Miújságíró http://miujsagiro.blogger.hu Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!! hu egyágyas felár http://miujsagiro.blogger.hu/2018/04/15/egyagyas-felar

A lépcsőmászás és a kora tavaszi nyár lesodorta róla a ruhát, a melltartót, ahogy belépett. Érezte, hogy a szobába betonozott, szinte forró levegő lassanként leszipkázza a nedvességet a nyakáról. kinyitotta az ablakot és végignyúlt a hófehérbe húzott ágyon. Valami régen vágyott mámor szivárgott a fejébe, mint a pezsgő Szilveszter éjszakán. Körbevette magát a tárgyakkal, amiket magával hozott, megkereste a hálóingét, de még nem vette föl, mert élvezte, ahogy a tiszta ágynemű simogatja a meztelen bőrét. Nem gondolt az otthoniakra. Csak magára gondolt. Távol mindentől, mindenkitől. Fura érzése volt, mert ennyire egyedül életében talán csak egyszer maradt, amikor húszévesen a szuterénablakon át mászott be a szülei félig birtokba vett, új házába. A pincében talált krumplit a mikróban főzte meg, mert más ennivalót nem talált és egyedül aludt a hatalmas franciaágyban, az erkélyes szobában. A csönd már akkor is valami megmagyarázhatatlan mámorral töltötte el, akárcsak most, és a tudat, hogy minden az ő hatalmában áll, szédítővé tette ezt az érzést. Saját fürdőszobája volt, és amikor kiment a mosdóba, nyitva hagyta az ajtót. Mosolygott. Hogy ez milyen fura. Nem jött utána, nem dörömbölt, nem kiabált neki senki, hogy anya, anya, anyaaaaaa, micsinálsz, mikorjösszki, nem kellett sietni, nem kellett várni, nem volt baj, ha szétdobálta a holmiját a szobában. Mezítláb mászkált a padlón, nápolyit majszolt az ágyban és szilajul élvezte az egyágyas királyságot. A fogadás utáni táncról úgy szökött meg, mint egy Hamupipőke. Mert idekívánkozott, a csöndbe, az egyszemélyes birodalomba. Hetek óta sóvárgott erre a kis, mulandó, kérészéletű hatalomra, amit most két napig önmaga fölött gyakorolt. Reggel fogok zuhanyozni, gondolta, és azután jól bereggelizek majd. Bekapcsolta a laptopot, amit magával vitt az útra, és keresni kezdett egy jó filmet, hogy végre fülhallgató és rosszalló tekintetek nélkül merülhessen bele valami izgalmasba. De nem talált semmi nézhetőt. Elszaladt az idő, éjfél lett. Úgy kellett kivonszolni magát a saját fürdőszobájába fogat mosni, s már aludt is. Csönd volt, masszív, barátságos, megértő, kedves, ringató, simogató, tapintatos csönd. Aztán félálomban eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor kettesben ment ide-oda a férfival, aki nagyon távol volt most, s egy-egy átcsavargott nap után szilaj mámorban fonódtak össze a dupla ágy habjai között. Ó, gondolta, hát milyen gonosz és hazug ez a csönd, ez itt nem ölel és nem vigyáz, ez egy kegyetlen, embertelen rablógyilkos.

Összegyűrt lepedőn ébredt, gyorsan zuhanyzott-öltözött, rántottát és vajas zsemlét evett a svédasztalról, kétszer töltött a kávéból, megkóstolta a málnaízű gyümölcsteát, az eperdzsemet, kétféle sajtot és a virslit, összepakolta a holmiját a szobában, becsukta az ablakot és megnézte, mikor indul a vonat hazafelé.

