"Maga szép és okos nő, vigyázzon magára!" Sokszor elolvasta az üzenetet, azután egész nap nyitott szemmel álmodott. És hát persze várt, várta a megígért téját, amit még tavasszal lebegtetett meg lelki szemei előtt a férfi. Aztán várta a francia vacsorát, szeptember közepe utánra, amikor vége lesz a határidős munkának. S álmodott. Sóvárogva, görnyedő gyomorral, remegő térddel, borzongó tarkóval. Hogy aki ilyet ír, az tudja, érzi. Látja, amit mások nem vesznek észre. Értékeli. Vágyik rá. Nézte, nézegette magát a tükörben. Rúzst kent a szájára, letörölte. Alapozót a szeme alá, a fekete karikára. A hasát behúzta, s beleerőltette magát egy régi szoknyába. A cipzár, a gomb belevájt a húsba. Fájt az oldala. Hetek, hónapok teltek el így, megfeszített, mohó vágyakozásban. S akkor aztán az álmok már egyre hangosabban kezdték követelni a magyarázatokat. Hogy tudniillik akkor miért nincs téja, hol marad a francia vacsora-meghívás? A nő nemhiába volt szép és okos, a csavaros eszével sok mindent megmagyarázott. Úgy sorakoztak a magyarázatok, mint a csizmák az ablakban Mikuláskor. Hol az egyiket kapta elő és fényezte órákig, hol a másikat. Hogy a férfi szégyenlős. Hogy elfoglalt, biztos rengeteget dolgozik. Hogy még előbb ki kell kecmeregnie a házasságából. Nem megy az úgy, ripsz-ropsz. Hogy szegény depressziós, az bénítja meg ennyire. Már nem is tudta se szerét, se számát a fröccsöntött mentegetéseknek, amiket egytől egyig szándékosan elhitt. Összeszorított ököllel sulykolta magának, mert a reményt nem bírta elengedni. Közben a kék szempárra gondolt, a kedves, szelíd hangra, ami mindig a fülében csengett. Azokat a mondatokat ismételgette, amikben akár csak szikrányi reményt lelhetett, vagyis mindent, minden egyes szót, amit fel tudott kutatni az emlékezetében arról az egy évvel ezelőtti késő délutánról, amikor utoljára látta a férfit. S az a másfél óra felpumpált illúzió romba döntötte öt év kemény feledésmunkáját. Egy halkan elejtett félmondat, és hatalmába kerítette valami megmagyarázhatatlan remegés, ami a combjaiban kezdődött és végigkúszott a gerincén, egészen a haja tövéig, s még a fejbőre is libabőrös lett tőle. Majdnem egy év telt el így. Aztán egyszer csak elfáradt. Lesöpörte a gondosan fényezett csizmákat az ablakból, kidobta a régi szoknyát, elrakta a rúzst. Bekapcsolta a számítógépet és kitörölte a téját, a szép és csinos nőt, a francia vacsorát, mindent. Mindent, amit csak a férfi valaha írt neki. Aztán kihúzta magát, kiegyenesítette a derekát és körülnézett. Napfényt látott, krizantémot, szellőrózsát a kertben, frissen lehullott diót az árokszélen, s két nevető, vidám gyereket az udvaron.