Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

szürreál

csüccs, megint - még mindig - bánya mélyén?

nem, onnan már felhoztak, szutykos rongyba csavarva, zsebbe gyömöszölve

szorosan eltakarva idegen szemek elől

kabát mélyén, belső rejtekben lapultál

hazáig zötyögtél, aztán kitekert a rongyból, nézett,

nézegetett sokáig

kezében tartva súlyodat becsülte

sötét szeme elnyelte fényed

s szemöldök ráncából rosszul ítélted áradat

szavaid áradata vétek volt (minek, kinek bizonygattad, te drága drágakő, hogy érsz, nem annyit, de milliószor nagyobb ár hulláma sem érne fel hozzád?)

neki nem, olaj tüzére, erő markának, mellyel oly szorosan tart,

távol minden tükörtől

s te nem látod, nem láthatod szépséged teljes ragyogását sosem

sötét zsebbe zsugorin visszacsúsztatva lapulsz

boldog öröm árad szét tagjaidban

mikor néhanap, ha úri kedve tartja

elővesz, s kedvtelve nézeget

 

hogy szabadulhatnál? akarsz-e mondd, ragyogni teljes valóddal?

akarat elégtelen, félelem fénytelen magánytól, megnyugvás piszkos rongy hazug rejtekében

nagyobb, mint hit önmagadban???

 

tudod, s mégsem téped ki magad kemény karmai közül

ez karmád? választottad, van menekülésed, egérút kezdő gyémántok számára?

hát mivé lettél, te gyémánt, hogy szénné égeted magad?

élet

ágyában szuszogva szendergő csecsemő, a

barack-képű, falni való

tünemény

vágytál rá, hát tessék, élj vele

élj ellene

annak ellenére, hogy kaptad őt

élhetsz?

kinek az élete a tiéd?

vágyhatod-e az övét, ha a magadét sem tudod

magadénak?

mind eltévesztjük a célt?

ha célunk az ő sorsa, a miénkkel mi lesz?

eldobjuk, feledjük, s mint szikkadt zsömlét,

a városi galambok szürke tömegének

vetjük prédául?

ha magunk vagyunk, lehetünk-e magunk(éi)?


kivel megosztanánk sorsunkat,

gyereknek lenni nem jó

terhet rátéve nyomorú lelke

gyűlölni fog - eszével tudja:

nem lehet, s maga ellen fordítja

haragját ellenünk


asszony vagy anya?

kérdés ez?

kinek az?


élj, s ne csecsemők,

gyermekek mögé bújva mondj le

gyávaság miatt

bátor, gyönyörű sorsodról

 

ráfogtam

sokáig nyafogtam, nem tagadom, hisz mily kellemes-kényelmes a langyos önsajnálat édeskésen áporodott mocsarában csücsörészni

nodehát minden csücsüléssel töltött idő ront a gerinc állapotán, minimum ferdíti, emígyen okoskodtam, két gyönyörű nyafogás közt

oh, de megadhatom-e én magamat, van-e hatalmam önmagam fölött vasorrú bábáskodni?

kérdeztem szenvelgéseim közepette, hisz már annyira megszoktam e langyos bárgyúságot, hogy talán megszökni nem is akartam belőle kifelé egyetlen pillanatra sem

(ó, igen, ez plágium, elismerem, s kopirájtot nem tudok fizetni, inkább idézőjelet köllött volna használnom)

nyomoronc boncmesterként életlen bicskával vagdalkoztam, s még cigi sem lógott szájam legörbedt sarkából

szenvedéllyel temetkező élőhalott - álca, hosszúszoknyás, sütiszagú, konyhába menekült ivarérett gyereknő - a gyerek nő, s én még mindig ott állok, palacsintasütővel a kezemben, s csalafintán eltakarom vele magam elől az önigazságot?

megvontam hát magamtól a falat ott, ahol átlátni sem bírtam rajta - ásó, kapa, nagyharang gördült té meg tova robajjal, s fájt, mintha a fogam húznák - elhúzódó fal, ásott sírja búnak-bánatnak, szabadít: fel, fel, még feljebb: újra repülök!!!