Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

dió

 

Öt óra sem volt még, amikor megcsinálta a fészket a teraszon. A padra tette a plédet, hogy legyen mire ülni, mellé a jó meleg gyapjúpaplant. A lábára zoknit húzott, a hálóing alá nadrágot, s a bundás papucsba bújt, mert mégiscsak október vége volt, ha enyhének is számított az idő. A vastag fürdőköpenyt vette magára, aztán a gyereket bugyolálta be: hálózsák, sapka, meleg köntös, s már kint is ültek. A nő a padon, a gyerek az ölében, összekuporodva, mint egy kis gubó, s a babáját szorongatta, az elmaradhatatlan, elnyűhetetlen babát. A nő a légzését figyelte, hogy befelé tud-e menni, szabadon áramlik-e a levegő. Csak délután jöttek ki a kórházból, de a kis kócos a két nyugodt éjszaka után, amit bent töltött, aznap vagy négyszer felsírt, s megint csúnyán köhögött. A nő ugatósnak hallotta, ezért rakott fészket a teraszon. Mert ilyenkor, amikor a légutak beszűkülnek és sipítva próbál a levegő utat törni magának befelémenet, a friss, hideg, párás levegő jót tesz. A gyerek odabújt, teljesen rálapult az anyja mellkasára. Elnémult a hajnal, még a kutyák is elfelejtettek ugatni. A nő szemét frissen tartotta az esőszag, a hideg, halkan kopogó-cuppogó, mindent átitató októberi eső. A diófa is megadta neki magát, s ernyedt karokkal engedte el a feketére ázott leveleket. Olykor egy-egy kései dió is koppanni próbált, de az eső halkan, szelíden a markába nevetett: jól föláztattam a talajt, puhára estél, kis keményfejű. A kislány enni kért. Az apja, aki idegesen téblábolt körülöttük, s a nő már beküldte többször aludni, hozott neki. Elmajszolta, de az utolsó falatot nem kérte. Megehetem? Kérdezte a nő, pedig nem is szerette a banánt. A pöttöm gyerektest elcsöndesedett. Álmában is a babát szorongatta, s a szájában le-föl mozgott a hüvelykujja. Egyre ritkábban rántotta össze a testét a köhögés. Tökéletesen belesimult az anyja ölébe, mintha soha ki nem szakadt volna onnét. A nőt valami furcsa boldogság járta át, pedig ez volt a negyedik éjjel, hogy nem hagyta aludni a betegség. Bizseregni kezdett a mellkasa, mélyen, melegen, s ez a melegség, amit a takaró adott, a vastag gyapjú vont köréjük, s ami egybetartotta, egybeforrasztotta őket, eggyé lényegült az anya és a gyerek testével. És ez a test elkezdett tágulni. Már nem önmagát érezte, hanem a magzatot magába olvasztó, sült gesztenye illatú, vérmeleg gomolyagot. Betöltötték a padot, aztán az egész teraszt, s onnét a városkát bekebelező, együgyű eső fölött kilépve a végtelenbe, az egész világot.

mese

 

A gyerek még mindig ruhában volt, az ágy tetején ugrált, a haja szétbomolva röpködött a levegőben, a szája körül még ott barnállott a kakaó, mert vacsorára kakaós spagettit kért.

- Még nincs rajtad pizsama? - kérdezte a nő, amikor a mosogatást végre befejezte és belépett a gyerekszobába. Kinézett a nappali felé, a férfi a kanapén ült, a tévé előtt. A nő azt a szokásos facsarást érezte a mellkasában, amit mostanában naponta. Fájt, rohadtul, iszonyatosan, alattomosan és kitartóan. Miért is csinálna mást? Hogy is mondta a terapeuta? Tudná adni, amire szükségem van, de nem adja. És ez fáj.

- Fogat se mostál? Már ötször szóltam, hogy mosd meg! - fakadt ki. A copfos felhúzódott a sarokba, lába a párnán, és dacolt.

- De mostam! Nézd! - és az anyja arcába hajolva belelehelt, hogy a fogkrém szagát érezni lehessen. Tényleg, gondolta a nő, de azért kituszkolta a kislányt a fürdőszobába és lemosta az arcát.

- Te mit csinálsz itt? Megmostad már a fogad? - kérdezte a másik gyerektől, aki egy madzagon próbált valami rákötözött izét pörgetni.

- Kísérletezek - mondta a gyerek és esze ágában sem volt a fogkeféért nyúlni. A nő akkor már az ájulás szélén volt, és még előtte a meseolvasás, fektetés, vizet hozni be éjszakára, betakarni, bebugyolálni a hálózsákba, de csak amikor már elaludt, különben leveszi és kint lesz a dereka egész éjszakára. A karfiol alatt le kell kapcsolni a tűzhelyet, és a darált húst megpirítani. Hol lehet a köles? Jaj, arra már nem lesz energiája. A szeme égett, a feje zúgott és ez a gyerek még mindig itt ugrál és egy órája szarakodik a fogmosással.