]]>
Sun, 15 Apr 2018 15:07:05 +0200 16967_75880
kenyér http://miujsagiro.blogger.hu/2018/03/29/kenyer

 

A gyerek a kertben bóklászott. Bodobácsokat gyűjtött egy gyufásdobozba, aztán a doboz alját egy kicsit kihúzta, s élvezettel nézte a résen kibukkanó, fekete cérnalábakat. Apró markával füvet is tépkedett, s begyömöszölte a bogarak mellé, hogy legyen mit enniük. A cseresznyefa tövében guggolt, s ettől a kifakult, piros rövidnadrág összeráncolódott a combtövénél. Vékony, hosszú lábszárát időnként megvakarta, s a körme fehér csíkokat hagyott a világos-pelyhes bőrén. Szőke volt, s az arca széles, mint egy mosoly. Szeretett így, egyedül játszani. Néha suttogva maga elé mormolt valamit, talán a bogaraknak adott utasítást. A zsebéből elővett egy kupakot, amit a kólásüvegről csavart le tegnap. A kerti csapnál engedett bele vizet. Maga is inni próbált, a kupakot egy tuskóra tette, s a csap alá hajolva hűvös csík futott végig a könyökéig, onnan átszökött a lábszárára és a szandáljáig meg sem állt. A fiúcska megrázkódott, a száját a kézfejébe, a kezét a nadrágjába törölte, átmenetileg megélénkítve a fakó pirosat, aztán visszaszaladt a cseresznyefa tövébe, hogy a bogarakat is megitassa. - Na, gyere - mondta az egyiknek, és két ujja közé csippentve tunkolta a bodobács fejét a kupaknyi vízbe. - Igyál szépen! Utána füvet is kapsz. A bogarat megbénította az apró ujjak szorítása, a vízzel telt kupak felborult. A fiúcska rosszallóan csóválta meg a fejét, visszagyömöszölte a füvet, a bodobácsot a gyufásdobozba, aztán elindult a ház felé. A folyosó hűvös sötétje megállította a lendületet, amivel fölrántotta az ajtót. Mintha vizes lepedőt húztak volna az arcára. A konyha felé indult, éhes volt. A szekrények komoran és idegenül magasodtak fölébe, hideg és nyirkos volt a levegő. Tanácstalanul nézelődött. Aztán az asztal sarkán megpillantott egy ottfelejtett kenyérdarabot. Úgy ragadta el, mint a sas a nyulat, s vidáman majszolta-ropogtatta az udvarra menet. Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, egy árnyék mozdult meg a konyhaajtó mögött. Az anyja volt az, s a fejét csóválta rosszallón. Hányan adtak már tanácsot, hányan szóltak eddig bele, mit és hogyan a gyerekkel: az orvos, a szomszéd, az anyós, az após, a dajka, a védőnő, a boltos, a patikus: elege volt. Mondhat ezentúl bárki bármit - vetette föl a fejét a komor szekrények konyhaszagú magányában - most a saját szemével győződött meg róla, hogy a gyerek bizony éhen halna, ha ő nem dugdosná folyton a szájába az ennivalót.

]]>
Thu, 29 Mar 2018 17:24:44 +0200 16967_75859
télifagyi http://miujsagiro.blogger.hu/2018/03/27/telifagyi

 

Az éhség mindig estefelé tört rá, amikor már túlpörgött az agya, s meredt szemmel bámulta a képernyőt vagy a monitort, hogy ne kelljen gondolkoznia többet. Szerette volna megállítani az agyát, mert iszonyúan elfáradt a folyamatos, intenzív gondolkodásban. Nem tudott leállni. Néha arra sem emlékezett, hogyan jutott át a város egy-egy szakaszán, milyen volt a lámpa, amin áthajtott, mit mondott a gyerek a hátsó ülésen, s ő mit válaszolt rá. Azok a nyomorult gondolatok harsogtak, sziszegtek, tekeregtek, zümmögtek, vihogtak, visongattak, suttogtak, pattogtak ide-oda a fejében. Ki viszi, ki hozza, lecke, órarend, hegedű; váltócipő, ovis ágynemű, gyümölcsnap; faktválasztás, vizsgaidőszak, matek egyes; kinőtte a tornacipőt, nincs tavaszi kabátja; munkahely, értekezlet, késett, ordított; teregetés elmaradt, berohad, büdös lesz; zoknik pár nélkül, gyerek zokni nélkül, idő gyerek nélkül, gyerek türelem nélkül. Estére már mindig olyan fáradt volt, mint a kutya. Valahol mindig feszült valamije. Sokáig gondolkodott, egyen-ne egyen, aztán elindult tétován a hűtő felé. Mintha nem is ő lenne. Ahogy kinyitotta, megcsapta valami fura szag, meg aztán nem is igen talált a fogára valót. Nem, a mignont nem eszi meg, azt a gyerekeknek hozta. Már különben is csak három van. Nyuszis, csibés, meg bárányos. A Szamosból. De a nyers, csupasz éhség nem hagyta nyugodni, szemérmetlenül forgolódott a gyomrában, gyűrte-gyömöszölte. A nő fogyni akart, legalábbis öt éve gyötörte a gondolat, hogy nem olyan, amilyennek látni szeretné magát. Hát mit tehetne, ha egyszer ilyen agyongyötört, s minden nap, legalább tizenhat órában zúg a feje a gondoktól? Az ebédlőszekrény aljában talált egy kibontott csomag töltött mézespuszedlit, sárgabaracklekvárral a belsejében. Csak egyet, gondolta, amikor a tekintete megakadt a télifagyin. Becsúszott a kosár oldalába, ahol a csemegék voltak. Miniraktár, hogy a gyerekek tudjanak mit vinni tízóraira. Az ostya kicsit megrepedt, a celofán hozzányomódott a csokimázhoz. Remélte, hogy még nem romlott meg, nagy csalódás volna egy avas édességbe harapni. Legalábbis ezzel indokolta a télifagyi megmentését. Aztán besüppedt a fotelba, fülébe dugta a fülhallgatót és átadta magát az élvezetnek.

