Izgatottan készülődött az egész család, a férfi még az idős anyját is elhurcolta a fodrászhoz, ilyen hajjal nem mehetsz el, anyám, a vacsorára, mit szólnak majd. A gyerekeket szép ruhába öltöztették, a felesége is a legszebbjét vette magára, színben hozzá illő, magas sarkú cipővel, sminkkel, parfümmel. Kicsit bosszankodott ugyan az asszony, hogy ő már nem jutott el a fodrászhoz, csak arra volt épp ideje, hogy megmossa, beszárítsa, de az úgyse lesz olyan sose, mint amit a szakavatott kezek csinálnak. Az autó kerekét is fel kellett volna pumpálni a benzinkútnál, mert hetek óta folyton leeresztett (megmondta a gumis, hogy ez már a szemétdombra való, javíthatatlan, ócska vacak), de már arra sem volt idő. Le is húzódtak a rakparton a Battyhány tér vonalában, s félreálltak a fal mellé. Épp jókor, mert a gumi már majdnem teljesen lapos volt (csak hazáig bírja ki, fohászkodtak). Villamossal mentek a Gellért térig, ahová megbeszélték a találkozót a másik családdal. Vártak egy darabig a szálló előtt, a kútnál, de senki sem jött, így hát besétáltak az aulába. Széles mosollyal üdvözölte őket a Távoli Rokon, a férfi, aki már Amerikában született, valamivel több mint negyven évvel ezelőtt. Az apjától mindkét nevét megkapta, de a nyelvét nem beszélte. A gyerekei lazán heverésztek a tágas fotelekben, a felesége kedvesen mosolygott. Mennyibe kerülhet itt egy éjszaka egy egész családnak, ez járt az asszony fejében, aki csinos ruhájában kínosan feszengett a farmeros, pólól, tornacipős amerikai család mellett.

A szállóból kilépve a Távoli Rokon azt javasolta, hogy sétáljanak át a Szabadság hídon, és mászkáljanak Pesten. A csillámos ruhában mögötte billegő asszony megrémült, hiszen a cipő már a villamoson kikezdte a sarkát, s húsz méter után a foga közül elnyomott szitkokat szórt arra, aki megalkotta a csinos lábbelit.

- Lehetne, hogy valahol itt a közelben keresünk egy éttermet? - kérdezte, igyekezvén könnyednek, lazának látszani. - A gyerekek már éhesek.
Az amerikai rokon mosolyogva bólintott, irányt váltott a csapat, s beáramlottak mindjárt az első étterembe, ami néhány házzal a szálló után állt, a Bartók Béla úton. Halászcsárda volt, avítt, nyolcvanas években tervezett berendezéssel, zsírszagú levegővel, poros kancsókkal, s halászhálókkal a falon. Az ötven-hatvan év közötti pincérek tettetett kedvességgel ültették le őket. Az arcukon az emberundor, az irigység s az abbéli reménység mohó örömének keveréke látszott, hogy az amerikait majd jól meg lehet pumpolni.  Kiosztották a megviselt, kopott, konyhaszagú étlapokat. A  nő felsóhajtott, s az asztal alatt titokban és megkönnyebbülve kibújt a szoros cipőből. A két mosolygó amerikai gyerek csirkehúslevest kért, az nagyon ízlett nekik eddig Magyarországon, s lelkesen várták az ételüket. Az apjuk és az anyjuk fotókat készített róluk, fotókat négyükről s fotókat a távoli rokon magyar családról, amelynek sosem beszélték a nyelvét. Bár a férfi említette, hogy amikor a lánya megszületett (ő volt az idősebb, úgy tizenkét éves lehetett), a nagypapa, aki övenhatban vándorolt ki, valami magyar dalocskát énekelt neki.

- Csíp, csíp csóka? - kérdezte énekelve a nő, mert hát kicsi gyerekei voltak, éppen benne volt a gyakorlatban.

- That's it! - mondta az amerikai, s kellemes puhasággal mosolygott. Mindenki angolul beszélt, mert szerencsére a magyar család valamennyi tagja beszélte úgy-ahogy a nyelvet. A két kisgyerek nem, de hát velük nem sok dolguk akadt. A családfő büszkén mesélte, hogy a vidéki rokonokkal is meg tudta értetni magát: ha az embernek ájfónja van, a google fordító mindenütt elérhető, s csodákra képes.

A húsleves elfogyott, s a két gyerek jelezte, hogy palacsintát szeretne. Sárgabaracklekvárral. A felnőttek rétest rendeltek, a magyarok gyerekei fagyit követeltek. Kihozták a palacsintát, s az asszony látta, hogy a ragacsos, sárga massza, amivel megtöltötték, egyike a legolcsóbb, gyümölcsöt távolról sem látott lekvárféléknek. Lesütötte a szemét, nem akart a pincérre nézni, aki szemrebbenés nélkül szolgálta fel a strandok színvonalán teljesítő desszertet. Nem átallanak ilyet felszolgálni a Gellért szálló mellett. Felháborítónak találta, de csak magában dühöngött, hiszen az amerikaiaknak fogalmuk sem volt, milyen az igazi magyar baracklekvár, az igazi magyar húsleves, és az igazi magyar rétes.

Szerencséjük volt, mert a szomszéd asztalokhoz egy előre bejelentett, harmincfős brazil társaság érkezett. Ők műsort is fizettek, igazi cigányzenészekkel, cimbalomma, bőgővel, hegedűvel. Magyarnóta volt, több is egymás után, egy éltesebb, ám annál szélesebben mosolygó, szőkére festett hölgy adta elő. Aztán jöttek a táncosok: egy férfi és egy nő, s csárdást roptak a braziloknak. A műsor utána prímás a magyarok asztalához is odament. Nótát? A nőnek a Kék nefelejcs jutott eszébe, amit az egyik szobatársától tanult még a középiskola elején, a kollégiumban. Azt se tudta végig, de az anyósa nagyon meghatódottan és biztos szövegtudással kapcsolódott az éneklésbe, így hát megúszta.

A vacsora lassan véter ért, s az amerikai rokon kérte a számlát. A vendégeink voltatok, mondta a feszengő magyar családnak.

Visszasétáltak a szállóhoz. A könnyű nyáresti szellő a kút oszlopai közt kergetőzött. Az idős asszony hosszan megszorította az amerikai nő kezét, s könnyes szemekkel búcsúzott tőle, a Távoli Rokontól és a gyerekeiktől. Mintha a harminc éve nem látott nővérét ölelné.

Nem kellett sokat várni a villamosra, s  a lapos kerekek is kibírták hazáig. A fészbukon még hetekig követték őket: Ausztria, Németország, Svájc, éttermek, múzeumok, koncertek: európai vakáció - s mindenütt a mosolygó amerikai család, két gyerekkel: egy fiúval és egy lánnyal.