Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

welcome

 

 

 

 

 

 

 

 

- Haza akarok menni! - tört ki a sikoltás a nőből, amikor a nyomorúságos, poros, szeméttel borított utcán rángatta maga után a bőröndjét. Pedig a repülőtér milyen szép volt! Szökőkút, pálmák, csillogás - itt viszont járda sem volt, az úttest szélén poroszkálva köveket és gödröket kerülgettek. A fekete szemeteszsákok mindenütt cafatokban hevertek: a jócskán eszaporodott kóbor macskák tették, élelem után kutatva. A konténerekig senki sem vitte el a szemetet, csak ledobták valahol a házuk mellett, a macskák meg előbb-utóbb rávetették magukat. Pelenkák, ételmaradékok, papírfoszlányok, nejlonzacskók hevertek mindenütt. A nő kis híján sokkos állapotba került a látványtól. Most tudatosult benne, hogy milyen messzire került otthonról, ahová rettentő sokáig nincs visszaút.

- Ezt vedd fel! - nyújtott a férje egy pulóvert felé.

- Dehogy veszem, hagyjál! - lökte el magától a nő a kinyúlt, vacak ruhadarabot.

- El kell takarnod magad! - mondta a férfi. A nő megállt egy pillanatra. Úgy érezte, mintha mellbe vágták volna.

- Én haza akarok menni azonnal, nem akarok itt maradni, érted?? - sikoltozott egyre hisztérikusabban. A férj nem szólt többet, átvette a bőröndöt, s a gyereket az asszony kezébe nyomta. A kicsi fáradt volt: hajnalban keltek, három órával hamarabb kellett a repülőtéren lenni a biztonsági intézkedések miatt. Életében először utazott repülőn, oda volt kötözve az anyja ölébe, s annyi narancslevet megivott az úton, hogy teljesen átázott a pelenkája. A cumisüveg most is ott lógott a szájában - azt szorongatta, ha álmos volt, s esténként abból itta meg a tejet.

Jó tíz perc kínlódás után elértek egy hanyagul odavetett utcácskába, amely semmiben sem különbözött a többitől: szemétkupacok, macskák, betonból felhúzott, vajszínű kőlapokkal fedett házak, melyeknek a tetejéből betonvasak álltak ki - mint mindenütt az egész országban -, hogyha nő a család, tovább lehessen építeni. A földszinten egy matracosűhely volt, a rugós vázak kupacban álltak a nyitott ajtó előtt. A lépcsőház hűvösében meg lehetett pihenni kissé, aztán már indultak is föl, a második emeletre. A lakásajtók fémből voltak, fehérre festve, kis ablakkal, amin ki lehetett kukucskálni, ha becsöngetett valaki. ("Mín?" hangzott a kérdés, ami annyit tesz: "Ki az?")

A lakás tágas volt és kongott az ürességtől. Az egyik szoba volt csak az övék, a másikat egy spanyol lány bérelte, Patricia. Tualjdonképpen az egész lakást ő bérelte, de jó pénzért megengedte nekik, hogy ott lakjanak a másik szobában, amit ő nem használt. Napközben alig látták: az egyetemen volt, s csak aludni járt haza, hétvégente meg a kibucban dolgozott, ahol csirkét tenyésztettek.

A falak fehérek voltak és kopárak, a padló cementlap volt mindenütt: hideg és poros. A szobájukban egy düledező polc, egy kopott gyerekágy és egy kivénhedt matrac volt az összes bútor.

- Az ócskás azt mondta, visszaveszi, ha már nem kell - mondta a férfi. A nő elborzadt, a gyereket szorította, a kicsi, izmos testet ölelte magához, és azon járt az agya, hogyan lehetne innen elmenekülni.

anyuka

 

A hokedlin ült, kék otthonkában, ahogy megszokta. A vállai beesettek voltak, a fejét időnként lehajtotta. A kezén a bőr gyűrött volt és foltos, mint a többször használt konyhai selyempapír.