]]>
Tue, 27 Mar 2018 21:39:52 +0200 16967_75846
gang http://miujsagiro.blogger.hu/2018/03/04/gang

 

 

 

 

Ott szuszogott mellette. Épp most aludt el, gondolta a nő, mert hallotta, ahogy megváltozott a férfi lélegzése. A kályhában buliztak a lángok, twistet és rockandrollt jártak, s ledér fényüknél végignézett a széles vállon, a magas homlokon, a hosszú karon, ahogy odasimult a testhez. Fura érzése lett. Hisz ez egy idegen, gondolta, pedig a légzéséből kihallom, alszik-e, ismerem a rezdüléseit, mégis nagyon más, mint én. Az is, ahogy a szavakat mondja. Nem olyan, mint amihez a nő füle szokott, egészen kicsi gyerekkorától. Verenda, mondja a férfi a hosszú folyosóra. Ilyet náluk nem mondtak sosem. Gangnak hívták, ott fűzték a dohányt. Hogy szerette! Kupásszékre ültek, az ölükbe suszterkötényt terítettek, indigóval színezett, kopott, kék vászonból, s a hosszú, vastag tűbe spárgát fűztek, vagy négy métert, arra fűzték a zsíros, puha, hűvös dohányleveleket, amiket még reggel, a nagy meleg előtt szedtek a kertben. Mert a dohány között később befülled a levegő, fullasztó lesz a hőség. Mint a kukoricában. Ezt a nő már kisgyerekkorában megtanulta, hisz mindenütt ott volt, ahol a nagyszülők, minden munkában részt vett: emberszámba vették. Most, hogy már az ötven felé közeledett, egyre jobban hiányzott neki a gang, a dohány, a forrázott moslék illata, meg a parázs izzása, ahogy vitte át vaslapáttal a konyhából a szobába estefelé, hogy begyújtson. Ez az alattomos fájdalom ott élt benne, amióta a nagyanyja is elment. Huszonhat év után is lüktetett benne élesen, mint a késszúrás, és sírva kutatta az elvesztett biztonságot, melegséget. Otthont akart, ahol együtt ül felnőtt és gyerek, a munkából és a gyümölcsből mindegyik kiveszi a részét. S úgy olvasnak egymás tekintetében, hogy a szavak ritkán használt kellékekké foszlanak. Dohányt fűzni, mákgubót fejteni a gangon, együtt feszülve a munkának. Hogy is lehetne verendának hívni mindezt?

Nézte az alvó férfit, akit egy perce még ölelt, s nem értette az egészet.

