Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

a fehér kő

 

A fehér kő az út szélén hevert, a ropogósra nőtt, fényes fűben, a játszótér kerítése mellett. A másik oldal csak úgy hemzsegett a gyerekektől. Csúszda, homokozó, mászóka, hinta, mind-mind tele volt kicsikkel és nagyokkal. Öt óra felé járt, ilyenkor a kicsik fölébredve, meguzsonnázva tobzódtak a homokozóban, a nagyobbakat meg már elhozták az oviból és az iskolából - vagy eljöttek maguk. (Mert az is előfordult, hogy néhány lakli bevette magát a csúszdás-mászókás erődbe és a levegőbe fúródó, mutáló hangján megpróbált gyerekest játszani. Az anyukák ilyenkor egyből résen lettek: leeresztették a kezükből a mobilt és összehúzott szemöldökkel figyelték a kamaszok körül csetlő-botló utódjukat. De a laklik nem ártottak a légynek sem: röhögve lecsúsztak a piros csúszdán, néhányat löktek a libikókán, lendületből, magasról kiugrottak a hintából, és már tovább is álltak. Ilyenkor újra fölemelték a mobilt az anyák, tovább nyomkodták, fülükhöz téve elhúzott szavakat pityegtek bele - kényeskedve vagy épp szigorúan: attól függ, hány éve voltak házasok).

A fehér kő legalábbis ezt tapasztalta, amióta kitavaszodott (télen sokkal kevesebben jöttek el, ugyanis nem szívesen tolták a cuppogó sárban a babakocsit). Ott feküdt az árokparton a fehér kő, és a kerítés lécei között lesett be a zsinatoló játszótérre nap mint nap. A közeledő kislányt így nem vette észre, aki a kopár, elfuserált parkon keresztül bandukolt hazafelé. Vállig érő, barna haja a tarkóján volt összefogva, az elöl kószáló tincseket hajpánt fogta vissza. A hátán rózsaszín iskolatáskát vitt. Olcsó, kínai vacak volt, ferdén lógott a vállán, s a miatta érzett szégyent az enyhítette csak, hogy amíg a hátán volt, legalább nem látta. Kissé lemaradva a gyerek mögött, egy alacsony, vékony, fekete hajú nő haladt, alig fél fejjel volt magasabb a lánynál. A vállán retikül (olcsó, fekete, kínai műbőr ez is), a kezében pedig fekete dzseki volt, amit lehántott róla a délután meleg napsütés.

- Veled nem lehet normálisan beszélni? - kérdezte a nő a kislánytól. A hangja tompa volt, mégis hangos, mintha egy sükethez beszélt volna. A gyerek meg se mukkant, csak ment. Az anyja nem gyorsított, nem ment közelebb, hanem egy kicsit növelve a hangerőt, tovább kiabált.

- Legyél akkor a drogos apáddal, nem velem! A játszóteret pedig nem látod, az isten verjen meg engem! - a gyerek nem szólt, még mindig néma volt, pedig az anyja egyre dühösebben és egyre durvábban ordított. Megpillantotta az árokparton, a friss, fényes, ropogós fűben heverő fehér követ. Szinte észre sem lehetett venni, amikor lehajolt érte: már a kezében forgatta, simogatta, nézegette. Nem volt szép az a kő, inkább érdes, a szélei éles, formátlan alakká tették. Lehetett vagy másfél kiló, de a kislányt ez nem zavarta.

- Teszed le azt a követ! - ordított rá az anyja. De a gyereket megbűvölte a fehér kő. Most, hogy már volt egy ilyen köve, nem akart a játszótérre menni többé. Latolgatta, simogatta, az üvöltöző anyjára rá se hederített.

- Az apád faszát! - üvöltött a kis vézna asszony, de aki jobban odafigyelt, tisztán hallhatta, hogy valójában segítségért kiáltott.

- Húzzál haza! - förmedt a gyerekre, s távolabb húzódott tőle. De hiába, mert ahogy a délutáni nap rájuk villant, mindjárt látszott, hogy nem menekülhet: ők ketten össze voltak kötve. Az a kemény, hideg fehér kő, amit a kislány a két tenyerében latolgatott, amivel megbabonázva ismerkedett az árokparton - az fűzte őket szorosan egymáshoz. Lassan elhaladtak a kerítés mellett, de a tompa üvöltözés még messziről is hallatszott. Az játszótéren egy kisfiú fölkapta a fejét a durva hangra, és ijedten nézett az anyjára. Az nem szólt, csak megsimogatta a gyerek buksiját. A szemével intett, s a fiú arcáról eltűnt a félelem. Még hallatszott ugyan az ordibálás, de a kisgyerek bátran megmarkolta a biciklije kormányát, és elindult az ellenkező irányba.

egytől kilencig (vers KJ-nek a költészet napján)

egy

Ő

És

Én

Két

Kész

Lény

 

kettő

Állva

Várva

Híva

Sírva

Végre

Béke

Fénye

Érte

 

három

Lassabban

Gyorsabban

Álmodtam

Álmomban

Vallottam

Hallottam

Öleltem

Feleltem

Ölemben

Fölöttem

 

négy

 

Régen volt már

Véres oltár

Megszáradtam

Elfáradtam

Elfáradtál

Megtaláltál

Felöleltél

Hazavittél

 

öt

Akartam élni

Akartam halni

Akartam menni

S mégis maradni

Láttalak s féltem

Mit tennél értem

Amit csak velem

Amit csak nekem

Amit miattam

Megtetted s hagytam

 

hat

Teázóba megyünk

Csak iszunk nem eszünk

Még nincsen gyerekünk

Egy kicsit nevetünk

Kínosan feszülünk

Inkább elkerülünk

Kocsimba beülünk

Zavarba merülünk

 

hét

Piros kabátban mentem,

az ernyőt nem cipeltem.

Már a zebránál álltam:

integetett, azt láttam.

Asztalt foglalt két főre.

Miket kérdeztem tőle,

nem tudom már, csak néhány

szóra emlékszem. Étvágy

híján csak kicsit ettünk.

Izgultunk, s jót nevettünk.

Könyökét feltámasztotta,

nem is figyelt a kosztra.

 

nyolc

Rám nézett figyelve, hosszan,

Azt hiszem, zavarban voltam.

Vigyorban úszott az arcom

Vergődtem, mint hal a parton.

Féltem, hogy elszalad nyomban

Ha mondom, hány porontyom van.

 

kilenc

Bóbitát rendelt a kocsira

Hattól volt utána vacsora