- Rég láttalak, Kuksi - mondta Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, az öreg és kopasz, fennakadt szemű bácsi.

- Hagyjon békén - felelt a lány és behunyta a szemét. A pillái alól kijövő, két forró kis patak szorosan simult az arcára.

- No, mi az, rám is haragszol? - kérdezte Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga. Kuksi nem felelt. A zsebkendőjét gyűrögette. Volt már, hogy megnézte magát sírás közben a tükörben. Vörös volt a szeme, gyűrött, duzzadt az arca és sötét örvény a szembogara. Színjáték.

- Nem akarom, hogy bőgni lásson - csuklotta olyan idétlen hangon, ahogy csak azok beszélnek, akik világ életükben egyedül hordozták a bánatukat.

- Miért, az nem te vagy? - kérdezte az öreg, fennakadt szemű bácsi. - Sokat sírsz mostanában. Gondoltam, megkérdezlek felőle.

- Mit érdekli az magát, maga tudálékos, vén kecske? Úgysem tud nekem segíteni - Kuksi már egészen összekuporodott, féloldalt dőlt a kanapén, a lábát felhúzta, és a zsebkendőt a szájába tömte, hogy ne hallatsszon ki az idétlen üvöltés a torkából.

- Kíváncsi vagyok - felelt az öreg. - Egyszerűen csak kíváncsi. Mert kívülről valami nagy tragédiának látszik ez megint.

- Aha, és akkor mi van? Mit jön itt nekem a fennsőbbséges segíteni akarásával? Mit faggat? Azt hiszi, lehet bármit csinálni most már? Nekem csak ez az egy életem van, érti? - s kicsapott belőle a sikoly, amit eddig a zsebkendővel tartott vissza.

- Azt látom, hogy fáj - fogta egészen halkra az öreg - és azt is látom, hogy dühös vagy.

- Utálni akarom az életet, gyűlölni akarom, hogy meg tudjak szabadulni tőle - a lány már nem sikoltozott. Felkönyökölt a kanapén, s maga elé meredve, bandzsítva egy kicsit, csak homályt látott.

- Becsapott? - firtatta az öreg.

- Tudja, ez olyan, mint az egyoldalú szerelem - mondta Kuksi. - Vagy nem is. Rosszabb. Mint egy szerencsekerék. Hiába vagy jó, hiába igyekszel, dolgozol, teszed ki a lelked, szarik rád. Ha nulla jön ki, akkor nullát kapsz. Mások, akik a kisujjukat sem mozdítják, megnyerik a főnyereményt, te meg ott állsz kifosztva, nincstelenül.

- Mit tett veled? - vonta föl Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a bal szemöldökét is.

- Mindegy. Már úgyis késő. Öreg vagyok, és kipereg az idő az ujjaim között. Nézze, itt a nyakam körül már ráncosodik a bőr.

- Bosszant?

- Nem, nem ez bosszant. Hanem, hogy nem értem az egészet. Ugyanazt akartam, mint mások: szép családot, meleg, békés otthont, gyerekeket, szerető férjet. Gürcöltem, mint egy barom, nem nőnek való módon, mert azt nekem senki se mondja, hogy az a normális, hogy egy nő villanyt szerel, mosógépet hurcol és polcokat fúr fel, hogy majd' kitörik a csuklója.

- Valóban nem az - mondta az öreg, és most először nézett másfelé. A lány kezét nézte, a ráncosodó, tömzsi, vastag ujjakat, amik valaha zongoraművésznek készültek.

- És nem sikerült, látja, a kezem megnyomorodott a munkában és mégsincs, aki megfogja, megsimogassa, a tenyerébe vegye, hogy megpihenhessen. Szégyellem, ha mások meglátják, mert a többi nőnek csillogó műkörme van, én meg állandóan a koszt kapirgálom a rövidre nyírt körmeim alól, ami főzés, gyomlálás, takarítás közben alámegy. - Az öreg csak hümmögött, nézte az orra alá dugott, tömpe kezeket.

- Jó ember vagy - mondta félhangosan, s nem mert Kuksira nézni.

- Tudtam, hogy még maga is rúgni fog egyet belém - a lány arcát egy pillanatra sötét gyűlölet öntötte el. - Mintha nem ez volna a legnagyobb bajom. Jó ember? Mi a francot érek vele? Hogy nem hasad ketté a tükör? Tudja, mit? Nem akarok jó ember lenni, nem akarok másokért gürcölni, nem akarok lemondani és félreállni, és nem akarok mindig mindenkinek csak adni.

- Hát ne adj - mondta az öreg. Fölállt, kinyújtóztatta a térdét. - De úgysem tudod megállni. A hitedet, ha ellophatnám, megtenném - mondta, s búcsúzóul megérintette a lány kezét a vén, cserepes ajkával, aztán, ahogy jött, lassan, nyikorogva elcsoszogott.