]]>
Sun, 04 Mar 2018 18:10:44 +0100 16967_75815
téja http://miujsagiro.blogger.hu/2018/01/01/teja

 

"Maga szép és okos nő, vigyázzon magára!" Sokszor elolvasta az üzenetet, azután egész nap nyitott szemmel álmodott. És hát persze várt, várta a megígért téját, amit még tavasszal lebegtetett meg lelki szemei előtt a férfi. Aztán várta a francia vacsorát, szeptember közepe utánra, amikor vége lesz a határidős munkának. S álmodott. Sóvárogva, görnyedő gyomorral, remegő térddel, borzongó tarkóval. Hogy aki ilyet ír, az tudja, érzi. Látja, amit mások nem vesznek észre. Értékeli. Vágyik rá. Nézte, nézegette magát a tükörben. Rúzst kent a szájára, letörölte. Alapozót a szeme alá, a fekete karikára. A hasát behúzta, s beleerőltette magát egy régi szoknyába. A cipzár, a gomb belevájt a húsba. Fájt az oldala. Hetek, hónapok teltek el így, megfeszített, mohó vágyakozásban. S akkor aztán az álmok már egyre hangosabban kezdték követelni a magyarázatokat. Hogy tudniillik akkor miért nincs téja, hol marad a francia vacsora-meghívás? A nő nemhiába volt szép és okos, a csavaros eszével sok mindent megmagyarázott. Úgy sorakoztak a magyarázatok, mint a csizmák az ablakban Mikuláskor. Hol az egyiket kapta elő és fényezte órákig, hol a másikat. Hogy a férfi szégyenlős. Hogy elfoglalt, biztos rengeteget dolgozik. Hogy még előbb ki kell kecmeregnie a házasságából. Nem megy az úgy, ripsz-ropsz. Hogy szegény depressziós, az bénítja meg ennyire. Már nem is tudta se szerét, se számát a fröccsöntött mentegetéseknek, amiket egytől egyig szándékosan elhitt. Összeszorított ököllel sulykolta magának, mert a reményt nem bírta elengedni. Közben a kék szempárra gondolt, a kedves, szelíd hangra, ami mindig a fülében csengett. Azokat a mondatokat ismételgette, amikben akár csak szikrányi reményt lelhetett, vagyis mindent, minden egyes szót, amit fel tudott kutatni az emlékezetében arról az egy évvel ezelőtti késő délutánról, amikor utoljára látta a férfit. S az a másfél óra felpumpált illúzió romba döntötte öt év kemény feledésmunkáját. Egy halkan elejtett félmondat, és hatalmába kerítette valami megmagyarázhatatlan remegés, ami a combjaiban kezdődött és végigkúszott a gerincén, egészen a haja tövéig, s még a fejbőre is libabőrös lett tőle. Majdnem egy év telt el így. Aztán egyszer csak elfáradt. Lesöpörte a gondosan fényezett csizmákat az ablakból, kidobta a régi szoknyát, elrakta a rúzst. Bekapcsolta a számítógépet és kitörölte a téját, a szép és csinos nőt, a francia vacsorát, mindent. Mindent, amit csak a férfi valaha írt neki. Aztán kihúzta magát, kiegyenesítette a derekát és körülnézett. Napfényt látott, krizantémot, szellőrózsát a kertben, frissen lehullott diót az árokszélen, s két nevető, vidám gyereket az udvaron.

]]>
Mon, 01 Jan 2018 22:40:55 +0100 16967_75735
dió http://miujsagiro.blogger.hu/2017/10/25/dio

 

