Miújságíró http://miujsagiro.blogger.hu Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!! hu amerika http://miujsagiro.blogger.hu/2017/04/17/amerika

 

Izgatottan készülődött az egész család, a férfi még az idős anyját is elhurcolta a fodrászhoz, ilyen hajjal nem mehetsz el, anyám, a vacsorára, mit szólnak majd. A gyerekeket szép ruhába öltöztették, a felesége is a legszebbjét vette magára, színben hozzá illő, magas sarkú cipővel, sminkkel, parfümmel. Kicsit bosszankodott ugyan az asszony, hogy ő már nem jutott el a fodrászhoz, csak arra volt épp ideje, hogy megmossa, beszárítsa, de az úgyse lesz olyan sose, mint amit a szakavatott kezek csinálnak. Az autó kerekét is fel kellett volna pumpálni a benzinkútnál, mert hetek óta folyton leeresztett (megmondta a gumis, hogy ez már a szemétdombra való, javíthatatlan, ócska vacak), de már arra sem volt idő. Le is húzódtak a rakparton a Battyhány tér vonalában, s félreálltak a fal mellé. Épp jókor, mert a gumi már majdnem teljesen lapos volt (csak hazáig bírja ki, fohászkodtak). Villamossal mentek a Gellért térig, ahová megbeszélték a találkozót a másik családdal. Vártak egy darabig a szálló előtt, a kútnál, de senki sem jött, így hát besétáltak az aulába. Széles mosollyal üdvözölte őket a Távoli Rokon, a férfi, aki már Amerikában született, valamivel több mint negyven évvel ezelőtt. Az apjától mindkét nevét megkapta, de a nyelvét nem beszélte. A gyerekei lazán heverésztek a tágas fotelekben, a felesége kedvesen mosolygott. Mennyibe kerülhet itt egy éjszaka egy egész családnak, ez járt az asszony fejében, aki csinos ruhájában kínosan feszengett a farmeros, pólól, tornacipős amerikai család mellett.

A szállóból kilépve a Távoli Rokon azt javasolta, hogy sétáljanak át a Szabadság hídon, és mászkáljanak Pesten. A csillámos ruhában mögötte billegő asszony megrémült, hiszen a cipő már a villamoson kikezdte a sarkát, s húsz méter után a foga közül elnyomott szitkokat szórt arra, aki megalkotta a csinos lábbelit.

- Lehetne, hogy valahol itt a közelben keresünk egy éttermet? - kérdezte, igyekezvén könnyednek, lazának látszani. - A gyerekek már éhesek.
Az amerikai rokon mosolyogva bólintott, irányt váltott a csapat, s beáramlottak mindjárt az első étterembe, ami néhány házzal a szálló után állt, a Bartók Béla úton. Halászcsárda volt, avítt, nyolcvanas években tervezett berendezéssel, zsírszagú levegővel, poros kancsókkal, s halászhálókkal a falon. Az ötven-hatvan év közötti pincérek tettetett kedvességgel ültették le őket. Az arcukon az emberundor, az irigység s az abbéli reménység mohó örömének keveréke látszott, hogy az amerikait majd jól meg lehet pumpolni.  Kiosztották a megviselt, kopott, konyhaszagú étlapokat. A  nő felsóhajtott, s az asztal alatt titokban és megkönnyebbülve kibújt a szoros cipőből. A két mosolygó amerikai gyerek csirkehúslevest kért, az nagyon ízlett nekik eddig Magyarországon, s lelkesen várták az ételüket. Az apjuk és az anyjuk fotókat készített róluk, fotókat négyükről s fotókat a távoli rokon magyar családról, amelynek sosem beszélték a nyelvét. Bár a férfi említette, hogy amikor a lánya megszületett (ő volt az idősebb, úgy tizenkét éves lehetett), a nagypapa, aki övenhatban vándorolt ki, valami magyar dalocskát énekelt neki.

- Csíp, csíp csóka? - kérdezte énekelve a nő, mert hát kicsi gyerekei voltak, éppen benne volt a gyakorlatban.

