"Boldog nőnapot!"  olvasta az sms-t. Megborzongott. Az orrában érezte a savanyú, áporodott szagot, ami mindig körüllengte azt a férfit, aki küldte. Nem válaszolt. Egy ideje már a hívásait sem vette fel. Nem tudta, nem értette, mit akar tőle ez az ember. Undort érzett, viszolygást, amit a savanyú piaszaggal, az alkoholisták bizalmaskodó, zavaró közvetlenségével magyarázott, amitől irtózott. Eleinte ugyan kedves volt vele, sajnálta a szegény ördögöt, mert az asszony otthagyta. Összepakolta a három gyereket és huss, kirepült a házból. Nem kellett volna annyit piálni - gondolta a nő. Ott volt a szép ház, a szép család, mégis a piát választotta. Mindent tönkretett vele. A nő emlékezett rá, hogy a szabadon lebegő, mindenhová beszüremkedő alkoholszagot már akkor is érezte, amikor először jöttek megnézni a házat. Albérletet kerestek a férjével, ahol mindannyian elférnek akkor is, ha majd a negyedik megszületik, aki akkor még a hasában volt. A fickó vezette őket körbe. Az asszony is eljött akkor, mert közös volt a ház, s hidegen elhúzódott minden tétova érintés elől.

***

- Azt mondtam neki, hogy csak este jó. Ugye itthon leszel? - kérdezte a férjét, mert a férfi megint bejelenkezett. A nő nem akart egyedül maradni vele. A fickónak néhány havonta eszébe jutott, hogy elvinne ezt-azt a padlásról. A költözéskor alig vitt magával valamit. Legutóbb, amikor az otthagyott holmijai között pakolászott, a nő alig tudott tőle megszabadulni. Ezer dolga volt, főzeléket főzött a kicsinek, uzsonnát kent az eggyel nagyobbnak, vacsorát készített a családnak. Majd' leszakadt a lába az állandó rohangálástól.

- Kérhetek egy teát? - kérdezte a férfi, s a felhő, ami körülvette, beáramlott a konyhába. Az asszony lélekben öklendezett. Szeretett volna sikítva elrohanni, kituszkolni a kellemetlen, megbarnult, hiányos fogazatával idétlenül vigyorgó alakot az utcára.

- Persze. Milyet? - és felsorolta a választékot. A férfi zöld teát kért, üresen. Így aztán legálisan társaloghatott tovább a nővel, bögrét szorongatva vézna kezében, amin könyékig feltűrte a kinyúlt, barna pulóvert.

- És hogy van a kicsi? - érdeklődött, újabb illatfelhőt bocsátva szabadon, s rámosolygott a csecsemőre. Az asszonyt kirázta a hideg, ahogy az undorító alak odahajolt a hamvas kisbabához. Magához szorította a kicsit és távolabb lépett.

- Köszönöm, jól - s kínjában, látva, hogy a tea még jócskán kitart, hosszan mesélt a gyerekről. Miket eszik, hány kiló meg hasonló sablonos dolgokat, amiket ilyenkor szokás. A férfi mosolyogva, bólogatva hallgatta. Lassanként elfogyott a tea, szedelőzködni kezdett. Az asszony felsóhajtott, amikor becsukta mögötte az ajtót, s azonnal felhívta a férjét: mikor jön már haza a munkából.

***

- Én azt hittem, a pia miatt mentek szét - mondta a nő. A szomszéd a fejét ingatta.

- Az már csak következmény volt. Utána kezdett inni. Igaz, hogy még született egy negyedik gyerekük, de nem bírtak együtt maradni. Az asszony a férfit hibáztatta, a férfi meg az asszonyt. Hallotuk odaátról, ahogy veszekedtek, sokszor elég csúnyán - a szomszéd a kávéját kavargatta, pedig a kockacukor már rég elolvadt benne. A nő lesütötte a szemét, aztán meg felnézett, de csak úgy, a levegőbe. A szomszéd hümmögött, megitta a maradék kávét és megtörölte a kézfejével a szája szélét.

- Nem tudták feldolgozni, hogy elvesztették a kicsit. Féléves volt. Úgy mondták, bölcsőhalál.