- Szeretsz te még engem? - kérdezte a férfi. A homloka fájdalmas redőkbe rendeződött, ahogy a nő tekintetét fürkészte. Az nem szólt, sokáig hallgatott, s a tévét bámulta. Pontosabban a falat a tévé mellett. Poirot ment, egy ki-tudja-hányszor-ismételt-részt vetítettek megint. De a peckes kis belga józan volt, okos, erkölcsös és kiszámítható. Biztonságot jelentett, ha ő vett a kezébe egy ügyet.

- Hm? - a férfi felvonta a szemöldökét.

- Már mondtam sokszor - szólalt meg sötét hangon, vonakodva a nő. - Többször, mint ahányszor te mondod - tette hozzá epésen, s még mindig nem nézett a másikra. Dacos volt, álmos, dühös és szomorú. Megint végig kellett hallgatnia, hogy milyen borzalmas ez a kapcsolat, s hogy a férfi mennyire szenved benne. Nagymonológ volt, egy savanyú képű drámai színész megnyalta volna utána mind a tíz ujját. A nő már hányt tőle, hónapok óta ezt hallgatta. És majd' szétrobbant, annyira ideges lett tőle. Hát ne maradj benne, mondta, senki sem kényszerít rá. A férfi meghunyászkodott egy kicsit, visszavett a lendületből. Szeretném a kiutat megtalálni ebből a borzalomból, mondta, s a nő már lendítette a karját, végén a kinyújtott mutatóujjal: ott van, úgy hívják, ajtó.

Ezen is túl voltak, mikor a férfi megkérdezte, szereti-e még. Minden, ilyenkor szokásos körön. A férfi, nyugtázva az újabb kudarcot, sóhajtva bólintott egyet, s kiment a konyhába egy pohár vízért. A nő még mindig a falat nézte a tévé mellett, háttal a konyhának. Pedig a rejtély már rég megoldódott, Poirot mindenkinek megmondta a magáét.

A csók hangosan cuppant a nő nyakán, ahogy a férfi egy pillanatra megállt mögötte. A nő viszonozta. Aztán ő is fölállt, odament, ahol a másik volt: a kanapé mögé. A karját átfonta a széles háton. Még sokáig álltak összebújva, szorosan ölelve egymást, s úgy is aludtak el, csakhogy már sokkal gyengédebben ölelve egymást. A nő ugyanazt érezte, mint amikor sok évvel ezelőtt a férfi először megcsókolta: hazaért.