Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

szürreál

csüccs, megint - még mindig - bánya mélyén?

nem, onnan már felhoztak, szutykos rongyba csavarva, zsebbe gyömöszölve

szorosan eltakarva idegen szemek elől

kabát mélyén, belső rejtekben lapultál

hazáig zötyögtél, aztán kitekert a rongyból, nézett,

nézegetett sokáig

kezében tartva súlyodat becsülte

sötét szeme elnyelte fényed

s szemöldök ráncából rosszul ítélted áradat

szavaid áradata vétek volt (minek, kinek bizonygattad, te drága drágakő, hogy érsz, nem annyit, de milliószor nagyobb ár hulláma sem érne fel hozzád?)

neki nem, olaj tüzére, erő markának, mellyel oly szorosan tart,

távol minden tükörtől

s te nem látod, nem láthatod szépséged teljes ragyogását sosem

sötét zsebbe zsugorin visszacsúsztatva lapulsz

boldog öröm árad szét tagjaidban

mikor néhanap, ha úri kedve tartja

elővesz, s kedvtelve nézeget

 

hogy szabadulhatnál? akarsz-e mondd, ragyogni teljes valóddal?

akarat elégtelen, félelem fénytelen magánytól, megnyugvás piszkos rongy hazug rejtekében

nagyobb, mint hit önmagadban???

 

tudod, s mégsem téped ki magad kemény karmai közül

ez karmád? választottad, van menekülésed, egérút kezdő gyémántok számára?

hát mivé lettél, te gyémánt, hogy szénné égeted magad?

karmazsin

karmazsinkirály ül, trónját régesrég elfoglalta

kényelme rendületlen

arca rezdületlen

vére lassúdan áramlik higgadt szívverései árán

bőre alatt meghúzódó ereiben

 

tudod, mikor mosolyog?

nem, sejted csak, noha minden

sejted utána sóvárog

minden porcikád őt akarja:

a távoli, elérhetetlen

kemény kezű uralkodót

 

ki, ha megadja magát, nem neked adja,

kölcsönbe kapod, míg örömét leli benned

 

szívébe nem látsz, páncéllal övezi:

királyi remeterák páncéljába rejti ő

 

reményed?

minden, mit birtokolsz, mióta karmazsinkirály

leült szíved trónusára

a remény

hogy talán te,

talán az egyetlen,

talán hosszú-hosszú évekig,

talán örökös boldogságban

leszel

karmazsinkirályé

 

s ez jó remény?

 

jó reménység volna, ha egymáséi

s nem talán lennétek

élet

ágyában szuszogva szendergő csecsemő, a

barack-képű, falni való

tünemény

vágytál rá, hát tessék, élj vele

élj ellene

annak ellenére, hogy kaptad őt

élhetsz?

kinek az élete a tiéd?

vágyhatod-e az övét, ha a magadét sem tudod

magadénak?

mind eltévesztjük a célt?

ha célunk az ő sorsa, a miénkkel mi lesz?

eldobjuk, feledjük, s mint szikkadt zsömlét,

a városi galambok szürke tömegének

vetjük prédául?

ha magunk vagyunk, lehetünk-e magunk(éi)?


kivel megosztanánk sorsunkat,

gyereknek lenni nem jó

terhet rátéve nyomorú lelke

gyűlölni fog - eszével tudja:

nem lehet, s maga ellen fordítja

haragját ellenünk


asszony vagy anya?

kérdés ez?

kinek az?


élj, s ne csecsemők,

gyermekek mögé bújva mondj le

gyávaság miatt

bátor, gyönyörű sorsodról

 

cin, cin

hogy aztán mit kezd ki-ki a hirtelen rázúduló gyönyörűséggel?

ha teheti, sosem fejezi be

hiszi, nem hiszi, gondolván újra meg újra felidézi, hogy is volt, hogy is lehetett volna, s hogy lesz ezután?

 

jó megízlelni a tökéletes harmóniát az elérhetetlenség, birtokolhatatlanság teljes tudatában? igen, nekem, a maszatos arcú, maszatos harcú, kócos, végeláthatatlanul makrancos, csökönyös, konok, fekete kisegérnek már az sem kell, hogy birtokoljon

lepottyanó sajtmorzsák reményében remegve bámészkodik fölfelé, s vár, hogy kis egéréletében a csoda, melyet röpke órákra birtokolni hozott sorsa, hátha megesik még egyszer

 

kishitű, kis hithű egérke, nagymacska-szelídítő bátorsággal, egy szál egyedül harcol, s remél