- That's it! - mondta az amerikai, s kellemes puhasággal mosolygott. Mindenki angolul beszélt, mert szerencsére a magyar család valamennyi tagja beszélte úgy-ahogy a nyelvet. A két kisgyerek nem, de hát velük nem sok dolguk akadt. A családfő büszkén mesélte, hogy a vidéki rokonokkal is meg tudta értetni magát: ha az embernek ájfónja van, a google fordító mindenütt elérhető, s csodákra képes.

A húsleves elfogyott, s a két gyerek jelezte, hogy palacsintát szeretne. Sárgabaracklekvárral. A felnőttek rétest rendeltek, a magyarok gyerekei fagyit követeltek. Kihozták a palacsintát, s az asszony látta, hogy a ragacsos, sárga massza, amivel megtöltötték, egyike a legolcsóbb, gyümölcsöt távolról sem látott lekvárféléknek. Lesütötte a szemét, nem akart a pincérre nézni, aki szemrebbenés nélkül szolgálta fel a strandok színvonalán teljesítő desszertet. Nem átallanak ilyet felszolgálni a Gellért szálló mellett. Felháborítónak találta, de csak magában dühöngött, hiszen az amerikaiaknak fogalmuk sem volt, milyen az igazi magyar baracklekvár, az igazi magyar húsleves, és az igazi magyar rétes.

Szerencséjük volt, mert a szomszéd asztalokhoz egy előre bejelentett, harmincfős brazil társaság érkezett. Ők műsort is fizettek, igazi cigányzenészekkel, cimbalomma, bőgővel, hegedűvel. Magyarnóta volt, több is egymás után, egy éltesebb, ám annál szélesebben mosolygó, szőkére festett hölgy adta elő. Aztán jöttek a táncosok: egy férfi és egy nő, s csárdást roptak a braziloknak. A műsor utána prímás a magyarok asztalához is odament. Nótát? A nőnek a Kék nefelejcs jutott eszébe, amit az egyik szobatársától tanult még a középiskola elején, a kollégiumban. Azt se tudta végig, de az anyósa nagyon meghatódottan és biztos szövegtudással kapcsolódott az éneklésbe, így hát megúszta.

A vacsora lassan véter ért, s az amerikai rokon kérte a számlát. A vendégeink voltatok, mondta a feszengő magyar családnak.

Visszasétáltak a szállóhoz. A könnyű nyáresti szellő a kút oszlopai közt kergetőzött. Az idős asszony hosszan megszorította az amerikai nő kezét, s könnyes szemekkel búcsúzott tőle, a Távoli Rokontól és a gyerekeiktől. Mintha a harminc éve nem látott nővérét ölelné.

Nem kellett sokat várni a villamosra, s  a lapos kerekek is kibírták hazáig. A fészbukon még hetekig követték őket: Ausztria, Németország, Svájc, éttermek, múzeumok, koncertek: európai vakáció - s mindenütt a mosolygó amerikai család, két gyerekkel: egy fiúval és egy lánnyal.

]]>
Mon, 17 Apr 2017 19:01:00 +0200 16967_75546
beszélgetés http://miujsagiro.blogger.hu/2017/04/14/beszelgetes

 

- Ráérsz? - kérdezte a férfi, s felhúzott szemöldökkel várta a választ.

- Attól függ, mire - vakkantott ingerülten a nő.

- Beszélgetni.

- Mondjad - nézett türelmetlenül a férfira.

- Tudsz figyelni? - a nő nem válaszolt. Egyre idegesebben feszültek a nyakán az inak.

- Fii-gyelsz ráám? - artikulált eltúlzottan a férfi, mintha egy süket hülyegyerekhez beszélne. A nő nagyra nyitott szemmel, mozdulatlanul bámult a szemébe. A könyvet, amely addig nyitva volt az ölében, hangsúlyos mozdulattal csukta be, de a hüvelykujja annál az oldalnál maradt, ahol az olvasást abbahagyta, valahol középen.

