Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

mindig

 

Már nem üvöltött, nem csapkodott. Nem vergődött és nem is kapálózott. Csak fölkelt reggel, lement a konyhába, fogta a mosogatószivacsot, megvárta, amíg a bojlerből odaér a meleg víz, mosogatószert csöppentett a szivacsra és némán hozzálátott a munkához. Aprólékosan áttörölgette a pultot, minden félretolt, megemelt. A szennyes edényeket, evőeszközöket egyenként berakosgatta a mosogatógépbe. Épp tele lett. Bekapcsolta, elindult a zümmögés. Ami nem fért be, vagy sikálni kellett, kézzel mosogatta el. Lefújta a szemetes tetejét tisztítószerrel, azt is gondosan áttörölgette. A zellert megpucolta, felkockázta, pucolt hozzá krumplit is, s a megdinsztelt hagymával feltette főni. Aztán a húst vette sorra, a tálban fénylő, rózsaszín csirkemellet, amit már az este kivett a fagyasztóból, hogy olvadjon reggelig. Kicsit vacillált, hogyan készítse el, aztán egy részét felkockázta, a másikat szép szeletekre vágta, s a szeletekbe zsebet szúrt, amibe sajtos tölteléket nyomkodott. Reszelt sajt, egy kanál liszt, meg egy tojás, ami összefogja. Megsózta, s amíg a kockázott húsból a ragut készítette, félretette. A raguhoz hagymát pirított, konzervbabot, kukoricát, paradicsomot bontott, mexikói fűszert tett bele, két nagy gerezd reszelt fokhagymát, sót. Rátette a fedőt, aztán nekiállt bepanírozni a félretett húst. Összeturmixolta a levest tejföllel, megkóstolta. Kicsit még utána kellett sóznia. Elmosta a tálakat, a vágódeszkát, százötvenedszer is leöblítette, megtörölte a kezét, s kivette a kenyértésztát a dagasztóból. Bekapcsolta a sütőt, hogy melegedjen. A tésztát megformázta, s betette a kacsasütőbe, mert abban jó vastag és ropogós lett a héja. Amíg kelt, kisütötte a rántott húst, megfőzte a rizst, aztán összekeverte egy doboz konzervkukoricával. Előkészítette a salátának valót. A ragut betöltötte a tortillalapokba, táskává hajtogatta, s szépen egymás mellé sorakoztatta őket az olívaolajjal kikent tepsiben. Megkereste a hűtőszekrény alsó fiókjában a cheddart, s az apró lyukú reszelővel jó sokat reszelt a tetejére. Elmosta a reszelőt. A tepsit betolta a sütőbe, aztán elment a fürdőszobába, levette a fokhagymaszagú hálóingét s végre felöltözött. Szólt a gyerekeknek, hogy lehet teríteni. Kivette a tortillát a sütőből, s betette a kenyeret. Kivitte a levest az asztalra, s mindenkinek szedett belőle. A kisfia csúnyán nézett, nem akarta megenni a zellerkrémlevest. Csak három kanállal, mondta az asszony, s egyenként adagolta a gyerek fintorgó szájába. A kislány vígan kanalazta, neki ízlett. Aztán talált egy kis darab zellert, amit a turmixgép egészben hagyott, s odaadta az anyjának. Nem szeretem a zellert, mondta, s mindnyájan nevettek ezen. Visszavitte a levest a konyhába, kihozta a tepsit, a rántott húst s a rizst. A mexikóihoz még odarakta a tejfölt, a salsát és a jalapenot is. A levesestányérokat összeszedte, bepakolta a mosogatógépbe. Evett egy darab húst, salátával, aztán leszedte az asztalt, s a szennyes edényt bepakolta a mosogatógépbe. Csörgött az óra. Kivette a kenyeret a sütőből, meglocsolta vízzel, s hallgatta a héj vidám pattogását. Amikor mindenki elment az asztaltól, leült. Az ölébe vette a laptopot, megnézte a leveleit, válaszolt, olvasgatott, recepteket böngészett. A lábát feltette a kanapé karfájára, mert sajgott. A férje kifelé tartott a konyhából, mindkét kezében egy csésze kávéval, amit rendszerint ő készített el reggel, s hétvégén ebéd után is.

