Frida egy ottfelejtett esernyő miatt fordult vissza, és akkor és az a busz ütközött, amire felszállt - ezt írta az ismertető a kiállításon. A nő épp ezen gondolkozott, amikor eszébe jutott, hogy ő nem is hord esernyőt, utálja. Aztán a férfira gondolt, akinek egy óriási esernyője volt, ami ott hányódott az óriási autójának a csomagtartójában. Egyedül használta a férfi az autót, egyedül használta az ernyőt. Pedig aláfért volna egy egész család, gondolta a nő, s milyen jó volna egy nagy autóban furikázni sokan. De valahogy másképp alakult. A nőnek a sóvárgás és a gyötrelem maradt, a férfi bezárkózott az ernyőjével az autójába, s körülbástyázta magát a tárgyaival. Mikor érsz rá velem beszélgetni, kérdezte, s ha leültek, a nő nem tudott megszólalni. Egy idegen ült vele szemben - annak a férfinak a bőrében, akit, ha meglátott, megremegett minden porcikája a sóvárgástól -,  s mondta, mondta a magáét. Ami egyre jobban megijesztette, egyre inkább elriasztotta a nőt. Ugyanazokat mondta a férfi mindig, ugyanazzal a hamissággal átitatva, hogy persze mindenről a nő tehet, mert ő ilyen, vagy olyan, végül is mindegy, milyen, de ő a hibás. Így aztán a nő nem válaszolt ilyenkor, csak nézett, valahová a férfi mellé, és nagyon szeretett volna máshol lenni.

Tudta, hogy neki magának nincs semmije. Se esernyő, se nagy autó. Milyen vicces, még férje sincs, pedig minden nap ugyanabban a házban alszik, amelyikben ő. Semmi, amibe kapaszkodhatna, amibe belemélyeszthetné az ujjait, amit ölelhetne, szoríthatna, amibe belebújhatna, ahol összegömbölyödve megpihenhetne, mint egy magzat, és nincs senki, aki meghallaná az üvöltését, s legalább visszaüvöltene, hogy hallgasson már. Nem üvöltött hát. Minek? Olyankor sírt, amikor nem látták, befelé fordulva, némán. S a sebről is csak ő tudott a fejbőrén, amit ilyenkor - hogy legyen mibe kapaszkodnia - véresre vakart.