- Ráérsz? - kérdezte a férfi, s felhúzott szemöldökkel várta a választ.

- Attól függ, mire - vakkantott ingerülten a nő.

- Beszélgetni.

- Mondjad - nézett türelmetlenül a férfira.

- Tudsz figyelni? - a nő nem válaszolt. Egyre idegesebben feszültek a nyakán az inak.

- Fii-gyelsz ráám? - artikulált eltúlzottan a férfi, mintha egy süket hülyegyerekhez beszélne. A nő nagyra nyitott szemmel, mozdulatlanul bámult a szemébe. A könyvet, amely addig nyitva volt az ölében, hangsúlyos mozdulattal csukta be, de a hüvelykujja annál az oldalnál maradt, ahol az olvasást abbahagyta, valahol középen.

- Ha-allo-od, amit mo-ondok? - kérdezte a férfi, s a nő arca előtt lengette a tenyerét, mint egy ablaktörlőt.

- É-értesz ma-gya-rul? - villogott a két hatalmas fogsor, egészen közelről. A nő nem válaszolt. Elhatározta, hogy nyugodt marad, s figyelmesen nézte a férfi egyre jobban eltorzuló arcát. Az már teljesen belehergelte magát a hadiállapotba, s mivel a nőből egyetlen árva kukkot sem sikerült kicsiholnia, ám az annál figyelmesebben és nyugodtabban nézte őt, minél jobban tombolt, hirtelen sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Valamit félhangosan morgott a hülye családról, meg hogy itt beszélgetni sem lehet senkivel, becsapta a keze ügyébe eső ajtókat és visszavonult a laptopja biztonságos társaságába. A nő újból kinyitotta a könyvet, s olvasást színlelve nyelni kezdte a könnyeit. Épp Florentino Ariza és Fermina Daza reménytelen, bolond és hiú szerelméről olvasott. Hogy dögölne meg, aki a szerelmet kitalálta, gondolta, s dühében telefújt egy egész papír zsebkendőt. Hallotta, hogy a férfi - a laptopot lecsukva - magára kapodta a ruháit és elment hazulról. Nagyot dörrent a bejárati ajtó.