nyomtatták a feliratot. Azt is megfigyelte, hogy már régóta érintetlen a fiola, csak hányódik, gurul ide-oda, ahogy a fiókot kihúzzák és betolják. Egy napon, amikor épp a hetek alatt felhalmozódott rengeteg holmit próbáta eltüntetni a szekrényről (csokipapír, kulcs, boríték, zsinórdarab, pingponglabda, zseblámpaelem, filctollkupak, golyóstoll és hasonlók), diszkréten zsebre dugta. Végigszántott a porronggyal a szabaddá tett polcokon, visszapakolta a poharakat, a porcelánokat, az évek óta őrzött, haszontalan csecsebecséket, aztán gyorsan besurrant a gyerekszobába, és az íróasztal fiókjába süllyesztette az üvegcsét. Abba a fiókba, amelyet csak ő használt. Kerek, piros gombja volt a fióknak, ez jelezte, hogy gyerekbútor. Más nemigen. A használója koravén, magányos idegen volt. Egyszer volt ugyan egy lány, akivel örök barátságban élt első osztályos kora óta, de egy napon, hetedikben, a technikaóra utáni szünetben az a lány odaszaladt hozzá az udvaron: mától nem vagyok a barátod - mást nem mondott, elszaladt, és az új barátnőjével csevegett tovább vidáman. Ő meg csak állt, nem tudott megszólalni sem. A fekete szeme még mélyebbre sötétült, de ezek előtt nem akart sírni ott, az udvaron. Nem mert. Azt gondolta szégyennek, ha valaki sír. Még a gimnáziumban is ezt hitte, amikor cédulát ragasztottak a hátára a többiek: HÜLYE. Máig a torkában érzi a szorítást, ha eszébe jut az eset, de akkor, ott nem szólt semmit, még azt sem látszott észrevenni, hogy a biológiatanár séta közben diszkréten levette a hátáról a feliratot. Nem tudta, miért utálják. Nem értette. Mert nem mondta meg neki senki: aki csak szimplán más, mint ők, azt gyűlölik. A csúnyákat sem utálták annyira, mint őt. Az apja már egészen kicsi korától dicsérte a szépségét: bőre fehér, mint a hó, haja fekete, mint az ében, arca piros, mint a rózsa... ezt mondta neki elalvás előtt, és közben megpuszilgatta a szemét, az arcát. És ő elhitte. A szépségébe vetett hit talán az egyetlen biztos dolog volt az életében, amit nem tudtak elvenni.

A kicsi sárga fiola jónéhány hónapig sejtelmesen, diszkréten lapult a gyerek-íróasztal fiókjának mélyén. Most abban gurult ide-oda, abban hányódott. Ki sem nyitotta egyszer sem, de jobb érzés volt, hogy ott van. Biztonságot adott, támaszkodni lehetett rá. Ábrándozni róla: hogy ezek itt mind bőgni fognak, zokogni, a ruhájukat megszaggatni, szenvedni és értetlenkedni, ha majd egyszer.

Nem vágta pofon, bár a kezében megrándult a mozdulat, amikor észrevette. Valahogy nyitva maradt a fiók, talán egy füzetet keresett épp a gyerek, amikor az anyja bejött. Mint egy vércse, úgy csapott le a fiolára az asszony, s a szeme szikrát hányt. Nem kérdezett semmit sem akkor, sem később. Meg se ütötte, meg se ölelte a lányát. Csak elvitte a kis fehér bogyókat: a szabadság zálogait. S a gyerek némán tűrt tovább. Még legalább harminc évébe telt, mire először elmondhatta magáról: boldog.