Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

abroncs

 

A telefon a kezdés előtt néhány perccel csörgött. Számot nem írt ki, a nő mégis felvette, kicsit kelletlenül.

- Szia, én vagyok - szólt bele a férfi. - A gyerekek ott vannak?

-  Attól függ, melyik.

A férfi a nagyobbikkal akart beszélni, de pechje volt, ő már frakkba öltözve, izgatottan fel-alá járkált az iskola lépcsőin, folyosóin s várta, hogy elkezdődjön a műsor.

- Most van a szalagavatója - mondta a nő. A férfi hallgatott. Zavarban vagy, mi, gondolta a nő megvetően, mert neki keserű elégtétel volt, hogy a másik még csak nem is tudta, minek a napja van, amikor minden ott van fönt a nyomorult interneten, csak beleírod a gugliba, te szemétláda, ha érdekel a gyereked és meg akarod találni. S a nőben fölfakadt a kemény szomorúság, mert a telefonba makogó tudatlanság, a zavart hallgatás igazolta a húszévnyi tapasztalatot, hogy ennek a pasasnak csak saját maga számít. De a gyerek, gondolta a nő (s bűntudata lett), a lassan férfivá érő fiú talán még mindig reménykedik.

A férfi kérésére a másik gyereknek adta át a telefont, aki mellette ült. A kamaszlány - az anyjához való szolidaritásból talán - kelletlenül szólt bele a készülékbe. Hamar lezárta a beszélgetést, vágott egy fintort, aztán már ő is a végzős osztályokat figyelte: a keringőt, a habcsókruhákat, a lakkozott hajú, frakkos fiúkat, meg az anyját, aki, mint egy szentimentális öregasszony, már az első, ismeretlen osztály bevonulásakor lebukott a széke alá, a táskájába gyömöszölt papír zsebkendőért.

S a fiúk, a fekete frakkokban egyenes háttal, kihúzott derékkal szálltak, suhantak, lebbentek a színpadon. Kecsesen érintették a párjuk bókoló kézfejét, karolták karcsú, lenge derekát, s ívesen kerülgették a mindent betöltő, abroncsos szoknyát. Aztán össztánc következett, a boldog, fellazult ölelkezés anyákkal, apákkal, húgokkal, nővérekkel és barátnőkkel. A nő is szorongatta a maga fiát, s hogy ne bőgje el magát, idétlenül kioldalazott a helyzetből: menj, kérd föl a húgodat, úgy illik. S ő ment és egyre bátrabb lett: már nemcsak a húgát, a nagyanyját, hanem másokat is megpörgetett a báli forgatagban.

A telefon lenémítva, magányosan gubbasztott a táskában, szorosan a kabátok alá gyömöszölve.

bölcső

 

"Boldog nőnapot!"  olvasta az sms-t. Megborzongott. Az orrában érezte a savanyú, áporodott szagot, ami mindig körüllengte azt a férfit, aki küldte. Nem válaszolt. Egy ideje már a hívásait sem vette fel. Nem tudta, nem értette, mit akar tőle ez az ember. Undort érzett, viszolygást, amit a savanyú piaszaggal, az alkoholisták bizalmaskodó, zavaró közvetlenségével magyarázott, amitől irtózott. Eleinte ugyan kedves volt vele, sajnálta a szegény ördögöt, mert az asszony otthagyta. Összepakolta a három gyereket és huss, kirepült a házból. Nem kellett volna annyit piálni - gondolta a nő. Ott volt a szép ház, a szép család, mégis a piát választotta. Mindent tönkretett vele. A nő emlékezett rá, hogy a szabadon lebegő, mindenhová beszüremkedő alkoholszagot már akkor is érezte, amikor először jöttek megnézni a házat. Albérletet kerestek a férjével, ahol mindannyian elférnek akkor is, ha majd a negyedik megszületik, aki akkor még a hasában volt. A fickó vezette őket körbe. Az asszony is eljött akkor, mert közös volt a ház, s hidegen elhúzódott minden tétova érintés elől.

***

- Azt mondtam neki, hogy csak este jó. Ugye itthon leszel? - kérdezte a férjét, mert a férfi megint bejelenkezett. A nő nem akart egyedül maradni vele. A fickónak néhány havonta eszébe jutott, hogy elvinne ezt-azt a padlásról. A költözéskor alig vitt magával valamit. Legutóbb, amikor az otthagyott holmijai között pakolászott, a nő alig tudott tőle megszabadulni. Ezer dolga volt, főzeléket főzött a kicsinek, uzsonnát kent az eggyel nagyobbnak, vacsorát készített a családnak. Majd' leszakadt a lába az állandó rohangálástól.

- Kérhetek egy teát? - kérdezte a férfi, s a felhő, ami körülvette, beáramlott a konyhába. Az asszony lélekben öklendezett. Szeretett volna sikítva elrohanni, kituszkolni a kellemetlen, megbarnult, hiányos fogazatával idétlenül vigyorgó alakot az utcára.

- Persze. Milyet? - és felsorolta a választékot. A férfi zöld teát kért, üresen. Így aztán legálisan társaloghatott tovább a nővel, bögrét szorongatva vézna kezében, amin könyékig feltűrte a kinyúlt, barna pulóvert.

- És hogy van a kicsi? - érdeklődött, újabb illatfelhőt bocsátva szabadon, s rámosolygott a csecsemőre. Az asszonyt kirázta a hideg, ahogy az undorító alak odahajolt a hamvas kisbabához. Magához szorította a kicsit és távolabb lépett.

- Köszönöm, jól - s kínjában, látva, hogy a tea még jócskán kitart, hosszan mesélt a gyerekről. Miket eszik, hány kiló meg hasonló sablonos dolgokat, amiket ilyenkor szokás. A férfi mosolyogva, bólogatva hallgatta. Lassanként elfogyott a tea, szedelőzködni kezdett. Az asszony felsóhajtott, amikor becsukta mögötte az ajtót, s azonnal felhívta a férjét: mikor jön már haza a munkából.

***

- Én azt hittem, a pia miatt mentek szét - mondta a nő. A szomszéd a fejét ingatta.

- Az már csak következmény volt. Utána kezdett inni. Igaz, hogy még született egy negyedik gyerekük, de nem bírtak együtt maradni. Az asszony a férfit hibáztatta, a férfi meg az asszonyt. Hallotuk odaátról, ahogy veszekedtek, sokszor elég csúnyán - a szomszéd a kávéját kavargatta, pedig a kockacukor már rég elolvadt benne. A nő lesütötte a szemét, aztán meg felnézett, de csak úgy, a levegőbe. A szomszéd hümmögött, megitta a maradék kávét és megtörölte a kézfejével a szája szélét.

- Nem tudták feldolgozni, hogy elvesztették a kicsit. Féléves volt. Úgy mondták, bölcsőhalál.