Mindenki kitódult az utcára - boltból, munkahelyről, buszból, taxiból - úgy, ahogy volt: ingben, pulóverben. Kabátot senki nem vett magára. Reggel óta szakadatlanul esett a hó, s mostanra vattacukorba csomagolta az egész várost.

- Telzs! Telzs! - kiáltozták az emberek (ami annyit tesz: hó! hó!) és kacagva, hitetlenkedve dobálták, markolászták a havat. Úgy hancúroztak benne, mint a gyerekek. A lapos háztetőkön hóembereket építettek, és hatalmas hógolyókkal dobálták a szemközti háztetőn viháncolókat. A sok fekete fejű ember úgy festett a félméteres hóban, mint egy felajzott cinkecsapat - az egész város így rázkódott és vibrált a nevetéstől és a boldogságtól. Az asszony, ahogy nézte őket, el is felejtette néhány pillanatra a hideget. Már volt a boltban, ahol volt fűtés. Nap mint nap elment oda a gyerekkel. A kasszásnő ugyan nem tudott angolul, de a kisfiúnak minden alkaommal adott egy csokit ajándékba, mert nagyon kedvelte. Igazi bevásárlókocsit is csak ebben a boltan tartottak a környéken. Amolyan szupermarket volt, a tulajdonos állítólag Amerikából települt vissza. A nő beleültette a fiúcskát a kocsiba, s végre kinyújthatta a nyakát. A hátonhordót nem kapták vissza, a matracos fickó a földszinten igen erőszakos volt, amikor néhány hónapja elkérte - azt mondta, Mekkába megy zarándoklatra, és kell nekik, hogy a legkisebb gyereket könnyebb legyen cipelni. A kis kék, alumíniumvázas babahordozót, amit hátizsákként lehetett viselni, sosem látták többé. A matracos azt mondta, útközben eltört, s adott egy kis pénzt kárpótlásul. Azóta a nő mindig a nyakában hordta a gyereket, s akármilyen vékonyka volt is a fiú, az anyjának sajgott a nyaka-háta. Egy idő után szinte lüktetett. Minden nap betért hát az üzletbe, elbóklászott, nézelődött a sorok között, élvezte a meleget, nézegette az árut, és nagyon boldog volt, hogy itt mindenen volt árcédula: legalább tudta, mennyit fog fizetni a pénztárnál. Nem volt sok pénze, volt, amikor csak egy kis kenyeret tudott venni, de reménykedett benne, hogy a kasszásnő nem veszi észre a nyomorúságát. Miután jól átmelegedett, újra kilépett a hidegbe, a gyereket a nyakában, a szatyrot a kezében vitte hazáig.

A lakás üres volt, jéghideg és piszkos. Nem volt fűtés, csak egy gázkályha állt a sarokban. Odahúzta, közel az ágyhoz. Egy-két kattintással begyújtotta, s az édeskés, nedves meleg megcsapta az arcát. A gyereket fölfektette az ócska heverőre, és villámgyorsan tisztába tette. Nem akarta, hogy megfázzon, a gázláng zabálta az oxigént, s a falon vastag csíkokban csorgott tőle a víz, a sarkokban meg fekete penész ütötte föl a fejét. De más módon nem tudtak meleget varázsolni arra a kis időre sem. A pelenkacsere után újra felöltöztette a kisfiát. Kabát, sapka, sál, csizma, bélelt téli nadrág került a ruhák fölé, amikor otthon voltak. Az az egy vigasztalta, hogy legalább a gyerek nem fázott. Jött-ment, játszott azzal a kevés játékkal, amit magukkal vittek, és mindig elővette a mondókáskönyvet, a nagyanyja ajándékát.

- Ezt eeséeeem! - bökött rá az egyik mondókára a kicsi. Az anyja már fejből tudta:

Fúr-farag, de mégsem ács.

Kopog, mint a kalapács.

Minden fának doktora,

Erdőben az otthona.

A gyerek lassanként megtanulta, de mindig azt mondta: mésmemács, a mégsem ács helyett. Nem csoda, hisz még csak kétéves volt.