Úgy ébredt, mint más napokon: a szeme apró lyukon át, sziszegve engedte be a szúrós, fájdalmas reggeli fényeket, az arca horpadt bádoglemezként feszült a koponyájára. A gyomra, mint egy ráncos, kemény ököl, szorult a bordái alá. Pedig vasárnap volt, negyed tízkor bújt ki az ágyból. A férfi már ott ügyködött a konyhában, s a kávét készítette nagy műgonddal neki, a feleségének. "Megmikrózom" - mondta, s hogy ki ne hűljön a hideg tejtől, kicsit melegített még rajta. A nő megitta a kávét, aztán ide-oda kóválygott a rendetlen lakásban, s végül a konyhát kezdte rendezgetni. A mosogatónál állt, idegesen sikálta a fazekat, amibe beleragadt a tegnapi csirkecsont habja. Pedig leszedtem, amikor főtt, dohogott magában. A férfi odalépett hozzá, hogy mi a baj. Megrántotta a vállát, nem tudom, mondta és a konyhapultot törölgette a habos, illatos szivaccsal, mert még ott éktelenkedett rajta a tegnapi morzsa és a kicsöppent lekvár, mindjárt a fánkról lehullott porcukor mellett. No, de csak van valami, erősködött a férfi, s felvont szemöldökkel belépett a nő meg a pult közé. A morzsás-ragacsos szivacs megállt a levegőben, a nő érezte a bőrén a hűlő mosogatóvizet, meg hogy a forró, vegyszeres lé tönkretette a kezét. Nem akart fölnézni, nem akart megszólali sem. No, megmondod? Noszogatta a férfi, s kétoldalt megfogta a nő karját. Nem tudom, mondta a nő, s megpróbálta egy finom mozdulattal kiszabadítani magát. Nincs jókedvem, ennyi. A férfi nem elégedett meg a válasszal, pontosan akarta tudni, s kitartóan faggatta, nyaggatta a nőt. Elmondod? Nézett rá kérdőn, s a szemöldöke még mindig a homloka közepén táncolt. Nem, nem mondom el, mert neked nem lehet mindent elmondani. Sajnos már néhányszor megégettem magam, mondta a nő, amikor elmondtam valamit, utána még én voltam a hibás. S már megbánta, hogy ennyit is mondott. Gyűrte, szívta volna vissza, mert tudta, mi fog következni. A Színház. Így hívta magában, s néha már a férfi meg a gyerekek előtt is. A teátrális mozdulatok, a drámai hangú monológ, a végzetes kirohanás. Fáradt volt ezekhez, halálosan fáradt. Tulajdonképpen ezek némították el. Vagy ezek is. Nem is akarta már végiggondolni sem. A férfi csapkodni kezdett, hogy akkor majd keres valakit, akivel lehet beszélgetni, meg milyen egy család ez, ahol nem lehet egymással beszélni sem; olyan hangosan, hogy lehetőleg a többiek is hallják, akik a konyhán kívül tartózkodtak. Aztán elrohant, azt mondta, hoz az ebédhez tortilla-lapot, ami a lidlben olcsóbb, mert a nő panaszkodott, hogy elfogyott. A konok szorítás lassan engedett a nő gyomrában, tizenegy felé járt az idő, s egyre azon gondolkodott, mitől volt olyan rossz kedve az imént. A férfi jó sokáig odavolt, könnyű volt meghallani, amikor megérkezett, a kapu nyikorgását nem lehet mással összetéveszteni. A nő már jókedvűen rendezgette az edényeket, a tölteléket bekanalazta a tortillába, sajtot reszelt rá, érlelt Cheddart, aztán a forró sütőbe tolta. Az ebéd elkészült, a gyerekek terítettek. Ők ketten az előszobában találkoztak össze. Most a nő állt a férfi elé, átölelte hosszan, szorosan, a fejét a mellkasához szorította, aztán fel, egészen a válláig kúszott, belecsókolt a nyakába puhán, s a fülébe súgta: szeretlek.