Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

flódni

 

A férfi nem tudott aludni megint. Pedig nem is evett sokat, de volt előétel, saláta, szarvaspörkölt. Este kilenckor ez már sok a gyomornak. Azután még haza is vezetett a konferenciáról, ahová a remény vitte. Végigment az emhetesen, s már éjfélre otthon is volt. Egykor ment le a kanapéra, hogy a forgolódással ne ébressze föl a feleségét. Ő még tudott aludni. Tudott volna ma is, ha hagyják a gyerekek. A legkisebb menetrendszerűen hajnalban ébred: tegnap háromnegyed hatkor kelt, ma fél hétig bírta. A lépcső nyikorgott, amikor az apja följött megnézni hat körül, hogy alszik-e még.

Most ott feküdt a férfi megint a kanapén, állig húzta magára a paplant, az arca egészen összegyűrődött a fáradtságtól. A felesége az asztalnál ült, süteményrecepteket nézett. Az utóbbi időben folyton sütött. Hol sósat, hol édeset, hol palacsintát, hol rétest. Egyre azon törte a fejét, mi legyen a következő, amit elkészít. Tegnap nyolcszáz mákos receptet böngészett át. A férje szerette a mákot. Margarint is hozott a boltból, azért külön visszament délután. Túl volt már a költségvetésnek mindkét peremén (az eszményin és a biztonságin is), de úgy sakkozott, hogy elseje előtt ez még belefér. A tartalékhoz még nem nyúltak. Az még ott lapult a rejtekhelyén, bénán és depressziósan a tehetetlenségtől. Ha megmarad, semmi haszna. Ha elenyészik, ott a vég. De egyik sem rajta múlt.

A héten még visszahívnak - mondta a férfi. Lassan kezdtek hozzászokni ehhez a mondathoz. Mindenható emberek szájából hangzott el, úgy várták, mint a messiást, s úgy vetették oda nekik, mint az alamizsnát. Ők meg egyre jobban fáztak belül, vacogva bújtak össze a takaró alatt este, s a simogatások mélyére lassan bekúszott a félelem.

Flódni. A flódnit választotta az asszony, bár fehérbor nem volt otthon. Talán megteszi a víz is. A liszt, a tojás, a margarin józanítóan hatottak: amíg sütött, nem félt. A sodrófa biztonságot adott. Hisz amíg étel van, amíg sütni lehet, addig nem is olyan nagy a baj. De a boltba többet nem szabad elmenni elseje előtt.

telefon

 

A szőlőt sokáig forgatta a szájában. A feje föltámasztva a párnán, félig ülő helyzetben volt, hogy ne nyeljen félre. Az édes gyümölcs megnedvesítette a keskeny ajkakat. Összecsücsörítve csócsálta a szemeket, s ahogy végzett eggyel, a magot kiköpte mind, hiánytalanul.

- Ne pöködd, azt is le lehet nyelni! Mi a szűzmáriát köpködsz? - mordult rá a fia idegesen. Az asszony nem szólt semmit, már nemigen tudott. Ahogy a bőr rászikkadt a csontjaira, ő maga úgy süppedt bele egy hallgatag világba. Kinyitotta a száját, mint a fecskefióka, a következő szemért, s a magokat megint kiköpte, miután végzett a szőlő húsával és héjával. A fia ott toporgott az ágy mellett, s a markában szorongatta a kiköpött szőlőmagot. Aztán - praktikus és örökmozgó ember lévén - mentő ötlete támadt: érdes tenyerével kisimította a nejlonzacskót az éjjeliszekrényen, s abba tette, mert már kényelmetlen volt. Túró Rudit is hozott, s  mikor a szőlő elfogyott, azt is falatonként adogatta az öregasszony szájába. A vékony, pergamenszerű bőr le-föl mozgott az anyja nyakán, ahogy fogatlan ínyével majszolta az édességet. A szobában bűz volt - a savanyú izzadtság, a szobavécé, az öregség és a halál szaga keveredett, csak a bent fekvők nem érezték - már hozzászoktak. Az ápoló - harmincas, tagbaszakadt férfi - betolta az ebédet egy kocsin. Aki még mozogni tudott, jól járt - aki nem, annak kapkodó mozdulatokkal tömte a szájába a pépet. Hogy az öregeknek nyelni sem igen akadt idejük. Az öregasszony most nem köpködött, csak enni próbált, utat nyitni befelé a levegőnek, s hamar elfordította a fejét, mert elvette már az étvágyát a sok édes étel.

