A darabok, amiket kétségbeesetten igyekeztél először, úgy húsz évvel ezelőtt összegyűjteni, s remélted, hogy néhány éven belül meglesz mind, amiből kirakhatod az életed, olyan apró szilánkokká zúzódtak a szürke betonon, hogy két kézzel sem tudod egybelapátolni őket. Pedig húsz éve kitartóan igyekszel, csak még egy kicsit, mondod, s már nem guggolva, térdelve meríted marokkal vissza a kosaradba a törmeléket. Mert a kirakóst még mindig nem tudtad kiverni a fejedből. A kezedből már csak a fájdalmat érzed, arra, hogy ölelni, simogatni, becézni tudott, nem is emlékszel. Csak a szilánkok hideg éle maródik egyre mélyebben a tudatodba. Van, amelyik sárgásbarna: mintha égetett cukor vagdosná a tenyeredet. Szórod a kosárba, lassan telik, mert ezek a fránya diribdarabkák képesek kimászni, mint egy féreg, a lyukon, s a véka, amit a vesszőfonó öreg cigánytól vettél, szellősen készült, szabadon engedi őket. Nem érted, hiszen te másképp akartad az egészet. Egy képet hordozol a fejedben, amit húsz éve szerettél volna kirakni az életedből. A háttérben búboskemence, az ablakon kilátni a tyúkudvarra, az asztalon, a gőzlölgő tál körül tiszta tekintetű gyerekek viháncolnak, mindben ott az anyja és az apja huncutsága, hogy öröm rájuk nézni. S te ott állsz a bal sarokban, derekadat egy száraz, meleg tenyér fogja át, húsz éve, s nemhogy elfáradna belé, egyre erősebben tart, vigyáz és óv.

Ezt a képet húsz éve kitartóan látod magad előtt, s voltak pillanatok, amikor el is hitted, hogy létezik. Valahol, valamikor mégis kicsúszott a kezedből az egész, magad sem érted, hogyan, de szétplaccsant a szürke, poros, büdös betonon, s te marokkal szórod a szilánkokat a kosárba, amit a fának vettél, a búbos kemence mellé, hogy legalább egyben, egy helyen legyenek. S ezek a te életed cserepei úgy tekeregnek az alján, mint a dögben a nyűvek, kifolynak, átpréselik magukat a réseken, és mind más irányba hagynak el. Mint a fénysugarak a napot. Hiába nyúlsz, hiába futnál utánuk, egyforma, egyenletes sebességgel távolodnak az elérhetetlenség irányába. A derekadon a száraz, meleg kéz helyett csak az elnyűtt fájdalmat érzed, mert folyton a kosár mellett kuporogsz, hogy a törmeléket egy kupacban tartsd.

Igen, a gyerekek azért megmaradtak a kép közepén, bár közel sem olyan jólfésültek, nem olyan boldog és kiegyensúlyozott az arcuk, mint ahogy elgondoltad húsz évvel ezelőtt. Lerágták azt a kevés húst, amit adni tudtál, a szemük karikás, s az egyiknek folyamatosan rángatózik a szája széle, mert ő érzi legjobban a metsző fájdalmat a szívedben, a rémisztő, kongó, sötét magányt. S talán azt is tudja pontosan, ha ő nem lenne, már rég itthagytad volna az egészet.