A hatalmas, vastag, fekete kendő, a berliner, amit úgy megkötöttek, hogy még a tüdőmet is szorítja. Ott, igen, a derekamnál, hátul, ott keresd a csomót, valamit biztosan ki kell oldanod, mert fáj, nyomja a csigolyámat, a karomat mozdítani sem tudom. Oldd ki a csomót, ott, igen, ahol a finom, puha ujjaid motoznak, ott nyom a legjobban. Érzem, hogy lazul, jól csinálod. Hűvösek, selymesek az ujjbegyeid, kedvesen cirógatják a hátam, vigyázva, lágyan babrálnak a csomón. A homlokod ráncba szalad, még a szemüveget is fölteszed, amiben viccesen komoly leszel, s az alsó ajkadat előrebiggyeszted, mint mindig, amikor koncentrálsz. Az a legszebb pillanat, amikor nekifogsz. Már akkor tudom, hogy  megcsinálod. Hogy biztonságban vagyok, s nem kell életem végéig gúzsba kötve vergődnöm.