- Majd kísérletezek én mindjárt - mordult föl a nő. - Kilógatlak az ablakon és megnézem, milyen lesz fejjel lefelé.

Mindig ilyen borzasztó dolgokat mondott, amikor már nem bírta, mert ezek ketten lerágták az összes húst a csontjáról: agyoncsapja, kiteszi a kutya mellé, megráncigálja a fülét, éppen mi jutott eszébe. De a gyerekek tudták, hogy ez csak handabanda, és legföljebb a fenekükre csap, amikor már nem bírja. A borzas kísérletező sietve nekilátott a fogmosásnak, berregett az elemes fogkefe. Spuri a szobába, várták a mesét.

- Nem mondod, hogy a tornapólóra ráhúztad a pizsamádat? - fakadt ki a nő, amikor meglátta a kilógó fehér szegélyt. Lerángatta mind a két pólót: az ő gyereke öltözzön föl tisztességesen. A kisfiú szó nélkül nekilátott, hogy kibogozza a ruhákat.

- Egyet mesélek mindkettőtöknek és azt én választom. Ha egyszer is beleszóltok vagy zörögtök közben, abban a pillanatban becsukom a könyvet és kimegyek - a két gyerek nem szólt, várták a mesét. Mintha az életük függne tőle. S az anya mesélt, mesélt, olvasta, hangsúlyozta. Először a kislány vackolta be magát mellé, s hajtotta a fejét a vállára, aztán a kisfiú tette egyre közelebb a lábát, s csúszott egészen a fotelig a padlón. Épp csak annyira, hogy az anyja elérje és meg tudja simogatni a borzas buksiját.

puzzle

 

A darabok, amiket kétségbeesetten igyekeztél először, úgy húsz évvel ezelőtt összegyűjteni, s remélted, hogy néhány éven belül meglesz mind, amiből kirakhatod az életed, olyan apró szilánkokká zúzódtak a szürke betonon, hogy két kézzel sem tudod egybelapátolni őket. Pedig húsz éve kitartóan igyekszel, csak még egy kicsit, mondod, s már nem guggolva, térdelve meríted marokkal vissza a kosaradba a törmeléket. Mert a kirakóst még mindig nem tudtad kiverni a fejedből. A kezedből már csak a fájdalmat érzed, arra, hogy ölelni, simogatni, becézni tudott, nem is emlékszel. Csak a szilánkok hideg éle maródik egyre mélyebben a tudatodba. Van, amelyik sárgásbarna: mintha égetett cukor vagdosná a tenyeredet. Szórod a kosárba, lassan telik, mert ezek a fránya diribdarabkák képesek kimászni, mint egy féreg, a lyukon, s a véka, amit a vesszőfonó öreg cigánytól vettél, szellősen készült, szabadon engedi őket. Nem érted, hiszen te másképp akartad az egészet. Egy képet hordozol a fejedben, amit húsz éve szerettél volna kirakni az életedből. A háttérben búboskemence, az ablakon kilátni a tyúkudvarra, az asztalon, a gőzlölgő tál körül tiszta tekintetű gyerekek viháncolnak, mindben ott az anyja és az apja huncutsága, hogy öröm rájuk nézni. S te ott állsz a bal sarokban, derekadat egy száraz, meleg tenyér fogja át, húsz éve, s nemhogy elfáradna belé, egyre erősebben tart, vigyáz és óv.

Ezt a képet húsz éve kitartóan látod magad előtt, s voltak pillanatok, amikor el is hitted, hogy létezik. Valahol, valamikor mégis kicsúszott a kezedből az egész, magad sem érted, hogyan, de szétplaccsant a szürke, poros, büdös betonon, s te marokkal szórod a szilánkokat a kosárba, amit a fának vettél, a búbos kemence mellé, hogy legalább egyben, egy helyen legyenek. S ezek a te életed cserepei úgy tekeregnek az alján, mint a dögben a nyűvek, kifolynak, átpréselik magukat a réseken, és mind más irányba hagynak el. Mint a fénysugarak a napot. Hiába nyúlsz, hiába futnál utánuk, egyforma, egyenletes sebességgel távolodnak az elérhetetlenség irányába. A derekadon a száraz, meleg kéz helyett csak az elnyűtt fájdalmat érzed, mert folyton a kosár mellett kuporogsz, hogy a törmeléket egy kupacban tartsd.

Igen, a gyerekek azért megmaradtak a kép közepén, bár közel sem olyan jólfésültek, nem olyan boldog és kiegyensúlyozott az arcuk, mint ahogy elgondoltad húsz évvel ezelőtt. Lerágták azt a kevés húst, amit adni tudtál, a szemük karikás, s az egyiknek folyamatosan rángatózik a szája széle, mert ő érzi legjobban a metsző fájdalmat a szívedben, a rémisztő, kongó, sötét magányt. S talán azt is tudja pontosan, ha ő nem lenne, már rég itthagytad volna az egészet.