Öt óra sem volt még, amikor megcsinálta a fészket a teraszon. A padra tette a plédet, hogy legyen mire ülni, mellé a jó meleg gyapjúpaplant. A lábára zoknit húzott, a hálóing alá nadrágot, s a bundás papucsba bújt, mert mégiscsak október vége volt, ha enyhének is számított az idő. A vastag fürdőköpenyt vette magára, aztán a gyereket bugyolálta be: hálózsák, sapka, meleg köntös, s már kint is ültek. A nő a padon, a gyerek az ölében, összekuporodva, mint egy kis gubó, s a babáját szorongatta, az elmaradhatatlan, elnyűhetetlen babát. A nő a légzését figyelte, hogy befelé tud-e menni, szabadon áramlik-e a levegő. Csak délután jöttek ki a kórházból, de a kis kócos a két nyugodt éjszaka után, amit bent töltött, aznap vagy négyszer felsírt, s megint csúnyán köhögött. A nő ugatósnak hallotta, ezért rakott fészket a teraszon. Mert ilyenkor, amikor a légutak beszűkülnek és sipítva próbál a levegő utat törni magának befelémenet, a friss, hideg, párás levegő jót tesz. A gyerek odabújt, teljesen rálapult az anyja mellkasára. Elnémult a hajnal, még a kutyák is elfelejtettek ugatni. A nő szemét frissen tartotta az esőszag, a hideg, halkan kopogó-cuppogó, mindent átitató októberi eső. A diófa is megadta neki magát, s ernyedt karokkal engedte el a feketére ázott leveleket. Olykor egy-egy kései dió is koppanni próbált, de az eső halkan, szelíden a markába nevetett: jól föláztattam a talajt, puhára estél, kis keményfejű. A kislány enni kért. Az apja, aki idegesen téblábolt körülöttük, s a nő már beküldte többször aludni, hozott neki. Elmajszolta, de az utolsó falatot nem kérte. Megehetem? Kérdezte a nő, pedig nem is szerette a banánt. A pöttöm gyerektest elcsöndesedett. Álmában is a babát szorongatta, s a szájában le-föl mozgott a hüvelykujja. Egyre ritkábban rántotta össze a testét a köhögés. Tökéletesen belesimult az anyja ölébe, mintha soha ki nem szakadt volna onnét. A nőt valami furcsa boldogság járta át, pedig ez volt a negyedik éjjel, hogy nem hagyta aludni a betegség. Bizseregni kezdett a mellkasa, mélyen, melegen, s ez a melegség, amit a takaró adott, a vastag gyapjú vont köréjük, s ami egybetartotta, egybeforrasztotta őket, eggyé lényegült az anya és a gyerek testével. És ez a test elkezdett tágulni. Már nem önmagát érezte, hanem a magzatot magába olvasztó, sült gesztenye illatú, vérmeleg gomolyagot. Betöltötték a padot, aztán az egész teraszt, s onnét a városkát bekebelező, együgyű eső fölött kilépve a végtelenbe, az egész világot.

]]>
Wed, 25 Oct 2017 21:56:31 +0200 16967_75677
mese http://miujsagiro.blogger.hu/2017/10/11/mese

 

A gyerek még mindig ruhában volt, az ágy tetején ugrált, a haja szétbomolva röpködött a levegőben, a szája körül még ott barnállott a kakaó, mert vacsorára kakaós spagettit kért.

- Még nincs rajtad pizsama? - kérdezte a nő, amikor a mosogatást végre befejezte és belépett a gyerekszobába. Kinézett a nappali felé, a férfi a kanapén ült, a tévé előtt. A nő azt a szokásos facsarást érezte a mellkasában, amit mostanában naponta. Fájt, rohadtul, iszonyatosan, alattomosan és kitartóan. Miért is csinálna mást? Hogy is mondta a terapeuta? Tudná adni, amire szükségem van, de nem adja. És ez fáj.

- Fogat se mostál? Már ötször szóltam, hogy mosd meg! - fakadt ki. A copfos felhúzódott a sarokba, lába a párnán, és dacolt.

- De mostam! Nézd! - és az anyja arcába hajolva belelehelt, hogy a fogkrém szagát érezni lehessen. Tényleg, gondolta a nő, de azért kituszkolta a kislányt a fürdőszobába és lemosta az arcát.

- Te mit csinálsz itt? Megmostad már a fogad? - kérdezte a másik gyerektől, aki egy madzagon próbált valami rákötözött izét pörgetni.

- Kísérletezek - mondta a gyerek és esze ágában sem volt a fogkeféért nyúlni. A nő akkor már az ájulás szélén volt, és még előtte a meseolvasás, fektetés, vizet hozni be éjszakára, betakarni, bebugyolálni a hálózsákba, de csak amikor már elaludt, különben leveszi és kint lesz a dereka egész éjszakára. A karfiol alatt le kell kapcsolni a tűzhelyet, és a darált húst megpirítani. Hol lehet a köles? Jaj, arra már nem lesz energiája. A szeme égett, a feje zúgott és ez a gyerek még mindig itt ugrál és egy órája szarakodik a fogmosással.