- Ha-allo-od, amit mo-ondok? - kérdezte a férfi, s a nő arca előtt lengette a tenyerét, mint egy ablaktörlőt.

- É-értesz ma-gya-rul? - villogott a két hatalmas fogsor, egészen közelről. A nő nem válaszolt. Elhatározta, hogy nyugodt marad, s figyelmesen nézte a férfi egyre jobban eltorzuló arcát. Az már teljesen belehergelte magát a hadiállapotba, s mivel a nőből egyetlen árva kukkot sem sikerült kicsiholnia, ám az annál figyelmesebben és nyugodtabban nézte őt, minél jobban tombolt, hirtelen sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Valamit félhangosan morgott a hülye családról, meg hogy itt beszélgetni sem lehet senkivel, becsapta a keze ügyébe eső ajtókat és visszavonult a laptopja biztonságos társaságába. A nő újból kinyitotta a könyvet, s olvasást színlelve nyelni kezdte a könnyeit. Épp Florentino Ariza és Fermina Daza reménytelen, bolond és hiú szerelméről olvasott. Hogy dögölne meg, aki a szerelmet kitalálta, gondolta, s dühében telefújt egy egész papír zsebkendőt. Hallotta, hogy a férfi - a laptopot lecsukva - magára kapodta a ruháit és elment hazulról. Nagyot dörrent a bejárati ajtó.

]]>
Fri, 14 Apr 2017 21:08:09 +0200 16967_75545
a régi út http://miujsagiro.blogger.hu/2017/04/02/a-regi-ut

 

 

 

 

Nem szerette az autópályát. Két magas fal között suhanni a végeláthatatlanságba, mindig egyforma keretek között, mindig egyenesen - látszatvilág. Az élet nem ilyen unalmas és nem ilyen egyszerű. Bántotta a sok tíz- meg százmilliós autók fölényessége is, amit erőszakosan az őket zavaró járművek fenekébe toltak. Húzzál már innen, te köcsög, ez volt a sürgetésben, hogy minek élsz, mit szerencsétlenkedsz itt száznegyvennel, amikor enyém a pálya. Bár ezek nem afféle házmester jellegű Témüllerek voltak, szürke kiszolgálói a hatalomnak, akik azért nem mernek nagyurat játszani a halál pillanatában. Ők maguk voltak a nagyurak, a pálya mindenekfölött álló birtokosai - legalábbis ezt gondolták magukról, amikor száznyolcvan-kétszázzal röppentek bele a szürkeségbe. Fittyet hánytak rá, hogy az autópálya előre nem kiszámítható pontjain ott leselkedik az igazi főnök, akit nem hat meg a cinikus fölény, pillanat alatt összegyűri a volvót vagy a porschét, s ha úgy tartja kedve, péppé nyomja benne a húst, kifacsarja belőle a vért, nem okoz neki nagyobb gondot, mint egy tizennyolc éves suzuki.

Ezért hát, amikor tehette, a régi úton ment, kacskaringózott a körforgalmakban, szidta a hetvennel döcögő távolsági buszt, mert megelőzni a kliencszáznyolcvan köbcentis, öreg vacakkal nem lehetett a kanyargós szakaszon, de azért az nagyon jó volt az egészben, hogy mindig meg tudta nézni, mennyit változtak a falvak és a városok, amelyeken harminc évvel ezelőtt hétről hétre keresztülment. Ott állt az a ház is, ami régen egy falatnyi volt csak, elvált asszony lakott benne a két árván maradt lányával. A kisebbikkel sokat lógott együtt. Hetedikesek voltak, amikor az asszony újra férjhez ment, a házat hatalmassá építette az új apukával, s - talán cserébe - szült neki egy lányt, a harmadikat, aki aztán kötelező elemként később minden kamaszos együtt lógásukon részt vett, mert onnantól, hogy megtanult járni, a középső nevelte. Néhány házzal arrébb, még mindig szürke vakolattal beborítva egy újnak tűnő ház, papíron az egykori hetedikesé a fele, amit egy icipici házikó köré épített a férjével, csakúgy, mint annak idején az anyja. A lány már nem lakott benne, kiszabadult, egyedül nyalogatta a sebeit valahol a városban üres zsebbel, s pihegett húsz év értelmetlen vezeklés után, amit a törvény és a hagyomány - csupán a külsőségekből ítélve - házasságnak nevez.

