Szinte biztos volt benne, hogy akkor érkeznek meg, amikor beül a kádba. Már nagyon vágyott rá, hogy az egésznapos trappolás után egy kicsit megpihenjen a jó meleg, illatos vízben olvasgatva. Éppen csak a kezébe vette a könyvet, amire egész nap készült, egy-két oldalt el is olvasott, s már hallotta, ahogy nyílt a bejárati ajtó.

- Anya! Anya! - kiabált a kicsi lány, ahogy az előszobán átszaladt. Válaszolt neki, s a hangja után megtalálta: bement a fürdőszobába az anyja után. Pancsolt, könyékig belógatta a hurkás kis karját a vízbe, megmosta az anyja vállát - amelyiket elérte. Simogatta. A nő sóhajtva kinyúlt a kádból, letette a könyvet a szennyestartó tetejére és átölelte, megpuszilgatta a kis copfost. Tegnapelőtt este, amikor végre egyedül maradt a nappaliban, és a távirányítót nyomkodta, még rátört a bőgés. Most meg itt van a gyerek végre, mosolyog, és locsolja az anyja karjára a vizet.

Kiszállt, s pizsamába bújt. Az ebédlőasztalon néhány szál virág hevert, mintha csak hanyagul odalökte volna valaki. A férje az asztalnál ült, a gyereket próbálta etetni, de a virágról nem szólt. A kislány, amint meglátta a nőt, eltolta a szájától az apja kezét, s az anyját követelte. Annak a tegnapelőtti bőgés járt a fejében. Hogy ez az ember hagyta bőgni. Pedig ő próbálkozott: még üzenetet is küldött neki, mennyire hiányzik. Nem sietett haza, őhozzá, hogy megölelje, hogy a karjába zárja, s betapassza a száját hosszú csókokkal, úgy szívja-szorítsa ki belőle a szomorúságot végre. A nő dühös lett. Csalódott.

- Igazán maradhattatok volna még...

A férfi nem értette a keserű gúnyt, nem érezte a fájdalmat, nem látta a kétségbeesést a megjegyzésben. A szavakat hallotta, s azt hitte, érti is őket.

- Akkor visszamegyünk.

De nem indult el, ott maradt az asztalnál. A nő nem nézett rá, sem a virágra: megpróbált néhány falat kenyeret betuszkolni a gyerek szájába a sonka mellé. Nem kért többet a kicsi, jóllakott.

- Ezt a gazt meg neked hoztam - bökött a fejével a férfi az asztalon kiterített virágokra. A nő meg se rezzent. Oda se nézett. A kislánnyal volt elfoglalva, aki már nagyon fáradt volt, és ágyba kellett dugni. Kikapta az etetőszékből, s elindult vele. A férfi is nyúlt a gyerekért, vitte volna lefektetni. A nő nem hadakozott, átadta a kicsit. Nagyon fáradt volt. Halálosan.

A lépcső közönyösen nyikorgott a férfi léptei alatt, ahogy fölbattyogott az emeletre.

Nem telt el sok idő, a kislány teli torokból ordított az anyja után. Kétségbeesetten, mintha valami fenyegetné. A nő megint sóhajtott, elindult fölfelé. A sötét szobában egymáshoz ért a karjuk, ahogy a férje átadta neki a gyereket. Hiába. Kemény és fülledt maradt köztük a levegő.

A gazt a nagylány tette vázába: ő is kapott egy szál rózsát.

Nyugovóra tértek, s az asszony a falnak fordulva, némán bőgött, pedig a kis copfos már a szomszéd szobában szuszogott békésen.