Reszketett minden porcikája, kapkodta a levegőt, az agya zakatolt, a szíve majd' kiugrott a helyéről. Nyugodt maradt, legalábbis próbált annak látszani, amíg a vihar tartott. Utána jött volna az összeomlás. De akinek gyereke van, az nem engedhet meg magának ilyen luxust. "Hülyeséget beszélsz reggeltől estig!" süvített a fülébe a mondat, amit némán hallgatott. Néma maradt egészen sokáig. A férfinak ez ugyanúgy olaj volt a tűzre, mintha megszólalt volna: tombolni kezdett, s a szobából a keze ügyébe eső tárgyakat rángatta, ki az udvarra. Az eső épp szemerkélni kezdett - kívül is és belül is. A nő némán nézte, ahogy a gyapjúpaplanokat, amiket még az ősszel vett a gyerekeknek a hideg ellen, drága pénzen, a férfi kihajította a járdára, ahol már nem védte őket a terasz. Nem szólt. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor teljesen fölösleges megszólalni, mert olyan, mintha egy tornádót egy kérem szépennel próbálna megállítani. A gyerek szorosan hozzábújt (a másik még aludt), belécsimpaszkodott, ő meg ölelte, puszilgatta. Nincs semmi baj, súgta a kislánynak, mert ennél okosabb hazugság nem jutott eszébe. Végtére is a gyereknek ott volt ő, aki biztonságot nyújtott, csak neki nem volt senki és semmi, amibe bele tudott volna csimpaszkodni. A tágra nyílt, mégis szűk szemeket látta maga előtt napokon, heteken keresztül, s a valószínűtlenül nagyra nőtt szájat, ahogy az arcába üvölti: "Elegem van belőled!"

Nem emlékezett, pontosan mikor és hogyan hagyta abba a férfi a tombolást. Valószínűleg be kellett mennie a munkahelyére. Amikor elment, a nő elkezdte visszahordani a tárgyakat, s közben azon tűnődött, vajon az a szorítás, amit a mellkasában érez, nem egy közelgő infarktus jele-e.

- Nem kaptam puszit - tolta oda este az arcát hozzá a férfi, amikor hazatért, s maga köré fonta a nő ernyedt karjait, mert ölelést akart.