Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

karibi karácsony

 

Nálunk aludt, mielőtt Kanadába utazott. Gyereket vártam, az elsőt, kerek és boldog kismama voltam. Éjszaka sokáig beszélgettünk, háttal a padlónak, s szemérmetlenül a sötétség arcába mondtuk az álmainkat. Most végre hazajött. Tizenkilenc év után, és megkeresett. Hogy segítenék-e? Munkát keres. Mert végre itthon akar élni. Hát meglátogattam.

- Ezt majd kivisszük az anyura. - nyújtotta oda a húgának a cserepet. Krizantémot vittem, bokornyit.

Az udvaron kikopott fű, közte gereblyecsíkok a félmeztelen homokon. A sápadt diófa alatt narancssárga, kivénhedt Lada. Hátul tyúkudvar, mögötte tisztára sikált, üres disznóólak.

- Már nincsenek hízók - mentegetőzött az öcs. - Nem bírjuk, sok munka van vele. Az anyu még csinálta. Százat is tartott egyszerre.

Körbevezettek a házon, ahol gyerekkorom óta nem jártam. Akkor még betonos volt a padló, szőnyeg sehol, a szobákban egy-egy ágy volt csupán. Az övében tévé is volt, fekete-fehér, azon nézte a kézimeccseket. Mindent tudott a kézilabdáról, drukkolt, szervezett, meccsre járt.

- Ez volt az anyu szobája. Azóta nem nyúltunk semihez, hogy meghalt. Szíves volt, fel kellett támasztani párnákkal, mert fulladt. Elment az apu után.

A régi konyhából nappalit csináltak. Szekrénysor, ülőgarnitúra, központi fűtés. A világoskék csempe ott árulkodott a falon. Leültetett a fotelbe, hatalmas albumot vett elő. Fotók Hongkongról, Hawaiiról, Ausztráliáról, a világról, amit a luxushajókon végigjárt. S ő ott virított kisminkelve, fülig érő szájjal, csinos egyenruhában azokon a fotókon. Azokkal a fiatalokkal együtt, akik vele hajóztak. Latinok, amerikaiak, európaiak, feketék, fehérek. Szépek. Vidámak.

- Anyu meghalt, nem bírtam kint maradni tovább - csukta be az albumot. - Ezen böngészem az álláshirdetéseket - tette arrébb a laptopot, hogy helyet csináljon neki.

"A nagyvilágon e kívül." Hajóutakat akart eladni, ahhoz értett, az eladáshoz meg a hajóutakhoz. Gyémántokat, brilliánst árult unatkozó, gazdag amerikaiaknak. A hajók mindig Miamiból indultak, hát megtanult angolul.

Behívták interjúra egy utazási irodához. A főnök, latin vérű, hamar fellelkesült: épp hajóutak eladására készülnek, szükségük van valakire, aki ért hozzá. A felesége azonban körültekintő volt. Ügyelt a részletekre, precízen utánajárt minden fillérnek. Három hónapba telt, mire megkapták a támogatást a munkaügyi központtól. Romát alkalmazni nem kis dolog. Bátorság, az biztosan kell hozzá. Aztán otthagyták az irodában.

Izgatottan, lelkesen látott munkához, még sosem dolgozott Magyarországon. Fura volt neki a gyűlölet, az elemi undor, az utálat, a sziszegő, gonosz rosszindulat, ami nap nap után ott fortyogott körülötte. Nem szokott hozzá, hiszen húsz év nagy idő, s amikor érettségizett, még csak az elnök koppintott az orrára, hogy eszébe ne jusson továbbtanulni. Ez a gyűlölet, amibe itt bele akarták fojtani, ismeretlen volt a számára. Forró és sistergő pokollá vált az iroda, amint belépett.

"Nincsen számodra hely".

***

A családnak néha küld képeket. Rajtuk fény, csillogás, luxus, mint a tegnapin: "Ilyen a karácsony a Karib-szigeteken."

Legközelebb húsvétkor jön megint.

advent

 

- Anya kezét akarom fogni! Anyaaaa! - ordított a gyerek. Először még szavakat, mondatokat, aztán már csak üvöltött, mint egy csecsemő.

- Miért kell így szorítani a kezét? Nem látod, hogy fáj neki? - sziszegett fojtott hangon a nő. A férfi akkor elengedte a gyerek kezét. Az emberek az utcán nemigen foglalkoztak velük, mindenki rohant a maga dolga után. Közeledett a karácsony, ilyenkor lázban égve róják az utcákat, szórják a pénzt, remélik a lehetetlent. A nő fölvette a gyereket, cipelte egy darabig, amíg bírta. A karja majd' leszakadt. A kicsi boldogan szorította az arcát az arcához. A Váci utcában forralt bor és kürtőskalács illata keveredett a fagyos levegővel. Odaléptek az üsthöz, a gyerek beleszagolt. Nézte, ahogy a narancskarikák úsztak a vörösbor tetején. Az úton aztán hazáig nem szóltak egymáshoz, a nő a gyereket igyekezvén megnyugtatni, vidáman csevegett, nevetgélt, s csak akkor sírt, amikor már bent ültek az autóban. Ott már senki sem láthatta az arcát.

- El kell mennem egy boltba - mondta a férfi, miután hazaértek és a mélyen alvó gyereket berakta az ágyba.

- Menj - szólt a nő. Nem nézett rá, nem bírt. Hisztis picsa vagy, így mondta alig néhány órával azelőtt ugyanez az ember. Nem lehetsz ennyire hülye, ezt is mondta. A nő már nem is emlékezett rá, hogy miért. Ő csak annyit mondott, hogy remek ezt így, a gyerek előtt, ezt fogja megtanulni, hogy így kell beszélni egy nővel, egy anyával.