- Három konyhát vezettem. Négyor keltem, hogy mindennel kész legyek. Mindenki máskor evett, mindenkinek teríteni kellett, reggelit adni, felszolgálni, mosogatni, takarítani, behordani a tüzelőt, begyújtani, ebédet főzni. Anyuka összes ismerőse hozzánk jött kávézni. Minden nap vendégek voltak, nekem kellett őket is kiszolgálni, kávét főzni, teríteni, pakolni, mosogatni. Apósom egész nap az asztalnál ült, ott nézte a tévét és cigarettázott a gyerek mellett, nem szólhattam rá, nekünk kellett alkalmazkodni.

Anyuka beteges volt, a szülés után valami lett a tüdejével és nem tudott dogozni. (Meg is halt korán.) A férjem meg azt mondta, nem azért nősült meg, hogy két nő mellett még ő dolgozzon. Rám maradt minden. A konyha hatszor hét méteres volt, az urvar felől végig veranda, szőnyeggel. A parkettát vikszeltük. Már egyetlen lépés is meglátszott rajta. És mindennek csillogni kellett. Az ágyneműt úgy főztük, hogy hófehér legyen. Még akkor is, amikor már volt mosógép. Mondtam Anyukának, hogy minek kifőzni, de úgy kellett lenni, ahogy ő akarta. A háború előtt két cseléd látta el azt, amit én egyedül. De hát azt nem lehet bírni.

A nagyobbikkal nem is híztam semmit, lótottam-futottam egyfolytában. Négykézláb súroltam a padlót, pedig ha lehajoltam, a sav égette a nyelőcsövemet, mind ott volt a torkomban. Anyuka csak a kilenceik hónapban engedte meg, hogy pihenjek. Akkor végre leülhettem.

Hófehér damaszt abroszt tettem a gyerek alá, még akkor is, amikor az ágyunkra fektettem, pedig az is tiszta volt. Ha csak egyszer ráfektettem, utána már mostam is. Kifőztem, keményítettem, hogy tiszta legyen. Majd' megszakadtam a munkában.

Ha jó idő volt, kitettem az udvarra a járókát, hogy a jó levegőn aludjon. Alighogy elaludt, apósom odament mellé és elkezdett hozzá beszélni: "Édes kicsikém, drága kicsikém!" Csak nem hagyta aludni. Pedig de nehezen aludt el! A karomban hordoztam, órákat sétáltam vele, a hátam, a vállam majd' leszakadt. Az nem lehetett, hogy a gyerek sírjon, nem zavarhatta Anyukáékat! Nekünk ott akalmazkodni kellett. Ki voltunk szolgáltatva. Nem élhettük az önálló fiatal életünket. A hálószobánkon akkor ment át, amikor ő akart, és jött is-ment is keresztül rajtunk állandó jelleggel.

Anyuka a gyereket is akkor dajkálta, amikor akarta, nem szóhattam, hogy ne kapassa el. Amikor meg velem maradt, persze, hogy ordított. Hát hogy magyarázod meg egy kisbabának, hogy a nagymama most délelőttös, nekem meg főznöm kell? Csokoládét adott neki, amikor négyhónapos volt.

Vacsorázni is akkor kellett, amikor ő hazajött a munkából. Nem ehettünk előbb. Ha délutános volt, este nyolcra ért haza. A gyereknek már leesett a feje az asztalra, éhes volt, mi is majd' éhen haltunk már, de Anyukát meg kellett várni. Megszoktam, hogy Anyuka dirigál.

A férjem rendes volt. Amikor én egész nap meg nem álltam, bejött hozzám a konyhába és felolvasta az újságot, hogy ne maradjak le szellemileg.

A másodikkal egész más volt, addigra külön költöztünk. De akkor már késő volt. Én úgy kipurcantam abban a hét évben, hogy nem érdekelt semmi. Cseléd lett belőlem. Úgy belefáradtam, hogy nem tudtam már nemet mondani.

