Az a kisfiú addig fojtogatta, amíg már öklendezett a szőnyegen. Ezt mesélte otthon a gyerek. Az apja meg tajtékozva rohant be másnap, hogy vagy az egyik fiú, vagy a másik, de valamelyiknek el kell mennie az óvodából. A vezetőnő rutinos volt. Egyik se megy sehova, mondta, és az ügy le volt zárva.

- Ő az? - kérdezte a nagymama két héttel később, s a padon ülő szőke kisfiú felé biccentett.

- Igen - felelte a selypítő, vézna gyerekecske.

- Most már jóban vagytok? - kérdezte a nagyi. Úgy formálta a szavakat, hogy a másik fiú anyja is jól értse, ha netán nem tudna az Ügyről.

- Aha - mondta a gyerek, és mosolyogva dugta a lábát a cipőbe, a nagyanyja keze alá. A másik előtt is ott guggolt az anyja, ők is a cipővel bajlódtak. A fekete hajú nő nem nézett a nagyira, nem akart se beszélni, se más módon kommunikálni vele. Marhaságokkal, nyilvánvalóan kitalált szorikkal nem volt hajlandó foglalkozni. A kisfia a cipővétel helyett egy műanyag figurával játszott. Egy maci volt a Star Warsból, még  az apja kapta harmin éve Londonból, sok másikkal együtt, s egy "Texas" feliratú játékbőröndben őrizték. Ezeket a figurákat szedte elő a gyerek tegnap. Este még a kádba is bevitt négyet, de az oviba csak egyet engedett elhozni az anyja. A többi a kád szélén száradt.

A lámpa alatt mesélt neki este, fürdés után, a kanapén: a gyerek az ölébe fészkelte magát, és mese közben az anyja haját birizgálta. Az elején még egy kicsit fészkelődött, aztán belemerült a mesébe. A végén mindig akart egy másikat, de az anyja estére már fáradt volt, nem túl gyakran hagyta bepalizni magát. Fogat mostak, aztán a szobájába vitte a gyereket (halkan lopakodtak fölfelé a lépcsőn, mint a betörők, nehogy fölébresszék az alvó kisbabát), s elalvás előtt még odafeküdt mellé egy kicsit. Minden este így fektette le: átölelte, cirógatta, csókolgatta a buksi fejét.

- Nagyon szeretlek - nem volt nap, hogy ne mondta volna el, miközben a karjával átkulcsolta a puha kis testet, s az arcát belefúrta hátul a gyerek nyakába. Néha meg is csiklandozta, de inkább nappal, mert a viháncolásra fölébredt volna a kicsi. Elalvás előtt sutyorogtak is: az anyja elmesélte neki, milyen volt, miket rosszalkodott, amikor ő járt óvodába. Nem szeretett ő sem ott lenni, haza akart szökni mindig. Kitalálta, hogy fáj a hasa, és az óvónő hazaengedte. Mert kicsi falu volt az, ezerlelkes, autó sem járt arrafelé hétszámra, egyedül is hazamehettek a gyerekek. Meg a kislányt is elmesélte, akinek azt mondta: szerbusz vilibusz, és aki erre belekarmolt az arcába. Évekig meglátszott a helye. A kis szőke gyerek meg hallgatta, ragyogó arccal, és sokszor kérte még azután, hogy ezekről meséljen.