Öt óra sem volt még, amikor megcsinálta a fészket a teraszon. A padra tette a plédet, hogy legyen mire ülni, mellé a jó meleg gyapjúpaplant. A lábára zoknit húzott, a hálóing alá nadrágot, s a bundás papucsba bújt, mert mégiscsak október vége volt, ha enyhének is számított az idő. A vastag fürdőköpenyt vette magára, aztán a gyereket bugyolálta be: hálózsák, sapka, meleg köntös, s már kint is ültek. A nő a padon, a gyerek az ölében, összekuporodva, mint egy kis gubó, s a babáját szorongatta, az elmaradhatatlan, elnyűhetetlen babát. A nő a légzését figyelte, hogy befelé tud-e menni, szabadon áramlik-e a levegő. Csak délután jöttek ki a kórházból, de a kis kócos a két nyugodt éjszaka után, amit bent töltött, aznap vagy négyszer felsírt, s megint csúnyán köhögött. A nő ugatósnak hallotta, ezért rakott fészket a teraszon. Mert ilyenkor, amikor a légutak beszűkülnek és sipítva próbál a levegő utat törni magának befelémenet, a friss, hideg, párás levegő jót tesz. A gyerek odabújt, teljesen rálapult az anyja mellkasára. Elnémult a hajnal, még a kutyák is elfelejtettek ugatni. A nő szemét frissen tartotta az esőszag, a hideg, halkan kopogó-cuppogó, mindent átitató októberi eső. A diófa is megadta neki magát, s ernyedt karokkal engedte el a feketére ázott leveleket. Olykor egy-egy kései dió is koppanni próbált, de az eső halkan, szelíden a markába nevetett: jól föláztattam a talajt, puhára estél, kis keményfejű. A kislány enni kért. Az apja, aki idegesen téblábolt körülöttük, s a nő már beküldte többször aludni, hozott neki. Elmajszolta, de az utolsó falatot nem kérte. Megehetem? Kérdezte a nő, pedig nem is szerette a banánt. A pöttöm gyerektest elcsöndesedett. Álmában is a babát szorongatta, s a szájában le-föl mozgott a hüvelykujja. Egyre ritkábban rántotta össze a testét a köhögés. Tökéletesen belesimult az anyja ölébe, mintha soha ki nem szakadt volna onnét. A nőt valami furcsa boldogság járta át, pedig ez volt a negyedik éjjel, hogy nem hagyta aludni a betegség. Bizseregni kezdett a mellkasa, mélyen, melegen, s ez a melegség, amit a takaró adott, a vastag gyapjú vont köréjük, s ami egybetartotta, egybeforrasztotta őket, eggyé lényegült az anya és a gyerek testével. És ez a test elkezdett tágulni. Már nem önmagát érezte, hanem a magzatot magába olvasztó, sült gesztenye illatú, vérmeleg gomolyagot. Betöltötték a padot, aztán az egész teraszt, s onnét a városkát bekebelező, együgyű eső fölött kilépve a végtelenbe, az egész világot.