Először csak aprókat nevetett, akkor is a szája elé emelte a kezét. Körülnézett, mentegetőzve, de a tetőn - a széles tetőteraszon, aminek a deszkáit nemrég még ő csavarozta oda a férfi hisztirohama után - nem volt rajta kívül senki. A háta kiegyenesedett, a tüdejét teleszívta az esti illatokkal, amik vidáman keringőztek a budai utca házai fölött. Konyhákból és fáradt nappalikból áradt némelyikük, s a ferde gerincű, nap után kapaszkodó fák lombjába bújva fissült estillattá. Kinyújtóztatta a hátát, mosolygott magában, rágyújtott, és kiszakadt belőle a nevetés. Sikongatva, lihegve, horkantva, a rekeszizmát összerándítva, vadul tombolt. A füstből hatalmas trombitát fújt a levegőbe, mintha Szilveszter volna, s a füst csak úgy süvített a görbe platánok fölött.

- Nem kellett volna, édesem - dúdolgatta maga elé, egyre szemérmetlenebbül kivillantva hibátlan, gyöngy fogsorát.

- Tudod, hogy nem kellett volna, igen, nagyon jól tudod - és felkacagott. Maga elé idézte a vendégek arcát. Kipukkadt belőle a röhögés. Pedig sosem szeretett szerepelni, mindig a háttérben maradt, ha tehette, kerülve a feltűnést. Ő csodáló volt, hivatásos - vagy hivatalos? Nem tudta eldönteni, melyik is volna a legtökéletesebb szó rá. Meg aztán pajzs is, de tükör, az nem. Azt még sosem próbálta, hogy tükor legyen.

Az utca nem látszott idefentről, csak az autóajtók csapkodását hallotta, meg egy-két búcsúszót, köszönést, amit a budai úri lombok átengedtek maguk közt.

- Kár, hogy a fiúk nem látták - gondolta, de hát hárman háromfelé mennek ilyenkor, élvezik a szünidőt. A cigaretta egyre bátrabban izzott a szürkülő levegőben, hetykélkedett a platánokkal, hogy idenézzémá, öcsi, a napot úgyse látod - aztán a hetykeség porrá lett a hamutartóban, ahogy a nő elnyomta.

A teraszajtó egyszer csak kivágódott, és megjelent a férfi, aki nem is olyan régen még hisztirohammal alázta őt épp erre a hajópadlóra, persze csak addig, amíg be nem fejezte helyette a csavarozást a negyven fokban. Most nem volt olyan meleg, a múlt héten enyhült a hőhullám, tartotta magát a maximum harminc. Az arcán, fején és a százezer forintos menedzseringén (istenem, de utáltam vasalni ezt a nyomorult inget) még ott fityegett néhány szál párolt lilakáposzta - balzsamecettel, hársmézzel és egy leheletnyi őrölt köménnyel - ami eltért megszokott, laza eleganciájától. Kés volt a kezében, amit a kacsából rántott ki (utóbbit a nő kakukkfűvel, almával, rozmaringgal ízesítette, házi libazsírban konfitálta egy fél rohadt napig).

- Nem kellett volna, édesem. Nem kellett volna - dúdolta alt hangján a nő, s elfordult. A férfi ordítani akart, de ez csak a mimikáján látszott, mert hang, az nem jött ki a torkán. Kicsi volt, vékony, inas és gyűrött arcú. Hülyén állt a kezében a kés, mert nem tudta, hogy van az a gyakorlatban, merre kell tartani a hegyét, az élét, amikor hátba akar döfni valakit. Meg egyáltalán: honnan találja el a bordaközt? Milyen szögből, milyen magasságból? A csontot biztosan nem viszi át, a kacsával is megszenvedtek odalent.

Nyolc év alatt persze megszokta úgy alakítani, hogy ne rajta látszódjék a bizonytalanság. Zavarta, hogy nem tudott üvölteni, mert a szöveget már jól kitalálta. Hánytorgatás: olyan, mint a borkorcsolya, jól be lehet hergelni magát az embernek. Meg a számonkérés. Az igazi barikád. - Egy rohadt vacsorát sem lehet rád bízni? - ilyesmikhez szokott, ha maguk közt voltak. De ezt a vendégek előtt nem mondhatta. Disztingvált. Havi kétmillió (bevallott) jövedelemmel, idegenek előtt igenis vissza kell fognia magát. Finoman, diszkréten is el lehet ezt intézni. "Ez a káposzta kemény." Nemcsak halkan, semmitmondóan (ahogy a drámákban írják: "félre"), nem. Kivárni a csendet, ami beáll a társalgásban, és tisztán, tárgyilagosan, jól érthetően, mint egy csont nélküli kosarat, bedobni az asztal közepére.

- Nem kellett volna, édesem. Nem kellett volna - búgták már a platánok is, göthös törzsükkel nyújtózkodva az asszony felé, mint a kutyák: simogatásra vágytak.

A nő elővett egy új cigit, és éppen az öngyújtójával babrált, amikor a férfi mögéje ért. Negyvenöt fokban lendítette a kést (még volt rajta egy kis bio, házi libazsír, konfitáláshoz kiváló). S ahogy a kés elindult lefelé, a platánok felhorkantak. Csak úgy, szellő vagy vihar nélkül kinyújtották a loboncos ágaikat, és elragadták a nőt a teraszról. Ágról ága adták, mint oltásnál a vizet, csatárláncban röpítették a hajlékony testet az unott, nyeszlett kis budai utca fölött.

Az asszony hátra se nézett, csak nevetett, teli torokból, horkantva, visongva, gurgulázva. Mint kislánykorában, amikor megcsiklandozta az apukája.