- Egyen, mama, így nem fog talpra állni! - biztatta az ápoló. Uralkodott magán, mert a néni fia is ott toporgott az ágy mellett. A megmaradt ételt visszalökte a kocsira és a következő ágyhoz lépett. Az öregasszony becsukta a szemét, s most egészen úgy nézett ki, mintha meghalt volna. A szemürege fekete volt, mélyen besüppedt, mint egy árok - az arcbőre keményen ráfeszült a szögletes csontokra. A mellkasa alig mozgott. Már oxigénből is egyre kevesebbet használt.

A fia összeszedte a nejlonba a maradékot: szőlőmagot, csutkát, a Túró Rudi papírját, s a szalvétát, amivel az anyja száját megtörölte. Megcsókolta az öregasszony homlokát.

- Na szia - köszönt el tőle. Nem integetett, az asszony már évek óta vak volt. Glaukóma volt az oka, nem tehettek ellene semmit. A kezét szorította meg, mielőtt ellépett volna az ágytól.

- Majd kedden megint jövök! - ígérte. Olyan furcsán hangzott ez az ígéret, mintha a férfi abban bízott volna, hogy nem fut be addig az a bizonyos telefonhívás.

esés

 

Van abban valami félelemkeltő, amikor egy felnőtt emberi test a födre zuhan. Nemcsak a puffanás, és az érzet, amikor megdöndül alatta a föld, hanem a tehetetlenség is, ahogyan a súlyos, húsos végtagok széttárulnak, s a fej hátracsuklik. Különösen a magas termetű emberek esése furcsa: az imént még fölébed magaslott, alig láttad tőle a hentesnél kirakott ártáblát, most meg ott matat lent a járdán, az aszfalton megsemmisülve, és keresgéli a széthullott dolgait. Szánalomra méltó, mintha lefokozták volna.

Megijedek, ha ilyet látok, hisz az esés csak egy külső megnyilvánulása valami titkos folyamatnak, ami idáig vezetett. Józan életű polgárok ilyenkor gyorsan odébbállnak - nem kerevednek olyasmibe, ami veszélyezteti a lelki békéjüket. - Biztos részeg volt - gondolják, és ezzel lezárják az ügyet. Esetleg másnap megkérdezik a zöldségest, hogy kijött-e a mentő? Mert azért valahol ők is kíváncsiak.

Az a bácsi is úgy esett el a piacon, mint egy rosszul kitámasztott játékfigura. A feje nekicsattant a felvágottas pult hűtőjére szerelt deszkának, amire a vásárlók teszik a szatyrot.

- Rosszul lett! - kiáltottam, s majdnem megindultam feléje, de voltak ott mások is, akik a felvágottasnál álltak sorba. Egy fiatalember már meg is ragadta a karját - isten tudja, honnan került oda, egyszer csak ott termett, mintha az égből pottyant volna -, és rángatni kezdte.

- Kelj már föl! - kiáltott rá. Azt hittem, a rokona: unokaöcs, efféle. De amikor fölráncigálta a bácsit, egymásnak akaszkodtak. Dulakodni kezdtek, a huszonéves fickó egyre rángatta az öreget.

- Add vissza! - követelőzött. A felvágottasnál sorban állók közelebb léptek, de nem mertek beleavatkozni a dologba. Az öreg nem szólt, nem kiáltott, a szatyrát szorongatta a jobb kezében. Két munkás nézelődött a szemközti kifőzdénél - ebédidejük volt -, azok szólaltak meg először.

- Mi van?

- Lopott a boltból - felelte a suhanc, s már a bácsi kabátját rángatta. A belső zsebébe akart belenyúlni.

- Add vissza, elloptad!

- Az az enyém! - nyöszörgött az öreg, és az utolsó erejét összeszedve küzdött, mintha az élete forogna kockán. De a fiú erősebb, fürgébb volt, s még a két munkás tekintete sem akadályozta meg abban, hogy belenyúljon a harcképtelenné tett férfi zsebébe. Egy kétdecis Unicumot vett elő diadalittasan, aztán elengedte a kuszált hajú, idős embert, és kifelé indult a piaccsarnokból.

- Lopott! - köpte oda a munkásoknak.

- Valamit neki is kell csinálni - mondta az egyik melós. A fiú még egyszer meglóbálta az italosüveget a levegőben, és továbbindult.

- A kurva anyád - ez volt az utolsó szava az öreghez. Az nem szólt semmit, hátat fordított a közönségnek, és már ő is ment volna az ellenkező irányba.