A szomszéd faluba érve rámutatott egy nagy, betonos parkolóra: itt egy gimnázium volt, magyarázta a gyerekeknek, hosszú, L-alakú épület, ide járt az öcsém, itt érettségizett, aztán az egészet lebontották, ki tudja, miért, s egy olcsó szupermarket épült a helyére. Megérkeztek. A nagyszobában még megvolt a hintaszék, a sarokkanapé és a tölgyfa szekrénysor, ami a gyerekkorához kötötte. A könyvek ugyanabban a sorrendben álltak a polcon, mint harminc évvel azelőtt, s ott voltak a fiók mélyén a fényképek, amiket még filmes géppel, félautomatával készített, rajta a sok mosolygó, gimis fiatallal, akik épp csak beleharsantak az életbe, s köztük ő is ott pipiskedett egy-kettőn. Fönt, a hálószoba falán már az unokák képei függtek, a legnagyobb, akiről a legtöbb fotó készült, háromkerekűn, csúszdán, tesóval, tesó nélkül. A többiekről is akadt azért egy-két kép. Ez látta másnap reggel, rögtön ébredés után, szemben az ággyal, s hallotta, ahogy a két kicsi már vígan hancúrozik az étkezőben, a mama klopfolja a húst, a papa olvassa az újságot és az aprónéptől bosszúsan csöndet követel.

Fölkelt, aludni már nem lehet ilyen zajban, s kint a fürdőszobában hosszasan vizsgálta magát a tükör előtt. Végignézett a ráncokon, amik itt-ott szégyentelenül kikezdték a bőrét, a sötétségen a szeme alján, ami örökös kialvatlansága gyümölcse volt, s nyomot hagyott a tekintetén, meg a haja tövében fészkelő szürkeségen. Az is terjeszkedni akart. Jaj, mivé lettem, csak ennyi jutott eszébe, meg hogy hát nem lehet ezeket a kisgyerekeket még sokáig itthagyni. A lépcsőn vidám dübögés hallatszott, s kivágódott a fördőszobaajtó. Anya, kiáltotta a két kisgyerek, a két kisebb, s a piros arcú, borzas fiúcska, aki már iskolás volt, vastagon átölelte. Talán azért, hogy legyen kedve még sokáig itt maradni köztük.

]]>
Sun, 02 Apr 2017 11:02:52 +0200 16967_75539
pác http://miujsagiro.blogger.hu/2017/03/30/pac

 

 

gödrös a comb és löttyed a hús

ráncos a nyak és roppan a gúzs

fáj a fejed s a lábad előtt

nem pasi térdel és nem időz

nálad a kedves jószavú hős

 

árva maradtál jó egyedül

fárad a kar már elmenekül

tőled a boldog kisgyerek és

szíved egy kérges nagy repedés

nincs mosolyod már halni remélsz

 

rég hogy a férjed nem mosolyog

két kamaszod már fel se fogod

min nevet éppen nálad a sör

csirke alá kell s néha gyötör

már csak a kérdés hogy ki elől

 

futsz a homályban roppan a térd

támasz a vágyad hát ne reméld

össze ha adtak semmi se várt

kézbe ha vettek így sose fájt

elmenekülni szinte kizárt

 

]]>
Thu, 30 Mar 2017 23:21:26 +0200 16967_75537
lázmérő-limerick http://miujsagiro.blogger.hu/2017/03/18/lazmero-limerick

 

volt egy úr úgy hívták Kázmér*

hóna alatt nem volt lázmér'

őszintén megírta

mily nő az kiért e

férfiszív szakad vagy méláz

 

 

