- Mostanában sokat sírsz - nézett rá a gyerek, hátrafelé, a válla fölül, mert épp a kis íróasztalnál foglaltoskodott valami fecnivel, meg valami ollóval. A nő bólintott.

- Gyere ide, kicsikém! - húzta oda magához a kisfiút, s úgy ölelte át, hogy az arcát a kis,  pirospozsgás gyerekarchoz nyomta. Megszorította, s aztán egy kicsit eltolta a gyerek felsőtestét, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Izgulsz miattam, ugye? - a gyerek bólintott, de nem nézett az anyjára. Már napok óta idegesen pislogott és grimaszolt.

- Tudod, a felnőttek sokszor veszekednek, amikor feszültek, idegesek. Sok minden miatt aggódnak, sok gondot meg kell oldaniuk. És ilyenkor gyakrabban is veszekednek - hitte is, meg nem is, amit mondott, de hát egy ilyen kicsi fiút nem lehet azzal a mérhetetlen fájdalommal terhelni, ami még őt is a földhöz szorítota. Baloldalt, a mellkasában hetek óta szorítást érzett.

- Akárhogy is lesz, akármi is történik, én mindig ott leszek veled - mondta a gyereknek. Mi mást is ígérhet, ami nem hazugság? De hát ez is az - gondolta rosszkedvűen, s még inkább sírhatnékja támadt. A kislány is odajött, az anyja ölébe kuporodott. Ő nem kérdezett, nem szólt, csak furán nézett, amikor látta az anyja szemében a könnyeket, s még jobban csimpaszkodott belé. A fiúcska visszament az íróasztalhoz, mintha nem is hozzá beszélnének. A nő meg kínjában elővette a mesekönyvet és el-elbicsakló hangon olvasni kezdett. A gyerekek most nem civakodtak, nem veszekedtek, a kislány is csöndben maradt, amíg a bátyja meséje szólt. Aztán odavackolt az anyja mellé a fotelba, a hóna alatt hurcolva a Kis vakond és az űrhajót. Az volt az ő meséje aznap. Elolvasták.

- Na, gyorsan az ágyba és jó éjszakát! - küldte volna őket a nő.

- Nézd, ezt neked csináltam! - mondta a kisfiú, s egy nagy gonddal körbevágott, kerek papírdarabot nyomott az anyja kezébe. Az asszony rápillantott és megint bőgni kezdett. Az volt ráírva nagy, ákombákom betűkkel: ANYA.