"Örülj, ha fölvesznek egy főiskolára." A lány elsős volt, egyik legjobbként vették föl a konziba - de a tanár mondta ezt neki szeptemberben, hát ehhez igyekezett tartani magát ezentúl. Zongoraórán nem lehetett sírni.

"Ki az iskola balekja?" Hát persze, hogy az ő nevét írták az ablakra ragasztott füzetlapra. Tudta, kik voltak: két hegedűs az osztályból. A folyosón nem lehetett sírni.

"Hülye" a biosztanár vette le a cetlit a hátáról - amikor sétálni mentek az osztállyal - diszkréten, tapintatosan, nem is szólt a lánynak, így aztán bőgni se lehetett. Az utcán semmiképp.

"Nem vagy az unokám." Ez már az otthon volt, a nagyszülői ház. Az apja elvált, otthagyta az igaziakat - s ő már csak a selejt volt, a második alomból. Beült az autóba. A lugas alá, ahol a kecskecsöcsű szőlő körül szúrós darazsak lebzseltek. Nők Lapját olvasott, a hatvanas évekből, konokul. Álló autóban nem lehetett sírni.

"Az öcsédé lesz." Pedig úgy hordta a téglát, majd' megszakadt. Padlásszoba, erkéllyel. Még szerenádról is álmodott.  Könyörgött, kiabált, érvelt, vergődött. Kitűnően tanult. Dicséretekkel. Másé lett. Kihúzható kanapén, a nappaliban nem lehetett sírni.

"Beleszerettem valakibe." Mondta egy este a férje. Ettől megfagyott. Két kisgyerek szuszogott a kisszobában békésen. Csak fölrángatta a kabátot a pizsmára és lerohant az utcára. A trabanttal a Duna-parton állt meg és ordított, sikoltozott sokáig. A panelban nem lehetett sírni.

***

"Egy csomó dolgom van holnap." A férfi felhúzott szemöldökéből már látta, hogy megint minden az ő gondja lesz: két kisgyereket cipelni, hurcolni háton, karban, autóban, lépcsőn, járdán, kabáttal, sapkával, pisilni, inni, várni, enni. Levegőt akart. Levegőt remélt. Hiába megint. Amikor nem figyeltek, halkan kiosont a nappaliból, némán kicsusszantotta a lábát a papucsából. Fáradtan ment föl a lépcsőn. Hallotta, amint a kicsik lent kiabálnak: "Anya! Anya!" Fölvette a könyvet a padlóról, olvasott. Egyedül. A hálószobában. Lázadt. (Mielőtt a gyerekek elalszanak, nem lehet sírni.)

"Eljössz velem sétálni?" kérdezte a férfi. Épp, amikor ő fölemelte a kezét a klaviatúra fölé, hogy mindezeket leírja. Nem tudott megszólalni a keserűségtől.

"Hm?" kérezett vissza a férfi reménykedve.

"Nincs kedvem sétálni." Ez volt a szokásos válasz, fájt is, mint rendesen. Akkor a férfi fölvette a kabátját és elment egyedül. A nő ottmaradt az étkezőben, a lehúzható lámpa alatt, ami egészen ráterült a fénylő asztalra. Nyomogatni kezdte a billentyűket és kivett a zsebéből egy gyűrött papír zsebkendőt.