*ÁLNÉV

]]>
Sat, 18 Mar 2017 14:34:34 +0100 16967_75529
limerick KJ-nek http://miujsagiro.blogger.hu/2017/03/11/limerick-kj-nek

 

 

volt egy úr úgy hívták Jóska

Zuglóban égett a csókja

ajkamra s éreztem

hogy a jövő kedden

el lesz az ételem sózva

]]>
Sat, 11 Mar 2017 22:54:50 +0100 16967_75522
tortilla http://miujsagiro.blogger.hu/2017/02/05/tortilla

Úgy ébredt, mint más napokon: a szeme apró lyukon át, sziszegve engedte be a szúrós, fájdalmas reggeli fényeket, az arca horpadt bádoglemezként feszült a koponyájára. A gyomra, mint egy ráncos, kemény ököl, szorult a bordái alá. Pedig vasárnap volt, negyed tízkor bújt ki az ágyból. A férfi már ott ügyködött a konyhában, s a kávét készítette nagy műgonddal neki, a feleségének. "Megmikrózom" - mondta, s hogy ki ne hűljön a hideg tejtől, kicsit melegített még rajta. A nő megitta a kávét, aztán ide-oda kóválygott a rendetlen lakásban, s végül a konyhát kezdte rendezgetni. A mosogatónál állt, idegesen sikálta a fazekat, amibe beleragadt a tegnapi csirkecsont habja. Pedig leszedtem, amikor főtt, dohogott magában. A férfi odalépett hozzá, hogy mi a baj. Megrántotta a vállát, nem tudom, mondta és a konyhapultot törölgette a habos, illatos szivaccsal, mert még ott éktelenkedett rajta a tegnapi morzsa és a kicsöppent lekvár, mindjárt a fánkról lehullott porcukor mellett. No, de csak van valami, erősködött a férfi, s felvont szemöldökkel belépett a nő meg a pult közé. A morzsás-ragacsos szivacs megállt a levegőben, a nő érezte a bőrén a hűlő mosogatóvizet, meg hogy a forró, vegyszeres lé tönkretette a kezét. Nem akart fölnézni, nem akart megszólali sem. No, megmondod? Noszogatta a férfi, s kétoldalt megfogta a nő karját. Nem tudom, mondta a nő, s megpróbálta egy finom mozdulattal kiszabadítani magát. Nincs jókedvem, ennyi. A férfi nem elégedett meg a válasszal, pontosan akarta tudni, s kitartóan faggatta, nyaggatta a nőt. Elmondod? Nézett rá kérdőn, s a szemöldöke még mindig a homloka közepén táncolt. Nem, nem mondom el, mert neked nem lehet mindent elmondani. Sajnos már néhányszor megégettem magam, mondta a nő, amikor elmondtam valamit, utána még én voltam a hibás. S már megbánta, hogy ennyit is mondott. Gyűrte, szívta volna vissza, mert tudta, mi fog következni. A Színház. Így hívta magában, s néha már a férfi meg a gyerekek előtt is. A teátrális mozdulatok, a drámai hangú monológ, a végzetes kirohanás. Fáradt volt ezekhez, halálosan fáradt. Tulajdonképpen ezek némították el. Vagy ezek is. Nem is akarta már végiggondolni sem. A férfi csapkodni kezdett, hogy akkor majd keres valakit, akivel lehet beszélgetni, meg milyen egy család ez, ahol nem lehet egymással beszélni sem; olyan hangosan, hogy lehetőleg a többiek is hallják, akik a konyhán kívül tartózkodtak. Aztán elrohant, azt mondta, hoz az ebédhez tortilla-lapot, ami a lidlben olcsóbb, mert a nő panaszkodott, hogy elfogyott. A konok szorítás lassan engedett a nő gyomrában, tizenegy felé járt az idő, s egyre azon gondolkodott, mitől volt olyan rossz kedve az imént. A férfi jó sokáig odavolt, könnyű volt meghallani, amikor megérkezett, a kapu nyikorgását nem lehet mással összetéveszteni. A nő már jókedvűen rendezgette az edényeket, a tölteléket bekanalazta a tortillába, sajtot reszelt rá, érlelt Cheddart, aztán a forró sütőbe tolta. Az ebéd elkészült, a gyerekek terítettek. Ők ketten az előszobában találkoztak össze. Most a nő állt a férfi elé, átölelte hosszan, szorosan, a fejét a mellkasához szorította, aztán fel, egészen a válláig kúszott, belecsókolt a nyakába puhán, s a fülébe súgta: szeretlek.

