- De én nem sonkásat kértem! - mondta, s már bőgött is: az arca kipirosodott, a nyaka megfeszült, s az öklével verni kezdte az asztalt, a széket - ami épp közelebb volt.

- De, sonkásat kértél - felelte az anyja. Talán nem kellett volna, mert ez csak olaj volt a tűzre. A gyerek még jobban ordított, s bizonygatta a maga igazát. A kis szőke fej egészen vörös lett, hatalmas könnyek szánkáztak az arcán lefelé, amiket aztán a kerek karjával félúton szétmaszatolt a fiú. Az anyja - mint ilyenkor mindig - ideges lett, tehetetlennek érezte magát, de a szíve is megesett rajta, ahogy nézte a vergődő kis lelket. Mert biztos volt benne, hogy azért csinálja. Vergődik.

Ilyenkor nem volt mindig türelme hozzá: ha sietett, sok volt a dolga, csak úgy futtában intézte el a dolgot. Ahogy nemrég egy könyvben olvasta: rutinból. A rutin pedig automatizmus, nem személyre, helyzetre, problémára szabott, egyedi válasz. Nem jó dolog. A fiúcskának pedig igazi válaszra volt szüksége. Mert szenvedett.

- Edd meg a kenyeredet, mert éhes leszel, meglátod!

- De én nem sonkásat kértem! - bömbölt tovább a gyerek. Az anyja megijedt, hogy minden kicsúszik a kezéből, és nincs erő, amivel megfékezhetné ezt a végtelen kétségbeesést. Nem szólt, csak nézte, nézte a kisfiút, és egészen belülről, szavak nélkül üzent neki. A szemével. "Szeretlek, érted? Nem hagylak el. Én nem. Hiszen én akartalak, én szültelek, én hagytam odaveszni mindent teérted. Hogy lehessél. Akkor sem engedtelek el, most sem foglak. Sosem hagylak cserben, érted? Akkor sem, ha tombolsz, ha rugdosol, ha ütsz, ha ordítasz velem."

A gyerek lassan kezdett megnyugodni: beleállt az anyja tekintetébe, s egyre mélyebbre gázolt a hűs vízben. Megnyugodott, pedig az asszony nem szólt, csak nézte őt. Lecsusszant a székről, s odaállt az anyja elé. A karját nyújtotta, átfonta a nyakát, s a nő magához ölelte őt. Sokáig úgy maradtak. Kicsit még hüppögött a fiú, aztán nagyot sóhajtott, s az egész pohár tejet felhajtotta, amit az asszony a poharába töltött.