- Mindig csak az internet - mondta a nőnek, aztán a kezébe nyomta a kávét, s a saját bögréjével visszacammogott a laptopjához.

amerika

 

Izgatottan készülődött az egész család, a férfi még az idős anyját is elhurcolta a fodrászhoz, ilyen hajjal nem mehetsz el, anyám, a vacsorára, mit szólnak majd. A gyerekeket szép ruhába öltöztették, a felesége is a legszebbjét vette magára, színben hozzá illő, magas sarkú cipővel, sminkkel, parfümmel. Kicsit bosszankodott ugyan az asszony, hogy ő már nem jutott el a fodrászhoz, csak arra volt épp ideje, hogy megmossa, beszárítsa, de az úgyse lesz olyan sose, mint amit a szakavatott kezek csinálnak. Az autó kerekét is fel kellett volna pumpálni a benzinkútnál, mert hetek óta folyton leeresztett (megmondta a gumis, hogy ez már a szemétdombra való, javíthatatlan, ócska vacak), de már arra sem volt idő. Le is húzódtak a rakparton a Battyhány tér vonalában, s félreálltak a fal mellé. Épp jókor, mert a gumi már majdnem teljesen lapos volt (csak hazáig bírja ki, fohászkodtak). Villamossal mentek a Gellért térig, ahová megbeszélték a találkozót a másik családdal. Vártak egy darabig a szálló előtt, a kútnál, de senki sem jött, így hát besétáltak az aulába. Széles mosollyal üdvözölte őket a Távoli Rokon, a férfi, aki már Amerikában született, valamivel több mint negyven évvel ezelőtt. Az apjától mindkét nevét megkapta, de a nyelvét nem beszélte. A gyerekei lazán heverésztek a tágas fotelekben, a felesége kedvesen mosolygott. Mennyibe kerülhet itt egy éjszaka egy egész családnak, ez járt az asszony fejében, aki csinos ruhájában kínosan feszengett a farmeros, pólól, tornacipős amerikai család mellett.

A szállóból kilépve a Távoli Rokon azt javasolta, hogy sétáljanak át a Szabadság hídon, és mászkáljanak Pesten. A csillámos ruhában mögötte billegő asszony megrémült, hiszen a cipő már a villamoson kikezdte a sarkát, s húsz méter után a foga közül elnyomott szitkokat szórt arra, aki megalkotta a csinos lábbelit.

- Lehetne, hogy valahol itt a közelben keresünk egy éttermet? - kérdezte, igyekezvén könnyednek, lazának látszani. - A gyerekek már éhesek.
Az amerikai rokon mosolyogva bólintott, irányt váltott a csapat, s beáramlottak mindjárt az első étterembe, ami néhány házzal a szálló után állt, a Bartók Béla úton. Halászcsárda volt, avítt, nyolcvanas években tervezett berendezéssel, zsírszagú levegővel, poros kancsókkal, s halászhálókkal a falon. Az ötven-hatvan év közötti pincérek tettetett kedvességgel ültették le őket. Az arcukon az emberundor, az irigység s az abbéli reménység mohó örömének keveréke látszott, hogy az amerikait majd jól meg lehet pumpolni.  Kiosztották a megviselt, kopott, konyhaszagú étlapokat. A  nő felsóhajtott, s az asztal alatt titokban és megkönnyebbülve kibújt a szoros cipőből. A két mosolygó amerikai gyerek csirkehúslevest kért, az nagyon ízlett nekik eddig Magyarországon, s lelkesen várták az ételüket. Az apjuk és az anyjuk fotókat készített róluk, fotókat négyükről s fotókat a távoli rokon magyar családról, amelynek sosem beszélték a nyelvét. Bár a férfi említette, hogy amikor a lánya megszületett (ő volt az idősebb, úgy tizenkét éves lehetett), a nagypapa, aki övenhatban vándorolt ki, valami magyar dalocskát énekelt neki.

- Csíp, csíp csóka? - kérdezte énekelve a nő, mert hát kicsi gyerekei voltak, éppen benne volt a gyakorlatban.

- That's it! - mondta az amerikai, s kellemes puhasággal mosolygott. Mindenki angolul beszélt, mert szerencsére a magyar család valamennyi tagja beszélte úgy-ahogy a nyelvet. A két kisgyerek nem, de hát velük nem sok dolguk akadt. A családfő büszkén mesélte, hogy a vidéki rokonokkal is meg tudta értetni magát: ha az embernek ájfónja van, a google fordító mindenütt elérhető, s csodákra képes.

A húsleves elfogyott, s a két gyerek jelezte, hogy palacsintát szeretne. Sárgabaracklekvárral. A felnőttek rétest rendeltek, a magyarok gyerekei fagyit követeltek. Kihozták a palacsintát, s az asszony látta, hogy a ragacsos, sárga massza, amivel megtöltötték, egyike a legolcsóbb, gyümölcsöt távolról sem látott lekvárféléknek. Lesütötte a szemét, nem akart a pincérre nézni, aki szemrebbenés nélkül szolgálta fel a strandok színvonalán teljesítő desszertet. Nem átallanak ilyet felszolgálni a Gellért szálló mellett. Felháborítónak találta, de csak magában dühöngött, hiszen az amerikaiaknak fogalmuk sem volt, milyen az igazi magyar baracklekvár, az igazi magyar húsleves, és az igazi magyar rétes.