]]>
Sun, 05 Feb 2017 17:31:07 +0100 16967_75502
abroncs http://miujsagiro.blogger.hu/2017/01/29/abroncs

 

A telefon a kezdés előtt néhány perccel csörgött. Számot nem írt ki, a nő mégis felvette, kicsit kelletlenül.

- Szia, én vagyok - szólt bele a férfi. - A gyerekek ott vannak?

-  Attól függ, melyik.

A férfi a nagyobbikkal akart beszélni, de pechje volt, ő már frakkba öltözve, izgatottan fel-alá járkált az iskola lépcsőin, folyosóin s várta, hogy elkezdődjön a műsor.

- Most van a szalagavatója - mondta a nő. A férfi hallgatott. Zavarban vagy, mi, gondolta a nő megvetően, mert neki keserű elégtétel volt, hogy a másik még csak nem is tudta, minek a napja van, amikor minden ott van fönt a nyomorult interneten, csak beleírod a gugliba, te szemétláda, ha érdekel a gyereked és meg akarod találni. S a nőben fölfakadt a kemény szomorúság, mert a telefonba makogó tudatlanság, a zavart hallgatás igazolta a húszévnyi tapasztalatot, hogy ennek a pasasnak csak saját maga számít. De a gyerek, gondolta a nő (s bűntudata lett), a lassan férfivá érő fiú talán még mindig reménykedik.

A férfi kérésére a másik gyereknek adta át a telefont, aki mellette ült. A kamaszlány - az anyjához való szolidaritásból talán - kelletlenül szólt bele a készülékbe. Hamar lezárta a beszélgetést, vágott egy fintort, aztán már ő is a végzős osztályokat figyelte: a keringőt, a habcsókruhákat, a lakkozott hajú, frakkos fiúkat, meg az anyját, aki, mint egy szentimentális öregasszony, már az első, ismeretlen osztály bevonulásakor lebukott a széke alá, a táskájába gyömöszölt papír zsebkendőért.

S a fiúk, a fekete frakkokban egyenes háttal, kihúzott derékkal szálltak, suhantak, lebbentek a színpadon. Kecsesen érintették a párjuk bókoló kézfejét, karolták karcsú, lenge derekát, s ívesen kerülgették a mindent betöltő, abroncsos szoknyát. Aztán össztánc következett, a boldog, fellazult ölelkezés anyákkal, apákkal, húgokkal, nővérekkel és barátnőkkel. A nő is szorongatta a maga fiát, s hogy ne bőgje el magát, idétlenül kioldalazott a helyzetből: menj, kérd föl a húgodat, úgy illik. S ő ment és egyre bátrabb lett: már nemcsak a húgát, a nagyanyját, hanem másokat is megpörgetett a báli forgatagban.

A telefon lenémítva, magányosan gubbasztott a táskában, szorosan a kabátok alá gyömöszölve.

