- Anya kezét akarom fogni! Anyaaaa! - ordított a gyerek. Először még szavakat, mondatokat, aztán már csak üvöltött, mint egy csecsemő.

- Miért kell így szorítani a kezét? Nem látod, hogy fáj neki? - sziszegett fojtott hangon a nő. A férfi akkor elengedte a gyerek kezét. Az emberek az utcán nemigen foglalkoztak velük, mindenki rohant a maga dolga után. Közeledett a karácsony, ilyenkor lázban égve róják az utcákat, szórják a pénzt, remélik a lehetetlent. A nő fölvette a gyereket, cipelte egy darabig, amíg bírta. A karja majd' leszakadt. A kicsi boldogan szorította az arcát az arcához. A Váci utcában forralt bor és kürtőskalács illata keveredett a fagyos levegővel. Odaléptek az üsthöz, a gyerek beleszagolt. Nézte, ahogy a narancskarikák úsztak a vörösbor tetején. Az úton aztán hazáig nem szóltak egymáshoz, a nő a gyereket igyekezvén megnyugtatni, vidáman csevegett, nevetgélt, s csak akkor sírt, amikor már bent ültek az autóban. Ott már senki sem láthatta az arcát.

- El kell mennem egy boltba - mondta a férfi, miután hazaértek és a mélyen alvó gyereket berakta az ágyba.

- Menj - szólt a nő. Nem nézett rá, nem bírt. Hisztis picsa vagy, így mondta alig néhány órával azelőtt ugyanez az ember. Nem lehetsz ennyire hülye, ezt is mondta. A nő már nem is emlékezett rá, hogy miért. Ő csak annyit mondott, hogy remek ezt így, a gyerek előtt, ezt fogja megtanulni, hogy így kell beszélni egy nővel, egy anyával.

A férfi visszajött a boltból, a virágot kicsomagolta és vázába tette ő maga, nem merte odaadni a nőnek. Gyertyákat gyújtott, pontosan négyet. Advent negyedik vasárnapja volt, már annak, aki ünnepelte az ilyesmit. Aztán üldögélt még az asztalnál, s nézte a négy lángot. Egyedül.