Meghívhatlak? Kérdezte a férfi. A nő egy darabig kotorászott a táskájában, aztán fölemelte a fejét. Én fizetem, mondta, és a pénzt a férfi elé tette az asztalra. Az bement, rendezte a számlát, aztán egy ötszázast a nő markába nyomott mégis. A nő begyűrte a táskájába. A szék lába megcsikordult a betonon, ahogy fölállt. A főutcán kezdtek sétálni, egymás mellett. Az emberek csacsogva andalogtak, a gyerekek tipegtek kikerekedett képpel, elégedetten a fagyijuk mögött, párok fényképezték magukat a szobrok előtt, üldögéltek, kávéztak, vacsoráztak, mosolyogtak egymásra, mérhetetlen távolságban. Ők ketten nem mosolyogtak. A nő a táskájába kapaszkodott, a másik kezét zsebre vágta, s az aszott füvet nézte a szandálja előtt, ahogy elindultak a töltésen, a patak mellett. Nem beszéltek. Olyan vastag volt a csönd, mintha valami tél ellen fölszerelt, vastag, bolyhos, merev függönyt eresztettek volna közéjük. A férfi megállt, a nő csak a mellkasát látta, mert ahogy szembe fordult vele, minden mást eltakart a széles felsőtest előle. Megfogta az élettelen kezeket, s egyenként maga köré vonta őket. A nő nem szólt, nem mozdult, csak szipogott, mert a könnyek már az orrából is folytak. A férfi megpróbálta magára tapasztani a nő két tenyerét, aztán szorosan átfogta a meg-megránduló testet. A könnyek rákenődtek az ingére. Álltak így egy darabig, s a nőnek eszébe jutott az első ölelés sok évvel ezelőtt az októberi udvaron, az eső alatt, a sötét hűvösben, amikor ugyanez az érintés átjárta, felforrósította minden porcikáját, s úgy érezte, végre hazatalált. Keserű volt most ez az emlék. Nincs olyan, hogy hazaérsz, képzelődés van, meg vágy, meg magány, kongó, üres, konok, rohadt, szaros, gyűlöletes fogság, s még meg se halhatsz, mert a gyerekeket nem hagyhatod magukra. Ezeket gondolta a nő, aztán kifújta az orrát, mert a férfi végül talált egy zsebkendőt a nadrágja zsebében. Visszanyalábolta az apró asszonyt a mellkasára, s még tartotta egy darabig, mielőtt elindultak. Hogy jutottunk idáig, kérdezte, ahogy sétáltak vissza, az autó felé.