Szerencséjük volt, mert a szomszéd asztalokhoz egy előre bejelentett, harmincfős brazil társaság érkezett. Ők műsort is fizettek, igazi cigányzenészekkel, cimbalomma, bőgővel, hegedűvel. Magyarnóta volt, több is egymás után, egy éltesebb, ám annál szélesebben mosolygó, szőkére festett hölgy adta elő. Aztán jöttek a táncosok: egy férfi és egy nő, s csárdást roptak a braziloknak. A műsor utána prímás a magyarok asztalához is odament. Nótát? A nőnek a Kék nefelejcs jutott eszébe, amit az egyik szobatársától tanult még a középiskola elején, a kollégiumban. Azt se tudta végig, de az anyósa nagyon meghatódottan és biztos szövegtudással kapcsolódott az éneklésbe, így hát megúszta.

A vacsora lassan véter ért, s az amerikai rokon kérte a számlát. A vendégeink voltatok, mondta a feszengő magyar családnak.

Visszasétáltak a szállóhoz. A könnyű nyáresti szellő a kút oszlopai közt kergetőzött. Az idős asszony hosszan megszorította az amerikai nő kezét, s könnyes szemekkel búcsúzott tőle, a Távoli Rokontól és a gyerekeiktől. Mintha a harminc éve nem látott nővérét ölelné.

Nem kellett sokat várni a villamosra, s  a lapos kerekek is kibírták hazáig. A fészbukon még hetekig követték őket: Ausztria, Németország, Svájc, éttermek, múzeumok, koncertek: európai vakáció - s mindenütt a mosolygó amerikai család, két gyerekkel: egy fiúval és egy lánnyal.

beszélgetés

 

- Ráérsz? - kérdezte a férfi, s felhúzott szemöldökkel várta a választ.

- Attól függ, mire - vakkantott ingerülten a nő.

- Beszélgetni.

- Mondjad - nézett türelmetlenül a férfira.

- Tudsz figyelni? - a nő nem válaszolt. Egyre idegesebben feszültek a nyakán az inak.

- Fii-gyelsz ráám? - artikulált eltúlzottan a férfi, mintha egy süket hülyegyerekhez beszélne. A nő nagyra nyitott szemmel, mozdulatlanul bámult a szemébe. A könyvet, amely addig nyitva volt az ölében, hangsúlyos mozdulattal csukta be, de a hüvelykujja annál az oldalnál maradt, ahol az olvasást abbahagyta, valahol középen.

- Ha-allo-od, amit mo-ondok? - kérdezte a férfi, s a nő arca előtt lengette a tenyerét, mint egy ablaktörlőt.

- É-értesz ma-gya-rul? - villogott a két hatalmas fogsor, egészen közelről. A nő nem válaszolt. Elhatározta, hogy nyugodt marad, s figyelmesen nézte a férfi egyre jobban eltorzuló arcát. Az már teljesen belehergelte magát a hadiállapotba, s mivel a nőből egyetlen árva kukkot sem sikerült kicsiholnia, ám az annál figyelmesebben és nyugodtabban nézte őt, minél jobban tombolt, hirtelen sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Valamit félhangosan morgott a hülye családról, meg hogy itt beszélgetni sem lehet senkivel, becsapta a keze ügyébe eső ajtókat és visszavonult a laptopja biztonságos társaságába. A nő újból kinyitotta a könyvet, s olvasást színlelve nyelni kezdte a könnyeit. Épp Florentino Ariza és Fermina Daza reménytelen, bolond és hiú szerelméről olvasott. Hogy dögölne meg, aki a szerelmet kitalálta, gondolta, s dühében telefújt egy egész papír zsebkendőt. Hallotta, hogy a férfi - a laptopot lecsukva - magára kapodta a ruháit és elment hazulról. Nagyot dörrent a bejárati ajtó.

a régi út

 

 

 

 

