Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

esernyő

 

 

Frida egy ottfelejtett esernyő miatt fordult vissza, és akkor és az a busz ütközött, amire felszállt - ezt írta az ismertető a kiállításon. A nő épp ezen gondolkozott, amikor eszébe jutott, hogy ő nem is hord esernyőt, utálja. Aztán a férfira gondolt, akinek egy óriási esernyője volt, ami ott hányódott az óriási autójának a csomagtartójában. Egyedül használta a férfi az autót, egyedül használta az ernyőt. Pedig aláfért volna egy egész család, gondolta a nő, s milyen jó volna egy nagy autóban furikázni sokan. De valahogy másképp alakult. A nőnek a sóvárgás és a gyötrelem maradt, a férfi bezárkózott az ernyőjével az autójába, s körülbástyázta magát a tárgyaival. Mikor érsz rá velem beszélgetni, kérdezte, s ha leültek, a nő nem tudott megszólalni. Egy idegen ült vele szemben - annak a férfinak a bőrében, akit, ha meglátott, megremegett minden porcikája a sóvárgástól -,  s mondta, mondta a magáét. Ami egyre jobban megijesztette, egyre inkább elriasztotta a nőt. Ugyanazokat mondta a férfi mindig, ugyanazzal a hamissággal átitatva, hogy persze mindenről a nő tehet, mert ő ilyen, vagy olyan, végül is mindegy, milyen, de ő a hibás. Így aztán a nő nem válaszolt ilyenkor, csak nézett, valahová a férfi mellé, és nagyon szeretett volna máshol lenni.

Tudta, hogy neki magának nincs semmije. Se esernyő, se nagy autó. Milyen vicces, még férje sincs, pedig minden nap ugyanabban a házban alszik, amelyikben ő. Semmi, amibe kapaszkodhatna, amibe belemélyeszthetné az ujjait, amit ölelhetne, szoríthatna, amibe belebújhatna, ahol összegömbölyödve megpihenhetne, mint egy magzat, és nincs senki, aki meghallaná az üvöltését, s legalább visszaüvöltene, hogy hallgasson már. Nem üvöltött hát. Minek? Olyankor sírt, amikor nem látták, befelé fordulva, némán. S a sebről is csak ő tudott a fejbőrén, amit ilyenkor - hogy legyen mibe kapaszkodnia - véresre vakart.

zsebkendő

 

Nem akarta hallani a dübörgést. Vagy inkább azt akarta hinni, hogy nem onnan jön. Várt. Fülelt. Hiszen már aludniuk kéne, elfáradtak egész nap. Vagy talán játszanak megint? Akkor majd abbahagyják. A nő maga is fáradt volt, nem is emlékezett már, mikor aludta ki magát utoljára. Reménykedett hát, hogy amit hall, nem az, amit hall. Egy idő után azért elindult lefelé a lépcsőn. A közepénél már nyöszörgést hallott. A gyerek az arcát a párnába fúrva zokogott, a lába rugdalózott a kíntól, az dörömbölt a szekrényen. A másik, a kisebb, hüvelykujjával a szájában, csöndesen aludt.

- Félek! - nyögte a gyerek, s szégyenkezve, takonyban-könnyben úszó arcát fölemelve pislogott az anyjára.

- Hozok egy zsepit - mondta a nő, s elindult a szobából kifelé.

- Ne menj ki, félek! - ordított a gyerek most már fékevesztetten.

- Zsebkendőt hozok, nem megyek ki - mondta a nő. A gyerek megértette, s kicsit megnyugodott. Az anyja behozott egy tízes csomagot, aztán bevackolta magát a borzas üstökű, lángoló arcú fiúcska mellé.

- Gyere, fújd ki az orrodat! - a zsebkendőt széthajtotta, s odatartotta, mint az ovisoknak. A gyerek fújta, erőtlenül.

- Mérgesen fújd! - mondta az anyja, s a gyerek erőteljesebben kezdett trombitálni.

- Ez az! - szólt az asszony, s félretette az átnedvesedett zsebkendőt. A gyerek fejét simogatta, s érezte, hogy az arca a halántékán csatakos a sírástól.

- Mitől félsz? - kérdezte végre.

- Mindentől - így a gyerek.

- Mondd el! - szólt az asszony, s a mellére vonta a gyerek fejét. Az meglendítette a karját, s mint a zsákmányt, ragadta meg az anyját. Belecsimpaszkodott, hogy az asszony mozdulni sem tudott. De nem is akart. Cirógatta az állához simuló üstököt, csitította, nehogy a másikat fölébressze. Egy darabig hiába, mert a kisfiú zaklatott volt: beszélt-beszélt hangosan, szaggatottan, aztán halkulni kezdett és a végén megelégedett a suttogással. S a nő elszégyellte magát. Mert nem akarta meghallani rögtön az elején, pedig tudta. Egy órával később, amikor aludni ment, óvatosan betakarta az alvó kisfiút, s egy csókot nyomott a békésen szuszogó, kedves kis arcra.