Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

anya

 

- Mostanában sokat sírsz - nézett rá a gyerek, hátrafelé, a válla fölül, mert épp a kis íróasztalnál foglaltoskodott valami fecnivel, meg valami ollóval. A nő bólintott.

- Gyere ide, kicsikém! - húzta oda magához a kisfiút, s úgy ölelte át, hogy az arcát a kis,  pirospozsgás gyerekarchoz nyomta. Megszorította, s aztán egy kicsit eltolta a gyerek felsőtestét, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Izgulsz miattam, ugye? - a gyerek bólintott, de nem nézett az anyjára. Már napok óta idegesen pislogott és grimaszolt.

- Tudod, a felnőttek sokszor veszekednek, amikor feszültek, idegesek. Sok minden miatt aggódnak, sok gondot meg kell oldaniuk. És ilyenkor gyakrabban is veszekednek - hitte is, meg nem is, amit mondott, de hát egy ilyen kicsi fiút nem lehet azzal a mérhetetlen fájdalommal terhelni, ami még őt is a földhöz szorítota. Baloldalt, a mellkasában hetek óta szorítást érzett.

- Akárhogy is lesz, akármi is történik, én mindig ott leszek veled - mondta a gyereknek. Mi mást is ígérhet, ami nem hazugság? De hát ez is az - gondolta rosszkedvűen, s még inkább sírhatnékja támadt. A kislány is odajött, az anyja ölébe kuporodott. Ő nem kérdezett, nem szólt, csak furán nézett, amikor látta az anyja szemében a könnyeket, s még jobban csimpaszkodott belé. A fiúcska visszament az íróasztalhoz, mintha nem is hozzá beszélnének. A nő meg kínjában elővette a mesekönyvet és el-elbicsakló hangon olvasni kezdett. A gyerekek most nem civakodtak, nem veszekedtek, a kislány is csöndben maradt, amíg a bátyja meséje szólt. Aztán odavackolt az anyja mellé a fotelba, a hóna alatt hurcolva a Kis vakond és az űrhajót. Az volt az ő meséje aznap. Elolvasták.

- Na, gyorsan az ágyba és jó éjszakát! - küldte volna őket a nő.

- Nézd, ezt neked csináltam! - mondta a kisfiú, s egy nagy gonddal körbevágott, kerek papírdarabot nyomott az anyja kezébe. Az asszony rápillantott és megint bőgni kezdett. Az volt ráírva nagy, ákombákom betűkkel: ANYA.

élet (K. J-nek)

 

Beállította maga mellé a babakocsit, hogy a gyerek láthassa az arcát és - gondosan felhúzva a hasáról a szoknyáját - fölfeküdt a vizsgálóasztalra. Épp szemben volt a falra szerelt képernyővel.

- Utolsó menstruáció ideje? - kérdezte a doktornő.

- Augusztus nyolc.

- Jól érzi magát?

- A gyomrom nagyon sokat fáj - helyezkedett, s a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa a képernyőt. Ott volt a kicsi buksi feje, a formás kezecskék, a lábak: egy egész kis ember hurkába görbülve. Nehéz volt még mosolyognia rá, hiszen bele fog pusztulni, ha ez a gyerek megszületik. A legkisebb, aki ott nézelődött a babakocsiban, csak egyéves múlt, s ott volt a másik három. Gondolt persze a műtétre is: azt mondták, kétszer kell elmenni valami tanácsadásra az orvosi lelettel, de nem tudta fölemelni a telefont. Majd holnap - gondolta a kagylót bámulva. Aztán újabb és újabb holnapok következtek, s lassan kifutott az időből.

A férje nem kérdezősködött, pedig a nő nagyon várta, hogy kérdez majd. Nem szóltak. Estéről estére csöndesen, szomorúan ölelték egymást. A nő azért megemlítette néha. Halkan, mikor már a gyerekek is aludtak, suttogta a férje fülébe, hogy már a nevét is kitalálta. A férfi hallgatott. Vagy ha nem, hát azt mondta síri hangon: nem fogjuk bírni, belepusztulunk. De ez a kis nő makacs volt és olyan optimista, mint egy őrült. Azt is tudta, hogy fiú lesz. Hogy lesz egy édes, szőke kicsi fiúcska, akit majd az apja tanít meg biciklizni, s aki majd göndören kacag a napfénybe. Amikor erre gondolt, nagyot sóhajtott, s az egész belseje: torka, gyomra, szíve összeszorult. Hogyne szorult volna: már a babaruhákat is elajándékozta. Negyvenkét éves volt.

- Főorvos asszony is megnézi? - szólt át a másik szobába a szonográfus. Egy ősz hajú, molett asszonyság tipegett oda, s a szemüvege fölött a monitort fürkészte.

- Nincs szívhang - a kis nő az ágyon felkapta a fejét.

- Ez mit jelent?

- Nem él. Anyuka, keresse meg a docens urat a lelettel - már nyomtatta is - és beszéljék meg, mikor lesz a műtét.

A nő nyikkant egyet, aztán feltápászkodott a vizsgálóasztalról, letörölte a hasáról a zselés trutymót, visszavette a fülkében a harisnyáját-cipőjét, feladta a kicsire a kabátot-sapkát, elköszönt és kitolta a babakocsit a rendelőből.

húsz év magány

 

- Biztos vagy abban, hogy még húsz évig velem akarsz élni? - kérdezte a nő.