- Majd kísérletezek én mindjárt - mordult föl a nő. - Kilógatlak az ablakon és megnézem, milyen lesz fejjel lefelé.

Mindig ilyen borzasztó dolgokat mondott, amikor már nem bírta, mert ezek ketten lerágták az összes húst a csontjáról: agyoncsapja, kiteszi a kutya mellé, megráncigálja a fülét, éppen mi jutott eszébe. De a gyerekek tudták, hogy ez csak handabanda, és legföljebb a fenekükre csap, amikor már nem bírja. A borzas kísérletező sietve nekilátott a fogmosásnak, berregett az elemes fogkefe. Spuri a szobába, várták a mesét.

- Nem mondod, hogy a tornapólóra ráhúztad a pizsamádat? - fakadt ki a nő, amikor meglátta a kilógó fehér szegélyt. Lerángatta mind a két pólót: az ő gyereke öltözzön föl tisztességesen. A kisfiú szó nélkül nekilátott, hogy kibogozza a ruhákat.

- Egyet mesélek mindkettőtöknek és azt én választom. Ha egyszer is beleszóltok vagy zörögtök közben, abban a pillanatban becsukom a könyvet és kimegyek - a két gyerek nem szólt, várták a mesét. Mintha az életük függne tőle. S az anya mesélt, mesélt, olvasta, hangsúlyozta. Először a kislány vackolta be magát mellé, s hajtotta a fejét a vállára, aztán a kisfiú tette egyre közelebb a lábát, s csúszott egészen a fotelig a padlón. Épp csak annyira, hogy az anyja elérje és meg tudja simogatni a borzas buksiját.

]]>
Wed, 11 Oct 2017 21:35:41 +0200 16967_75661
puzzle http://miujsagiro.blogger.hu/2017/10/07/puzzle  

A darabok, amiket kétségbeesetten igyekeztél először, úgy húsz évvel ezelőtt összegyűjteni, s remélted, hogy néhány éven belül meglesz mind, amiből kirakhatod az életed, olyan apró szilánkokká zúzódtak a szürke betonon, hogy két kézzel sem tudod egybelapátolni őket. Pedig húsz éve kitartóan igyekszel, csak még egy kicsit, mondod, s már nem guggolva, térdelve meríted marokkal vissza a kosaradba a törmeléket. Mert a kirakóst még mindig nem tudtad kiverni a fejedből. A kezedből már csak a fájdalmat érzed, arra, hogy ölelni, simogatni, becézni tudott, nem is emlékszel. Csak a szilánkok hideg éle maródik egyre mélyebben a tudatodba. Van, amelyik sárgásbarna: mintha égetett cukor vagdosná a tenyeredet. Szórod a kosárba, lassan telik, mert ezek a fránya diribdarabkák képesek kimászni, mint egy féreg, a lyukon, s a véka, amit a vesszőfonó öreg cigánytól vettél, szellősen készült, szabadon engedi őket. Nem érted, hiszen te másképp akartad az egészet. Egy képet hordozol a fejedben, amit húsz éve szerettél volna kirakni az életedből. A háttérben búboskemence, az ablakon kilátni a tyúkudvarra, az asztalon, a gőzlölgő tál körül tiszta tekintetű gyerekek viháncolnak, mindben ott az anyja és az apja huncutsága, hogy öröm rájuk nézni. S te ott állsz a bal sarokban, derekadat egy száraz, meleg tenyér fogja át, húsz éve, s nemhogy elfáradna belé, egyre erősebben tart, vigyáz és óv.

Ezt a képet húsz éve kitartóan látod magad előtt, s voltak pillanatok, amikor el is hitted, hogy létezik. Valahol, valamikor mégis kicsúszott a kezedből az egész, magad sem érted, hogyan, de szétplaccsant a szürke, poros, büdös betonon, s te marokkal szórod a szilánkokat a kosárba, amit a fának vettél, a búbos kemence mellé, hogy legalább egyben, egy helyen legyenek. S ezek a te életed cserepei úgy tekeregnek az alján, mint a dögben a nyűvek, kifolynak, átpréselik magukat a réseken, és mind más irányba hagynak el. Mint a fénysugarak a napot. Hiába nyúlsz, hiába futnál utánuk, egyforma, egyenletes sebességgel távolodnak az elérhetetlenség irányába. A derekadon a száraz, meleg kéz helyett csak az elnyűtt fájdalmat érzed, mert folyton a kosár mellett kuporogsz, hogy a törmeléket egy kupacban tartsd.