A munkahelyen is csak füttyentettek, hogy "Juhászné, kávé!" a nyolc álatlánossal, én meg már nem szóltam vissza. Csak nyeltem egyet, és megfőztem nekik. Igyátok, gondoltam magamban.

Hagyd, édeském azt a tányért, ne mosogass! Majd én megcsinálom. Innál egy kávét? Készítek neked!

a gyerek

 

"A szórólapozást szeretem, az a legjobb meló. Csak odaadod és kész. Azt se tudom, mi van rajta, amikor megkérdezik. Én csak osztom, ezt szoktam mondani. Csináltam már olyat is, hogy embereket kellett megszólítanom, van-e kedvük szerepelni az iksz faktorban vagy a balázssóban? Telefonszámokat és neveket kellett gyűjtenem, de ha nem jött össze az ezer név, akkor csak nyolcvan forintot adtak darabjáért. Nem szeretem. Volt olyan nap, amikor nyoc órát dolgoztam, és kaptam ezernyolcszáz forintot. Ezt ott akarom hagyni. Nem vagyok olyan alkat, aki csak úgy leszólítgat embereket. Holnap megyek egy interjúra, ott újságot kell osztani. Az jó, azt szívesen csinálnám.

A suli? Utálom a tanárokat! Az osztályfőnököm a régi suliban tök szemét volt velem. Sokat voltam beteg, és összejött több mint háromszáz óra igazolt hiányzásom, és kétszázhatvan fölött osztályozó vizsgát kell tenni mindenből, vagy évet ismételni. Egy hónapig éjjel-nappal tanultam. Fölkeltem hajnalban, és tanultam, a vécére is vittem a könyvet, tanultam a szünetekben, az ebédnél, a HÉV-en, mindenhol. Nem mentem sehova, csak tanultam. Az osztályfőnököm, aki az angoltanár, azt mondta, akármit csinálok, meg fog buktatni. Pedig még életemben nem tanultam ennyit. Mindenből átmentem, csak angolból buktatott meg az osztályfőnök. Így hát lebuktam eggyel. Az új osztályfőnöknek meg már előre azt mesélte, hogy én milyen rossz vagyok. Akkor már ő is utált engem, pedig még nem is ismert. Amikor lebuktam, a suliban aláírattak velem egy papírt, hogyha még egyszer panasz lesz rám, letesznek szakiskolába. Pedig ilyet nem is tehettek volna meg: nem írhattam volna alá ezt a papírt, mert nem voltam nagykorú. Az új osztályfőnök elég hamar panaszt tett rám, és már küldték is az értesítőt anyunak, hogy letettek szakiskolába. Az még érettségit sem ad. Akkor az anyu bement és  azt mondta nekik, hogy ehhez nem volt joguk, egy kiskorúval ilyet nem lehet megtenni.

Aztán végül találtunk egy sulit, ahová átvettek. Ott rendesek voltak, de az meg túl erős iskola volt, nem bírtam. Most egy alapítványiba járok. Nincs csengetés, akkor van vége az órának, amikor akarjuk, a tanárok nem mernek semmit se szólni, mert ott mindenki fizet. A tanárok nem tudnak bánni velünk, nem tudnak fegyelmezni, meg nem is mernek. A diákok meg pofátlanok. Kipakolják a kaját óra alatt, esznek, isznak, mobiloznak, pofáznak, megy a fészbuk, csetelnek. Nem szólnak rájuk. Nincsenek igazi órák, nem tanulunk semmit. De ez a suli megengedi, hogy jövőre érettségizzek. Még akkor is, ha lebuktam. Itt lehet, és ez jó. Mert különben csak jövőre érettségizhetnék, amikor húszéves leszek. Csak kár, hogy a tanárok hülyék. Pedig olyan kevés kéne, hogy szívesen tanuljunk! Csak máshogy kéne hozzáállniuk. Az osztályfőnököm az angoltanár. Ő a legjobb fej a tanárok közül. Még szerencse. Már alig várom, hogy végre leérettségizzek. Aztán megyünk ki a barátommal Angliába. Megbeszéltük."