Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

kenyér

 

A gyerek a kertben bóklászott. Bodobácsokat gyűjtött egy gyufásdobozba, aztán a doboz alját egy kicsit kihúzta, s élvezettel nézte a résen kibukkanó, fekete cérnalábakat. Apró markával füvet is tépkedett, s begyömöszölte a bogarak mellé, hogy legyen mit enniük. A cseresznyefa tövében guggolt, s ettől a kifakult, piros rövidnadrág összeráncolódott a combtövénél. Vékony, hosszú lábszárát időnként megvakarta, s a körme fehér csíkokat hagyott a világos-pelyhes bőrén. Szőke volt, s az arca széles, mint egy mosoly. Szeretett így, egyedül játszani. Néha suttogva maga elé mormolt valamit, talán a bogaraknak adott utasítást. A zsebéből elővett egy kupakot, amit a kólásüvegről csavart le tegnap. A kerti csapnál engedett bele vizet. Maga is inni próbált, a kupakot egy tuskóra tette, s a csap alá hajolva hűvös csík futott végig a könyökéig, onnan átszökött a lábszárára és a szandáljáig meg sem állt. A fiúcska megrázkódott, a száját a kézfejébe, a kezét a nadrágjába törölte, átmenetileg megélénkítve a fakó pirosat, aztán visszaszaladt a cseresznyefa tövébe, hogy a bogarakat is megitassa. - Na, gyere - mondta az egyiknek, és két ujja közé csippentve tunkolta a bodobács fejét a kupaknyi vízbe. - Igyál szépen! Utána füvet is kapsz. A bogarat megbénította az apró ujjak szorítása, a vízzel telt kupak felborult. A fiúcska rosszallóan csóválta meg a fejét, visszagyömöszölte a füvet, a bodobácsot a gyufásdobozba, aztán elindult a ház felé. A folyosó hűvös sötétje megállította a lendületet, amivel fölrántotta az ajtót. Mintha vizes lepedőt húztak volna az arcára. A konyha felé indult, éhes volt. A szekrények komoran és idegenül magasodtak fölébe, hideg és nyirkos volt a levegő. Tanácstalanul nézelődött. Aztán az asztal sarkán megpillantott egy ottfelejtett kenyérdarabot. Úgy ragadta el, mint a sas a nyulat, s vidáman majszolta-ropogtatta az udvarra menet. Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, egy árnyék mozdult meg a konyhaajtó mögött. Az anyja volt az, s a fejét csóválta rosszallón. Hányan adtak már tanácsot, hányan szóltak eddig bele, mit és hogyan a gyerekkel: az orvos, a szomszéd, az anyós, az após, a dajka, a védőnő, a boltos, a patikus: elege volt. Mondhat ezentúl bárki bármit - vetette föl a fejét a komor szekrények konyhaszagú magányában - most a saját szemével győződött meg róla, hogy a gyerek bizony éhen halna, ha ő nem dugdosná folyton a szájába az ennivalót.

télifagyi

 