Igen, a gyerekek azért megmaradtak a kép közepén, bár közel sem olyan jólfésültek, nem olyan boldog és kiegyensúlyozott az arcuk, mint ahogy elgondoltad húsz évvel ezelőtt. Lerágták azt a kevés húst, amit adni tudtál, a szemük karikás, s az egyiknek folyamatosan rángatózik a szája széle, mert ő érzi legjobban a metsző fájdalmat a szívedben, a rémisztő, kongó, sötét magányt. S talán azt is tudja pontosan, ha ő nem lenne, már rég itthagytad volna az egészet.

]]>
Sat, 07 Oct 2017 16:55:44 +0200 16967_75647
műköröm http://miujsagiro.blogger.hu/2017/08/17/felido

- Rég láttalak, Kuksi - mondta Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, az öreg és kopasz, fennakadt szemű bácsi.

- Hagyjon békén - felelt a lány és behunyta a szemét. A pillái alól kijövő, két forró kis patak szorosan simult az arcára.

- No, mi az, rám is haragszol? - kérdezte Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga. Kuksi nem felelt. A zsebkendőjét gyűrögette. Volt már, hogy megnézte magát sírás közben a tükörben. Vörös volt a szeme, gyűrött, duzzadt az arca és sötét örvény a szembogara. Színjáték.

- Nem akarom, hogy bőgni lásson - csuklotta olyan idétlen hangon, ahogy csak azok beszélnek, akik világ életükben egyedül hordozták a bánatukat.

- Miért, az nem te vagy? - kérdezte az öreg, fennakadt szemű bácsi. - Sokat sírsz mostanában. Gondoltam, megkérdezlek felőle.

- Mit érdekli az magát, maga tudálékos, vén kecske? Úgysem tud nekem segíteni - Kuksi már egészen összekuporodott, féloldalt dőlt a kanapén, a lábát felhúzta, és a zsebkendőt a szájába tömte, hogy ne hallatsszon ki az idétlen üvöltés a torkából.

- Kíváncsi vagyok - felelt az öreg. - Egyszerűen csak kíváncsi. Mert kívülről valami nagy tragédiának látszik ez megint.

- Aha, és akkor mi van? Mit jön itt nekem a fennsőbbséges segíteni akarásával? Mit faggat? Azt hiszi, lehet bármit csinálni most már? Nekem csak ez az egy életem van, érti? - s kicsapott belőle a sikoly, amit eddig a zsebkendővel tartott vissza.

- Azt látom, hogy fáj - fogta egészen halkra az öreg - és azt is látom, hogy dühös vagy.

- Utálni akarom az életet, gyűlölni akarom, hogy meg tudjak szabadulni tőle - a lány már nem sikoltozott. Felkönyökölt a kanapén, s maga elé meredve, bandzsítva egy kicsit, csak homályt látott.

- Becsapott? - firtatta az öreg.

- Tudja, ez olyan, mint az egyoldalú szerelem - mondta Kuksi. - Vagy nem is. Rosszabb. Mint egy szerencsekerék. Hiába vagy jó, hiába igyekszel, dolgozol, teszed ki a lelked, szarik rád. Ha nulla jön ki, akkor nullát kapsz. Mások, akik a kisujjukat sem mozdítják, megnyerik a főnyereményt, te meg ott állsz kifosztva, nincstelenül.

- Mit tett veled? - vonta föl Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a bal szemöldökét is.

- Mindegy. Már úgyis késő. Öreg vagyok, és kipereg az idő az ujjaim között. Nézze, itt a nyakam körül már ráncosodik a bőr.

- Bosszant?

- Nem, nem ez bosszant. Hanem, hogy nem értem az egészet. Ugyanazt akartam, mint mások: szép családot, meleg, békés otthont, gyerekeket, szerető férjet. Gürcöltem, mint egy barom, nem nőnek való módon, mert azt nekem senki se mondja, hogy az a normális, hogy egy nő villanyt szerel, mosógépet hurcol és polcokat fúr fel, hogy majd' kitörik a csuklója.