A férfi visszajött a boltból, a virágot kicsomagolta és vázába tette ő maga, nem merte odaadni a nőnek. Gyertyákat gyújtott, pontosan négyet. Advent negyedik vasárnapja volt, már annak, aki ünnepelte az ilyesmit. Aztán üldögélt még az asztalnál, s nézte a négy lángot. Egyedül.

éjszakai fény

 

- Anyaaaa! - a kiáltás úgy hasított az álmába, mintha a fülén át tépték volna ki a szívét. Mélyen aludt, mint akit letaglóztak. Hosszú hetek kimerültsége után megint abban a reményben, hogy ma végre nem lesz éjszakai ordítás. De lett. Kiugrott az ágyból, az átizzadt hálóing hidegen tapadt a hátára. Fázott, a belső részei remegtek a kimerültségtől. Átrongyolt a gyerekszobába.

- Mi van már megint? - morogta bosszúsan. Ketté tudta volna roppantani dühében a gyereket. Az csak nézett rá a halvány éjszakai fénynél nagy, rémült szemekkel.

- Félek!

- Nem igaz, hogy egy nyomorult éjszakát nem lehet végigaludni - dohogott a nő. - Állandóan ordibál valamelyik! Pihenni szeretnék, érted? Meg fogok betegedni, ha nem tudom kialudni magam!

- De félek! - makacskodott a gyerek. Az üstöke borzas volt: ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a hajszálakat, egy egész csomó állt az ég felé. A szeme kimeredt a rémülettől, a teste reszketett. A nő lehajolt hozzá.

- Nincs itt semmi. Érted? Ide senki sem tud bejönni, zárva van az ajtó. Mi is vigyázunk rád. Aludj most már! - ha tehette volna, a szavak puszta erejével odaszorította volna a gyereket az ágyhoz. Hogy mozdnulni se tudjon. Úgy érezte, belehal a kialvatlanságba.

- Félek, anya, nagyon félek! - a gyerek már sírt nyüszítve, vinnyogva, és az anyja után kapkodott.

- Na. Menj beljebb, nem férek ide - mondta a nő, s tolta be a gyereket a fal felé, hogy odacsusszanhasson mellé az ágy szélére. A kicsi beljebb csúszott, a kócos üstökét belefúrta az anyja vállába. A nő odahúzta a mellkasára, az egyik karját a kis test alá csúsztatta, a másikkal átölelte. A gyerek szorosan a nyakába kapaszkodott. Fél egy volt, háromnegyed hatkor kelés, rohanás, munka, figyelni kell, a szemét csípni fogja a fáradtság, a feje zúgni fog és nem tud majd rendesen figyelni a kimerültségtől, ezek jártak a nő fejében. Aztán a lassan elcsendesülő szuszogást hallgatta, s eszébe jutott, milyen csöndes volt ez a gyerek, amikor megszületett. Sose sírt éjszaka, talán, mert tudta, hogy a többieknek aludni kell, s hogy az anyja egyedül van. A nő simogatni kezdte a buksi fejecskét, cirógatni a haját ott, ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a szálakat, s ettől egy egész csomó állt az ég felé. Sokáig feküdt ott, ölelte-tartotta-simogatta a gyereket.

- Mi volt az? - emelte föl a fejét a férje, amikor visszaosont a hálószobába.

- Semmi - mondta a nő. - Félt.

otthon

 

- Szeretsz te még engem? - kérdezte a férfi. A homloka fájdalmas redőkbe rendeződött, ahogy a nő tekintetét fürkészte. Az nem szólt, sokáig hallgatott, s a tévét bámulta. Pontosabban a falat a tévé mellett. Poirot ment, egy ki-tudja-hányszor-ismételt-részt vetítettek megint. De a peckes kis belga józan volt, okos, erkölcsös és kiszámítható. Biztonságot jelentett, ha ő vett a kezébe egy ügyet.

- Hm? - a férfi felvonta a szemöldökét.

- Már mondtam sokszor - szólalt meg sötét hangon, vonakodva a nő. - Többször, mint ahányszor te mondod - tette hozzá epésen, s még mindig nem nézett a másikra. Dacos volt, álmos, dühös és szomorú. Megint végig kellett hallgatnia, hogy milyen borzalmas ez a kapcsolat, s hogy a férfi mennyire szenved benne. Nagymonológ volt, egy savanyú képű drámai színész megnyalta volna utána mind a tíz ujját. A nő már hányt tőle, hónapok óta ezt hallgatta. És majd' szétrobbant, annyira ideges lett tőle. Hát ne maradj benne, mondta, senki sem kényszerít rá. A férfi meghunyászkodott egy kicsit, visszavett a lendületből. Szeretném a kiutat megtalálni ebből a borzalomból, mondta, s a nő már lendítette a karját, végén a kinyújtott mutatóujjal: ott van, úgy hívják, ajtó.

Ezen is túl voltak, mikor a férfi megkérdezte, szereti-e még. Minden, ilyenkor szokásos körön. A férfi, nyugtázva az újabb kudarcot, sóhajtva bólintott egyet, s kiment a konyhába egy pohár vízért. A nő még mindig a falat nézte a tévé mellett, háttal a konyhának. Pedig a rejtély már rég megoldódott, Poirot mindenkinek megmondta a magáét.

A csók hangosan cuppant a nő nyakán, ahogy a férfi egy pillanatra megállt mögötte. A nő viszonozta. Aztán ő is fölállt, odament, ahol a másik volt: a kanapé mögé. A karját átfonta a széles háton. Még sokáig álltak összebújva, szorosan ölelve egymást, s úgy is aludtak el, csakhogy már sokkal gyengédebben ölelve egymást. A nő ugyanazt érezte, mint amikor sok évvel ezelőtt a férfi először megcsókolta: hazaért.