- Anyaaaa! - a kiáltás úgy hasított az álmába, mintha a fülén át tépték volna ki a szívét. Mélyen aludt, mint akit letaglóztak. Hosszú hetek kimerültsége után megint abban a reményben, hogy ma végre nem lesz éjszakai ordítás. De lett. Kiugrott az ágyból, az átizzadt hálóing hidegen tapadt a hátára. Fázott, a belső részei remegtek a kimerültségtől. Átrongyolt a gyerekszobába.

- Mi van már megint? - morogta bosszúsan. Ketté tudta volna roppantani dühében a gyereket. Az csak nézett rá a halvány éjszakai fénynél nagy, rémült szemekkel.

- Félek!

- Nem igaz, hogy egy nyomorult éjszakát nem lehet végigaludni - dohogott a nő. - Állandóan ordibál valamelyik! Pihenni szeretnék, érted? Meg fogok betegedni, ha nem tudom kialudni magam!

- De félek! - makacskodott a gyerek. Az üstöke borzas volt: ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a hajszálakat, egy egész csomó állt az ég felé. A szeme kimeredt a rémülettől, a teste reszketett. A nő lehajolt hozzá.

- Nincs itt semmi. Érted? Ide senki sem tud bejönni, zárva van az ajtó. Mi is vigyázunk rád. Aludj most már! - ha tehette volna, a szavak puszta erejével odaszorította volna a gyereket az ágyhoz. Hogy mozdnulni se tudjon. Úgy érezte, belehal a kialvatlanságba.

- Félek, anya, nagyon félek! - a gyerek már sírt nyüszítve, vinnyogva, és az anyja után kapkodott.

- Na. Menj beljebb, nem férek ide - mondta a nő, s tolta be a gyereket a fal felé, hogy odacsusszanhasson mellé az ágy szélére. A kicsi beljebb csúszott, a kócos üstökét belefúrta az anyja vállába. A nő odahúzta a mellkasára, az egyik karját a kis test alá csúsztatta, a másikkal átölelte. A gyerek szorosan a nyakába kapaszkodott. Fél egy volt, háromnegyed hatkor kelés, rohanás, munka, figyelni kell, a szemét csípni fogja a fáradtság, a feje zúgni fog és nem tud majd rendesen figyelni a kimerültségtől, ezek jártak a nő fejében. Aztán a lassan elcsendesülő szuszogást hallgatta, s eszébe jutott, milyen csöndes volt ez a gyerek, amikor megszületett. Sose sírt éjszaka, talán, mert tudta, hogy a többieknek aludni kell, s hogy az anyja egyedül van. A nő simogatni kezdte a buksi fejecskét, cirógatni a haját ott, ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a szálakat, s ettől egy egész csomó állt az ég felé. Sokáig feküdt ott, ölelte-tartotta-simogatta a gyereket.

- Mi volt az? - emelte föl a fejét a férje, amikor visszaosont a hálószobába.

- Semmi - mondta a nő. - Félt.