- Valóban nem az - mondta az öreg, és most először nézett másfelé. A lány kezét nézte, a ráncosodó, tömzsi, vastag ujjakat, amik valaha zongoraművésznek készültek.

- És nem sikerült, látja, a kezem megnyomorodott a munkában és mégsincs, aki megfogja, megsimogassa, a tenyerébe vegye, hogy megpihenhessen. Szégyellem, ha mások meglátják, mert a többi nőnek csillogó műkörme van, én meg állandóan a koszt kapirgálom a rövidre nyírt körmeim alól, ami főzés, gyomlálás, takarítás közben alámegy. - Az öreg csak hümmögött, nézte az orra alá dugott, tömpe kezeket.

- Jó ember vagy - mondta félhangosan, s nem mert Kuksira nézni.

- Tudtam, hogy még maga is rúgni fog egyet belém - a lány arcát egy pillanatra sötét gyűlölet öntötte el. - Mintha nem ez volna a legnagyobb bajom. Jó ember? Mi a francot érek vele? Hogy nem hasad ketté a tükör? Tudja, mit? Nem akarok jó ember lenni, nem akarok másokért gürcölni, nem akarok lemondani és félreállni, és nem akarok mindig mindenkinek csak adni.

- Hát ne adj - mondta az öreg. Fölállt, kinyújtóztatta a térdét. - De úgysem tudod megállni. A hitedet, ha ellophatnám, megtenném - mondta, s búcsúzóul megérintette a lány kezét a vén, cserepes ajkával, aztán, ahogy jött, lassan, nyikorogva elcsoszogott.

]]>
Thu, 17 Aug 2017 17:00:28 +0200 16967_75609
puszi http://miujsagiro.blogger.hu/2017/07/24/puszi

 

Reszketett minden porcikája, kapkodta a levegőt, az agya zakatolt, a szíve majd' kiugrott a helyéről. Nyugodt maradt, legalábbis próbált annak látszani, amíg a vihar tartott. Utána jött volna az összeomlás. De akinek gyereke van, az nem engedhet meg magának ilyen luxust. "Hülyeséget beszélsz reggeltől estig!" süvített a fülébe a mondat, amit némán hallgatott. Néma maradt egészen sokáig. A férfinak ez ugyanúgy olaj volt a tűzre, mintha megszólalt volna: tombolni kezdett, s a szobából a keze ügyébe eső tárgyakat rángatta, ki az udvarra. Az eső épp szemerkélni kezdett - kívül is és belül is. A nő némán nézte, ahogy a gyapjúpaplanokat, amiket még az ősszel vett a gyerekeknek a hideg ellen, drága pénzen, a férfi kihajította a járdára, ahol már nem védte őket a terasz. Nem szólt. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor teljesen fölösleges megszólalni, mert olyan, mintha egy tornádót egy kérem szépennel próbálna megállítani. A gyerek szorosan hozzábújt (a másik még aludt), belécsimpaszkodott, ő meg ölelte, puszilgatta. Nincs semmi baj, súgta a kislánynak, mert ennél okosabb hazugság nem jutott eszébe. Végtére is a gyereknek ott volt ő, aki biztonságot nyújtott, csak neki nem volt senki és semmi, amibe bele tudott volna csimpaszkodni. A tágra nyílt, mégis szűk szemeket látta maga előtt napokon, heteken keresztül, s a valószínűtlenül nagyra nőtt szájat, ahogy az arcába üvölti: "Elegem van belőled!"

Nem emlékezett, pontosan mikor és hogyan hagyta abba a férfi a tombolást. Valószínűleg be kellett mennie a munkahelyére. Amikor elment, a nő elkezdte visszahordani a tárgyakat, s közben azon tűnődött, vajon az a szorítás, amit a mellkasában érez, nem egy közelgő infarktus jele-e.

- Nem kaptam puszit - tolta oda este az arcát hozzá a férfi, amikor hazatért, s maga köré fonta a nő ernyedt karjait, mert ölelést akart.

]]>
Mon, 24 Jul 2017 14:53:12 +0200 16967_75604