Ott szuszogott mellette. Épp most aludt el, gondolta a nő, mert hallotta, ahogy megváltozott a férfi lélegzése. A kályhában buliztak a lángok, twistet és rockandrollt jártak, s ledér fényüknél végignézett a széles vállon, a magas homlokon, a hosszú karon, ahogy odasimult a testhez. Fura érzése lett. Hisz ez egy idegen, gondolta, pedig a légzéséből kihallom, alszik-e, ismerem a rezdüléseit, mégis nagyon más, mint én. Az is, ahogy a szavakat mondja. Nem olyan, mint amihez a nő füle szokott, egészen kicsi gyerekkorától. Verenda, mondja a férfi a hosszú folyosóra. Ilyet náluk nem mondtak sosem. Gangnak hívták, ott fűzték a dohányt. Hogy szerette! Kupásszékre ültek, az ölükbe suszterkötényt terítettek, indigóval színezett, kopott, kék vászonból, s a hosszú, vastag tűbe spárgát fűztek, vagy négy métert, arra fűzték a zsíros, puha, hűvös dohányleveleket, amiket még reggel, a nagy meleg előtt szedtek a kertben. Mert a dohány között később befülled a levegő, fullasztó lesz a hőség. Mint a kukoricában. Ezt a nő már kisgyerekkorában megtanulta, hisz mindenütt ott volt, ahol a nagyszülők, minden munkában részt vett: emberszámba vették. Most, hogy már az ötven felé közeledett, egyre jobban hiányzott neki a gang, a dohány, a forrázott moslék illata, meg a parázs izzása, ahogy vitte át vaslapáttal a konyhából a szobába estefelé, hogy begyújtson. Ez az alattomos fájdalom ott élt benne, amióta a nagyanyja is elment. Huszonhat év után is lüktetett benne élesen, mint a késszúrás, és sírva kutatta az elvesztett biztonságot, melegséget. Otthont akart, ahol együtt ül felnőtt és gyerek, a munkából és a gyümölcsből mindegyik kiveszi a részét. S úgy olvasnak egymás tekintetében, hogy a szavak ritkán használt kellékekké foszlanak. Dohányt fűzni, mákgubót fejteni a gangon, együtt feszülve a munkának. Hogy is lehetne verendának hívni mindezt?

Nézte az alvó férfit, akit egy perce még ölelt, s nem értette az egészet.