Nem szerette az autópályát. Két magas fal között suhanni a végeláthatatlanságba, mindig egyforma keretek között, mindig egyenesen - látszatvilág. Az élet nem ilyen unalmas és nem ilyen egyszerű. Bántotta a sok tíz- meg százmilliós autók fölényessége is, amit erőszakosan az őket zavaró járművek fenekébe toltak. Húzzál már innen, te köcsög, ez volt a sürgetésben, hogy minek élsz, mit szerencsétlenkedsz itt száznegyvennel, amikor enyém a pálya. Bár ezek nem afféle házmester jellegű Témüllerek voltak, szürke kiszolgálói a hatalomnak, akik azért nem mernek nagyurat játszani a halál pillanatában. Ők maguk voltak a nagyurak, a pálya mindenekfölött álló birtokosai - legalábbis ezt gondolták magukról, amikor száznyolcvan-kétszázzal röppentek bele a szürkeségbe. Fittyet hánytak rá, hogy az autópálya előre nem kiszámítható pontjain ott leselkedik az igazi főnök, akit nem hat meg a cinikus fölény, pillanat alatt összegyűri a volvót vagy a porschét, s ha úgy tartja kedve, péppé nyomja benne a húst, kifacsarja belőle a vért, nem okoz neki nagyobb gondot, mint egy tizennyolc éves suzuki.

Ezért hát, amikor tehette, a régi úton ment, kacskaringózott a körforgalmakban, szidta a hetvennel döcögő távolsági buszt, mert megelőzni a kliencszáznyolcvan köbcentis, öreg vacakkal nem lehetett a kanyargós szakaszon, de azért az nagyon jó volt az egészben, hogy mindig meg tudta nézni, mennyit változtak a falvak és a városok, amelyeken harminc évvel ezelőtt hétről hétre keresztülment. Ott állt az a ház is, ami régen egy falatnyi volt csak, elvált asszony lakott benne a két árván maradt lányával. A kisebbikkel sokat lógott együtt. Hetedikesek voltak, amikor az asszony újra férjhez ment, a házat hatalmassá építette az új apukával, s - talán cserébe - szült neki egy lányt, a harmadikat, aki aztán kötelező elemként később minden kamaszos együtt lógásukon részt vett, mert onnantól, hogy megtanult járni, a középső nevelte. Néhány házzal arrébb, még mindig szürke vakolattal beborítva egy újnak tűnő ház, papíron az egykori hetedikesé a fele, amit egy icipici házikó köré épített a férjével, csakúgy, mint annak idején az anyja. A lány már nem lakott benne, kiszabadult, egyedül nyalogatta a sebeit valahol a városban üres zsebbel, s pihegett húsz év értelmetlen vezeklés után, amit a törvény és a hagyomány - csupán a külsőségekből ítélve - házasságnak nevez.

A szomszéd faluba érve rámutatott egy nagy, betonos parkolóra: itt egy gimnázium volt, magyarázta a gyerekeknek, hosszú, L-alakú épület, ide járt az öcsém, itt érettségizett, aztán az egészet lebontották, ki tudja, miért, s egy olcsó szupermarket épült a helyére. Megérkeztek. A nagyszobában még megvolt a hintaszék, a sarokkanapé és a tölgyfa szekrénysor, ami a gyerekkorához kötötte. A könyvek ugyanabban a sorrendben álltak a polcon, mint harminc évvel azelőtt, s ott voltak a fiók mélyén a fényképek, amiket még filmes géppel, félautomatával készített, rajta a sok mosolygó, gimis fiatallal, akik épp csak beleharsantak az életbe, s köztük ő is ott pipiskedett egy-kettőn. Fönt, a hálószoba falán már az unokák képei függtek, a legnagyobb, akiről a legtöbb fotó készült, háromkerekűn, csúszdán, tesóval, tesó nélkül. A többiekről is akadt azért egy-két kép. Ez látta másnap reggel, rögtön ébredés után, szemben az ággyal, s hallotta, ahogy a két kicsi már vígan hancúrozik az étkezőben, a mama klopfolja a húst, a papa olvassa az újságot és az aprónéptől bosszúsan csöndet követel.

Fölkelt, aludni már nem lehet ilyen zajban, s kint a fürdőszobában hosszasan vizsgálta magát a tükör előtt. Végignézett a ráncokon, amik itt-ott szégyentelenül kikezdték a bőrét, a sötétségen a szeme alján, ami örökös kialvatlansága gyümölcse volt, s nyomot hagyott a tekintetén, meg a haja tövében fészkelő szürkeségen. Az is terjeszkedni akart. Jaj, mivé lettem, csak ennyi jutott eszébe, meg hogy hát nem lehet ezeket a kisgyerekeket még sokáig itthagyni. A lépcsőn vidám dübögés hallatszott, s kivágódott a fördőszobaajtó. Anya, kiáltotta a két kisgyerek, a két kisebb, s a piros arcú, borzas fiúcska, aki már iskolás volt, vastagon átölelte. Talán azért, hogy legyen kedve még sokáig itt maradni köztük.