- Biztos vagy abban, hogy még húsz évig velem akarsz élni? - kérdezte a nő.

- Biztos - mondta a férfi. Akkor már egy ideje beszélgették, hogy el kéne költözni a panelból. Magas volt a rezsi, kicsi a hely. Valami más helyre vágytak. Zöldebbe, barnábba, nem tudták, de valahová el onnét. Találtak is egy kis földszinti lakást az Istvánmezőn, közel a Ligethez. A nő kiszámolta, mennyi a szocpol, mennyi a hitel, mennyit kell a szülőktől kölcsönkérni. Ha húsz évre veszik fel, csak havi tizenöt a törlesztő. De a nő azt is tudta, hogy ez a férfi őt nem szereti. Sosem szerette. Hogy ennek a férfinak a család olyan, mint egy alagút. Hogy utál hazamenni (nem is nagyon járt, csak éjszakára), s hogy a feleségét rendetlennek tartja. Hogy amikor a nő megcsókolná, ő hátralép. Hogy sosem öleli, sosem hoz virágot vagy Sport szeletet - neki az nem megy. Hogy a legtöbb, ami kitelik tőle az "olyan jó barátom vagy" kezdetű mondat. Tulképpen hálás is lehetett neki az asszony, hogy eddig is megtűrte. De ez már cinizmus, afféle költői túlzás.

- Ha aláírjuk a szerződést, húsz évre összeköt minket, ezzel tisztában vagy? Ezt akarod? - kérdezte egyre élesedő hangon a nő.

- Igen - mondta megint a férfi, s azzal az opálos tekintettel nézett, amivel remekül távol tudta tartani magától az embereket. A nő gyomrában jeges kígyó kezdett tekergőzni.

Aláírták, megvették, beköltöztek. És eljött az az este, amikor ott feküdtek egymás mellett, már berendezték a lakást, kipakolták a dobozokat, a lámpa sem égett, és akkor a nő két ököllel kezdte ütni a férfi hátát, hangtalanul, mert a gyerekek a szomszéd szobában aludtak.

Persze, hogy erősebb volt a másik, lefogta a kezét, és a nő megalázva zuhant vissza a párnára.

Mind így vagyunk ezzel. S a párnák hallgatnak, beisszák a könnyeket, elnyelik az ütéseket, befogadják az arcokat.