Az éhség mindig estefelé tört rá, amikor már túlpörgött az agya, s meredt szemmel bámulta a képernyőt vagy a monitort, hogy ne kelljen gondolkoznia többet. Szerette volna megállítani az agyát, mert iszonyúan elfáradt a folyamatos, intenzív gondolkodásban. Nem tudott leállni. Néha arra sem emlékezett, hogyan jutott át a város egy-egy szakaszán, milyen volt a lámpa, amin áthajtott, mit mondott a gyerek a hátsó ülésen, s ő mit válaszolt rá. Azok a nyomorult gondolatok harsogtak, sziszegtek, tekeregtek, zümmögtek, vihogtak, visongattak, suttogtak, pattogtak ide-oda a fejében. Ki viszi, ki hozza, lecke, órarend, hegedű; váltócipő, ovis ágynemű, gyümölcsnap; faktválasztás, vizsgaidőszak, matek egyes; kinőtte a tornacipőt, nincs tavaszi kabátja; munkahely, értekezlet, késett, ordított; teregetés elmaradt, berohad, büdös lesz; zoknik pár nélkül, gyerek zokni nélkül, idő gyerek nélkül, gyerek türelem nélkül. Estére már mindig olyan fáradt volt, mint a kutya. Valahol mindig feszült valamije. Sokáig gondolkodott, egyen-ne egyen, aztán elindult tétován a hűtő felé. Mintha nem is ő lenne. Ahogy kinyitotta, megcsapta valami fura szag, meg aztán nem is igen talált a fogára valót. Nem, a mignont nem eszi meg, azt a gyerekeknek hozta. Már különben is csak három van. Nyuszis, csibés, meg bárányos. A Szamosból. De a nyers, csupasz éhség nem hagyta nyugodni, szemérmetlenül forgolódott a gyomrában, gyűrte-gyömöszölte. A nő fogyni akart, legalábbis öt éve gyötörte a gondolat, hogy nem olyan, amilyennek látni szeretné magát. Hát mit tehetne, ha egyszer ilyen agyongyötört, s minden nap, legalább tizenhat órában zúg a feje a gondoktól? Az ebédlőszekrény aljában talált egy kibontott csomag töltött mézespuszedlit, sárgabaracklekvárral a belsejében. Csak egyet, gondolta, amikor a tekintete megakadt a télifagyin. Becsúszott a kosár oldalába, ahol a csemegék voltak. Miniraktár, hogy a gyerekek tudjanak mit vinni tízóraira. Az ostya kicsit megrepedt, a celofán hozzányomódott a csokimázhoz. Remélte, hogy még nem romlott meg, nagy csalódás volna egy avas édességbe harapni. Legalábbis ezzel indokolta a télifagyi megmentését. Aztán besüppedt a fotelba, fülébe dugta a fülhallgatót és átadta magát az élvezetnek.

gang

 

 

 

 

Ott szuszogott mellette. Épp most aludt el, gondolta a nő, mert hallotta, ahogy megváltozott a férfi lélegzése. A kályhában buliztak a lángok, twistet és rockandrollt jártak, s ledér fényüknél végignézett a széles vállon, a magas homlokon, a hosszú karon, ahogy odasimult a testhez. Fura érzése lett. Hisz ez egy idegen, gondolta, pedig a légzéséből kihallom, alszik-e, ismerem a rezdüléseit, mégis nagyon más, mint én. Az is, ahogy a szavakat mondja. Nem olyan, mint amihez a nő füle szokott, egészen kicsi gyerekkorától. Verenda, mondja a férfi a hosszú folyosóra. Ilyet náluk nem mondtak sosem. Gangnak hívták, ott fűzték a dohányt. Hogy szerette! Kupásszékre ültek, az ölükbe suszterkötényt terítettek, indigóval színezett, kopott, kék vászonból, s a hosszú, vastag tűbe spárgát fűztek, vagy négy métert, arra fűzték a zsíros, puha, hűvös dohányleveleket, amiket még reggel, a nagy meleg előtt szedtek a kertben. Mert a dohány között később befülled a levegő, fullasztó lesz a hőség. Mint a kukoricában. Ezt a nő már kisgyerekkorában megtanulta, hisz mindenütt ott volt, ahol a nagyszülők, minden munkában részt vett: emberszámba vették. Most, hogy már az ötven felé közeledett, egyre jobban hiányzott neki a gang, a dohány, a forrázott moslék illata, meg a parázs izzása, ahogy vitte át vaslapáttal a konyhából a szobába estefelé, hogy begyújtson. Ez az alattomos fájdalom ott élt benne, amióta a nagyanyja is elment. Huszonhat év után is lüktetett benne élesen, mint a késszúrás, és sírva kutatta az elvesztett biztonságot, melegséget. Otthont akart, ahol együtt ül felnőtt és gyerek, a munkából és a gyümölcsből mindegyik kiveszi a részét. S úgy olvasnak egymás tekintetében, hogy a szavak ritkán használt kellékekké foszlanak. Dohányt fűzni, mákgubót fejteni a gangon, együtt feszülve a munkának. Hogy is lehetne verendának hívni mindezt?

Nézte az alvó férfit, akit egy perce még ölelt, s nem értette az egészet.