- A sapkája! Itt maradt a sapkája! - szólt utána egy néni a felvágottas elől. Fölemelte a sapkát a koszos földről, és a kifőzde előtti amunínium pultra tette. Még rá is mutatott a nyomaték kedvéért. Arra vártunk, hogy az öreg fogja meg a sapkát és vigye. Úgy festett az egész, mintha mindegyikőnk a bácsinak drukkolt volna. Pedig azt sem láttuk, hogy mitől esett el.

huszonöt év

 

 

 

- Megfoghatom? - kérdezte az énektanár. A nyurga fiú előrement a tanári asztalig. Fehér sportcipő, márványkoptatott farmer volt rajta. A teste minden lépésnél hetykén rugózott: kicsit behúzódott a feje a válla közé, aztán meg kibukkant újra. A tanárnő rátette a fejére a kezét, és megtapogatta a keményre zselézett frizurát. Nem volt hosszú és feltűnő a sötétszőke, vagy inkább seszínűnek nevezhető haj, amit apró tincsenként gondosan az égnek meresztett a ragadós kulimász, ám az első és addig egyetlen zselézett fej volt az iskola történetében.

- De fura - mondta a tanárnő, és amikor az osztály leült, föltette a lemezjátszóra a Concertót. A fiú most már egészen behúzta a fejét a vállai közé, úgy ballagott vissza a helyére. Nem rugózott annyit, s a sápadt bőr egészen átizzott az arcán. A többiek nem voltak ilyen bátrak - a loboncos Tibsike meg se szólalt, csak nőtt szakadatlan, s amikor felszólították, a pattanásai alatt némán vigyorogva görbült S-alakba a tábla előtt. Zsolti kedves volt, halk, szelíd gyerek. Még annyira sem volt vagány, hogy megszívasson egy lányt. Nem is volt belé szerelmes senki sem. Ramónka meg a pirospozsgájával, cérnahangjával ötödik helyet ért el a négy közül. A körülmény, hogy inget és kötött melényt hordott, sokat rontott a helyzeten.

De az a hetyke fiú a zselézett hajával, már egészen más volt. Az valami katartikus élmény volt az egész osztály számára, amikor oroszórán a "Hogy néz ki Erika? " kérdésre csípőből felelte: "Kak papugáj". Még a szakfelügyelő is röhögött, s a lány a neonzöld pulcsiban fölszállt, sárgás füstköddé változott, és ott keringett a szünetig a neonlámpa körül.

A zselés hajút imádta az osztály, s nem volt olyan lány, aki ne esett volna fülig bele legalább egyszer elsőtől nyolcadikig. A kis szemüveges kócos sem úszta meg. SZERETLEK - ezt írta a táblára a pénteki osztályteán, s izgatottan várta minden lassú számnál, hogy majd most. Azt nem is értette, hogyha egyszer sem táncoltak, akkor a fiú miért kísérte el egészen a pályaudvarig a tea után? De igazából nem is akarta megérteni. Boldog volt, s ettől folyton belevigyorgott a kabátjába. Egészen párás lett a szemüvege. Sokat nevettek az úton, s ahogy az arcát a sálba fúrta, érezte a lecsapódott csöppeket a puha anyagon. Az átázott szösz ráragadt a szájára. A fiú ott rugózott mellette, egész úton nagyon vicces volt, s még arra is odafigyelt, hogy a kócos lány arcára nyomjon egy puszit, amikor elköszönt tőle.

- Miért mondad a Gabira, hogy kurva? - csattant a kérdés hétfőn. Többen is vallatták, bőgni nem lehetett, hát valami frappánsat kellett kitalálnia.

- Mert kíváncsi voltam, elmondja-e nektek - ennyir bírt összehozni a kis kócos, de nagyon bénán hazudott, pláne, hogy a torkát eldugaszolta egy hatalmas tésztagombóc. A szemüveg belevájódott az orrnyergébe, viszketett a szeme, különösen, ha a Gabira nézett, akinek hatalmas mellei voltak, széles csípője, kiengedett haját ide-oda csapta, ahogy a fejét rázta beszélgetés közben.

"Hát ezért nem jött el a bulimra." - gondolta, de bőgni csak otthon mert, a paplan alatt, nehogy az öccse meghallja.

Azt nem tudni, hogy a haja zselézve volt-e vagy sem, de a barátja, a szemüveges, fekete srác is vele volt, sőt: együtt ugrottak. A százhatvan lakásos házról, annak is a tetejéről. Épp, mint a felnőttek, csak ők sokkal korábban: kinél tíz, kinél húsz évvel hamarabb toccsantak szét a járdán.

A kis kócos sokkal többet szenvedett a fiúnál. Még jó huszonöt évébe telt, mire elmondhatta magáról: boldog. S ez épp akkor történt, amikor megszületett a negyedik gyereke. Az első szülése volt, amikor nem vetették le vele a szemüveget.