A nő karcos hangon fuvolázott az előtérben - fiatal férfi volt a társa: versenymosollyal az arcukon, élénken gesztikulálva érezték jól magukat. A terepszínű, bő bugyogó meg-megrezzent, ahogy a nő nagyokat bólintott csevegés közben. Jólesett egy kis vidámságot hallgatni, a köhögő, tüsszögő, nyöszörgő-nyafogó gyerekzsivaj mellett.

- Bazsi, Bazsikaaa, gyere ide! - tárta szét a karját a tizenkét év körüli fiú. A kicsi, aki még pelenkás volt, s ugyanolyan szőke és széles arcú, mint a bátyja, röpült felé. Amaz a karjába szorította, s nagy, cuppogós puszikat nyomott a kicsi jonatán-arcára.

- Gyere, csúszdázzunk! - hívta a nagy, s kedveskedő hangon duruzsolt. Röpült a borzas szőke, a Bazsika, kacagva suhant bele a bátyja karjába a csúszda tetejéről. No, azért nem volt túl magasan, mert csak a váróban elhelyezett, szobai műanyag csúszda volt, de azért remekül mókáztak rajta. Aztán már csak azt lehetett látni, hogy Bazsika hol itt, hol ott bukkan föl a fakó, bozontos üstökével, rózsabimbó ajka mögül kukucskáló, gyöngysorba fűzött fogacskáival - s a bátyó mindenütt lohol utána. Totyogott az apró fiúcska, hozta-vitte a pelenkába csomagolt popsiját, kerülgetve a váróban sűrűn ülő anyukákat, s a szőnyegen, meg a csúszdán játszó gyerekeket.

- Keviiiin! - hasította föl a zsinatolást a terepnadrágos nő kiáltása. A nagyfiú arcán megdermedt a mosoly, fölkapta a fejét és odaszaladt az anyjához.

- Megmondtam, hogy a csúszdán ne engedd egyedül lecsúszni! - ordított a nő. Kevin motyogott valamit, ami erőtlen volt ahhoz, hogy a zsivajon átjusson, és visszakullogott Bazsikához.

- Gyere, Bazsi, add ide a kezed! - de a pöttöm rávillantott egy kaján vigyort a bátyjára, és merészen lesuppant a csúszdán, egyedül. Kevin behúzta a nyakát, s az előtér felé pislantott. Az anyjuk már visszatért a baráti kapcsolat ápolásához és szerencsére nem vette észre a malőrt. A gyerek megkönnyebbült. A kicsire nézett, s a tekintete metszővé vált. Ettől kezdve folyamatosan szemmel tartotta az anyját, aki szilajul csevegett tovább a jóképű apukával - mintha megszűnt volna körülötte a világ. Kevin sóhajtott. Aztán egyszer csak kihúzta magát, egy pillanat alatt kivirult az arca: egy barna hajú, tizenkét év körüli srác köszönt rá. Mobilokról meg alkalmazásokról beszélgettek, a suli szóba se került. Így folyt ez néhány percen át: két tizenéves mohó eszmecseréje a világ dolgairól. Bazsikáról mindenki megfeledkezett. Ő azonban nem zavartatta magát, élvezte a be nem lakott teret, a zsivajt, a szabadságot. Az ajtó felé szaladt, ahol a februári hideg elég illetlenül tolakodott be éppen. Piros arcocskáját rányomta az üvegre, és lassan oldalazott a tárva felejtett ajtó felé. Kevin - valami rejélyes ösztönnek köszönhetően - hirtelen keresni kezdte őt, és amint észrevette, idétlen, oldalazó mozgással igyekezett kikerülni az ajtó közelében táborozó anyját, hogy Bazsikát idejében el tudja kapni. Nem sikerült.

- Hülye vaaagy???? - s akkor már hiába húzta be a nyakát a gyerek, hiába kapta ki makacs ököllel a könnycseppet a szeme sarkából, hiába próbált szűkölve dörgölőzni az anyja lábához. Elkésett.

- Nem megmondtam, hogy vigyázz rá??? - üvöltött a szőke, terepnadrágos, az oly kedvesen csevegő anyuka. S Kevin nyiffanva rántotta magához a kisgyereket, keményen ölelte Bazsikát, szorosan szegődött a nyomába, szűkre zárt pupillákkal követte minden lépését, mozdulatát, amíg a rendelő ajtaja ki nem nyílt, s őket nem szólították.

- Jó napot - mosolygott a terepnadrágos, szőke, szép anyuka a doktornőre, s apró, ám határozott mozdulattal az orvos elé lökte a két gyereket.