]]>
Sun, 29 Jan 2017 16:19:44 +0100 16967_75497
bölcső http://miujsagiro.blogger.hu/2017/01/07/bolcso

 

"Boldog nőnapot!"  olvasta az sms-t. Megborzongott. Az orrában érezte a savanyú, áporodott szagot, ami mindig körüllengte azt a férfit, aki küldte. Nem válaszolt. Egy ideje már a hívásait sem vette fel. Nem tudta, nem értette, mit akar tőle ez az ember. Undort érzett, viszolygást, amit a savanyú piaszaggal, az alkoholisták bizalmaskodó, zavaró közvetlenségével magyarázott, amitől irtózott. Eleinte ugyan kedves volt vele, sajnálta a szegény ördögöt, mert az asszony otthagyta. Összepakolta a három gyereket és huss, kirepült a házból. Nem kellett volna annyit piálni - gondolta a nő. Ott volt a szép ház, a szép család, mégis a piát választotta. Mindent tönkretett vele. A nő emlékezett rá, hogy a szabadon lebegő, mindenhová beszüremkedő alkoholszagot már akkor is érezte, amikor először jöttek megnézni a házat. Albérletet kerestek a férjével, ahol mindannyian elférnek akkor is, ha majd a negyedik megszületik, aki akkor még a hasában volt. A fickó vezette őket körbe. Az asszony is eljött akkor, mert közös volt a ház, s hidegen elhúzódott minden tétova érintés elől.

***

- Azt mondtam neki, hogy csak este jó. Ugye itthon leszel? - kérdezte a férjét, mert a férfi megint bejelenkezett. A nő nem akart egyedül maradni vele. A fickónak néhány havonta eszébe jutott, hogy elvinne ezt-azt a padlásról. A költözéskor alig vitt magával valamit. Legutóbb, amikor az otthagyott holmijai között pakolászott, a nő alig tudott tőle megszabadulni. Ezer dolga volt, főzeléket főzött a kicsinek, uzsonnát kent az eggyel nagyobbnak, vacsorát készített a családnak. Majd' leszakadt a lába az állandó rohangálástól.

- Kérhetek egy teát? - kérdezte a férfi, s a felhő, ami körülvette, beáramlott a konyhába. Az asszony lélekben öklendezett. Szeretett volna sikítva elrohanni, kituszkolni a kellemetlen, megbarnult, hiányos fogazatával idétlenül vigyorgó alakot az utcára.

- Persze. Milyet? - és felsorolta a választékot. A férfi zöld teát kért, üresen. Így aztán legálisan társaloghatott tovább a nővel, bögrét szorongatva vézna kezében, amin könyékig feltűrte a kinyúlt, barna pulóvert.

- És hogy van a kicsi? - érdeklődött, újabb illatfelhőt bocsátva szabadon, s rámosolygott a csecsemőre. Az asszonyt kirázta a hideg, ahogy az undorító alak odahajolt a hamvas kisbabához. Magához szorította a kicsit és távolabb lépett.

- Köszönöm, jól - s kínjában, látva, hogy a tea még jócskán kitart, hosszan mesélt a gyerekről. Miket eszik, hány kiló meg hasonló sablonos dolgokat, amiket ilyenkor szokás. A férfi mosolyogva, bólogatva hallgatta. Lassanként elfogyott a tea, szedelőzködni kezdett. Az asszony felsóhajtott, amikor becsukta mögötte az ajtót, s azonnal felhívta a férjét: mikor jön már haza a munkából.

***

- Én azt hittem, a pia miatt mentek szét - mondta a nő. A szomszéd a fejét ingatta.

- Az már csak következmény volt. Utána kezdett inni. Igaz, hogy még született egy negyedik gyerekük, de nem bírtak együtt maradni. Az asszony a férfit hibáztatta, a férfi meg az asszonyt. Hallotuk odaátról, ahogy veszekedtek, sokszor elég csúnyán - a szomszéd a kávéját kavargatta, pedig a kockacukor már rég elolvadt benne. A nő lesütötte a szemét, aztán meg felnézett, de csak úgy, a levegőbe. A szomszéd hümmögött, megitta a maradék kávét és megtörölte a kézfejével a szája szélét.

- Nem tudták feldolgozni, hogy elvesztették a kicsit. Féléves volt. Úgy mondták, bölcsőhalál.