- Biztos - mondta a férfi. Akkor már egy ideje beszélgették, hogy el kéne költözni a panelból. Magas volt a rezsi, kicsi a hely. Valami más helyre vágytak. Zöldebbe, barnábba, nem tudták, de valahová el onnét. Találtak is egy kis földszinti lakást az Istvánmezőn, közel a Ligethez. A nő kiszámolta, mennyi a szocpol, mennyi a hitel, mennyit kell a szülőktől kölcsönkérni. Ha húsz évre veszik fel, csak havi tizenöt a törlesztő. De a nő azt is tudta, hogy ez a férfi őt nem szereti. Sosem szerette. Hogy ennek a férfinak a család olyan, mint egy alagút. Hogy utál hazamenni (nem is nagyon járt, csak éjszakára), s hogy a feleségét rendetlennek tartja. Hogy amikor a nő megcsókolná, ő hátralép. Hogy sosem öleli, sosem hoz virágot vagy Sport szeletet - neki az nem megy. Hogy a legtöbb, ami kitelik tőle az "olyan jó barátom vagy" kezdetű mondat. Tulképpen hálás is lehetett neki az asszony, hogy eddig is megtűrte. De ez már cinizmus, afféle költői túlzás.

- Ha aláírjuk a szerződést, húsz évre összeköt minket, ezzel tisztában vagy? Ezt akarod? - kérdezte egyre élesedő hangon a nő.

- Igen - mondta megint a férfi, s azzal az opálos tekintettel nézett, amivel remekül távol tudta tartani magától az embereket. A nő gyomrában jeges kígyó kezdett tekergőzni.

Aláírták, megvették, beköltöztek. És eljött az az este, amikor ott feküdtek egymás mellett, már berendezték a lakást, kipakolták a dobozokat, a lámpa sem égett, és akkor a nő két ököllel kezdte ütni a férfi hátát, hangtalanul, mert a gyerekek a szomszéd szobában aludtak.

Persze, hogy erősebb volt a másik, lefogta a kezét, és a nő megalázva zuhant vissza a párnára.

Mind így vagyunk ezzel. S a párnák hallgatnak, beisszák a könnyeket, elnyelik az ütéseket, befogadják az arcokat.

öt és negyed (K. Mesternek)

 

 

Nagy, fekete szakállt növesztett az utóbbi időben, az egész arcát eltakarta. Csak a szeme látszott. Az most szomorú volt. A homloka felhős. Már ott ült a cukrászdában, amikor a nő belépett.

- Kezicsókolom! - mondta a férfi, és jobbról-balról puszit nyomott az arcára. A nő kicsit megnyugodott, mert

sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan fog zajlani az egész. Azért mégsem kért semmit, csak egy pohár vizet. A gyomra, mint egy reszkető öleb, egyre szűkölt a kabátja alatt. Hány éve is találkoztunk, kérdezte a férfi. Öt. Öt és negyed, számolgatta a nő. Hát, hogy van, kérdezte a szakállas, köszönöm, jól, mondta a nő, s csacsogni kezdett, be nem állt a szája. A pult mögül krémes és valami gyümölcsös, zselés szelet bámult rá, a ribizli egyenesen vigyorgott a tetején. Nem bírt volna lenyelni egy falatot sem.

Fura volt az a szakáll ott szemben, az érintése még ott zizegett az arcán. Fura volt a sötét színe, s hogy majdnem mindent betakart, amire a nő emlékezett. Kicsit őszes volt a fül magasságában, de csak pár szál. Épp csak elkezdtek beszlégetni, a cukrászda bezárt, a kulcsot belülről ráfordították. Az alkalmazottak szúrósan néztek a néhány bent rekedt vendégre.

- Sétáljunk! - mondta a nő, s a táskájáért nyúlt, de közben eszébe jutott, hogy a férfi majd fel fogja segíteni a kabátját, és letette. A rosszalló tekintetű, fehér köpenyes cukrásznő kivezette őket a kerthelyiségen keresztül az utcára, és elkezdtek ballagni a Vérmező felé.

- Sok minden történt magával! Férj, gyerekek! Maga nagyon bátor! - jegyezte meg a férfi. A nő felkacagott, hogy ez egy elég finom kifejezés, s neki inkább az a vicc jut az eszébe, amelyikben a ló nekimegy a falnak. Nem vak, hanem bátor. S ezen végre a férfi is nevetett.

- Kár, hogy nem ír - mondta később a nőnek. És akkor már muszáj  volt még többet nevetni, még hangosabban kacagni. Mintha cserbenhagyásos gázolást követett volna el saját magán. Persze azonnal megmagyarázta, miért nem ír. Maga is tudta, hogy hülyeségeket hord össze.

Irodalomról is beszélgettek, s a nő szégyellte magát megint. Nem ír, nem olvas, nem beszél. Jó lehet egy ilyen szakáll, gondolta, sok minden nem látszik át rajta.

A Moszkván még ácsorogtak egy kicsit, aztán jött a villamos, és mindketten visszazökkentek a valóságba.