]]>
Sat, 07 Jan 2017 16:59:47 +0100 16967_75473
karibi karácsony http://miujsagiro.blogger.hu/2016/12/26/karibi-karacsony

 

Nálunk aludt, mielőtt Kanadába utazott. Gyereket vártam, az elsőt, kerek és boldog kismama voltam. Éjszaka sokáig beszélgettünk, háttal a padlónak, s szemérmetlenül a sötétség arcába mondtuk az álmainkat. Most végre hazajött. Tizenkilenc év után, és megkeresett. Hogy segítenék-e? Munkát keres. Mert végre itthon akar élni. Hát meglátogattam.

- Ezt majd kivisszük az anyura. - nyújtotta oda a húgának a cserepet. Krizantémot vittem, bokornyit.

Az udvaron kikopott fű, közte gereblyecsíkok a félmeztelen homokon. A sápadt diófa alatt narancssárga, kivénhedt Lada. Hátul tyúkudvar, mögötte tisztára sikált, üres disznóólak.

- Már nincsenek hízók - mentegetőzött az öcs. - Nem bírjuk, sok munka van vele. Az anyu még csinálta. Százat is tartott egyszerre.

Körbevezettek a házon, ahol gyerekkorom óta nem jártam. Akkor még betonos volt a padló, szőnyeg sehol, a szobákban egy-egy ágy volt csupán. Az övében tévé is volt, fekete-fehér, azon nézte a kézimeccseket. Mindent tudott a kézilabdáról, drukkolt, szervezett, meccsre járt.

- Ez volt az anyu szobája. Azóta nem nyúltunk semihez, hogy meghalt. Szíves volt, fel kellett támasztani párnákkal, mert fulladt. Elment az apu után.

A régi konyhából nappalit csináltak. Szekrénysor, ülőgarnitúra, központi fűtés. A világoskék csempe ott árulkodott a falon. Leültetett a fotelbe, hatalmas albumot vett elő. Fotók Hongkongról, Hawaiiról, Ausztráliáról, a világról, amit a luxushajókon végigjárt. S ő ott virított kisminkelve, fülig érő szájjal, csinos egyenruhában azokon a fotókon. Azokkal a fiatalokkal együtt, akik vele hajóztak. Latinok, amerikaiak, európaiak, feketék, fehérek. Szépek. Vidámak.

- Anyu meghalt, nem bírtam kint maradni tovább - csukta be az albumot. - Ezen böngészem az álláshirdetéseket - tette arrébb a laptopot, hogy helyet csináljon neki.

"A nagyvilágon e kívül." Hajóutakat akart eladni, ahhoz értett, az eladáshoz meg a hajóutakhoz. Gyémántokat, brilliánst árult unatkozó, gazdag amerikaiaknak. A hajók mindig Miamiból indultak, hát megtanult angolul.

Behívták interjúra egy utazási irodához. A főnök, latin vérű, hamar fellelkesült: épp hajóutak eladására készülnek, szükségük van valakire, aki ért hozzá. A felesége azonban körültekintő volt. Ügyelt a részletekre, precízen utánajárt minden fillérnek. Három hónapba telt, mire megkapták a támogatást a munkaügyi központtól. Romát alkalmazni nem kis dolog. Bátorság, az biztosan kell hozzá. Aztán otthagyták az irodában.

Izgatottan, lelkesen látott munkához, még sosem dolgozott Magyarországon. Fura volt neki a gyűlölet, az elemi undor, az utálat, a sziszegő, gonosz rosszindulat, ami nap nap után ott fortyogott körülötte. Nem szokott hozzá, hiszen húsz év nagy idő, s amikor érettségizett, még csak az elnök koppintott az orrára, hogy eszébe ne jusson továbbtanulni. Ez a gyűlölet, amibe itt bele akarták fojtani, ismeretlen volt a számára. Forró és sistergő pokollá vált az iroda, amint belépett.

"Nincsen számodra hely".

***

A családnak néha küld képeket. Rajtuk fény, csillogás, luxus, mint a tegnapin: "Ilyen a karácsony a Karib-szigeteken."

Legközelebb húsvétkor jön megint.

]]>
Mon, 26 Dec 2016 00:25:04 +0100 16967_75461