Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

advent

 

- Anya kezét akarom fogni! Anyaaaa! - ordított a gyerek. Először még szavakat, mondatokat, aztán már csak üvöltött, mint egy csecsemő.

- Miért kell így szorítani a kezét? Nem látod, hogy fáj neki? - sziszegett fojtott hangon a nő. A férfi akkor elengedte a gyerek kezét. Az emberek az utcán nemigen foglalkoztak velük, mindenki rohant a maga dolga után. Közeledett a karácsony, ilyenkor lázban égve róják az utcákat, szórják a pénzt, remélik a lehetetlent. A nő fölvette a gyereket, cipelte egy darabig, amíg bírta. A karja majd' leszakadt. A kicsi boldogan szorította az arcát az arcához. A Váci utcában forralt bor és kürtőskalács illata keveredett a fagyos levegővel. Odaléptek az üsthöz, a gyerek beleszagolt. Nézte, ahogy a narancskarikák úsztak a vörösbor tetején. Az úton aztán hazáig nem szóltak egymáshoz, a nő a gyereket igyekezvén megnyugtatni, vidáman csevegett, nevetgélt, s csak akkor sírt, amikor már bent ültek az autóban. Ott már senki sem láthatta az arcát.

- El kell mennem egy boltba - mondta a férfi, miután hazaértek és a mélyen alvó gyereket berakta az ágyba.

- Menj - szólt a nő. Nem nézett rá, nem bírt. Hisztis picsa vagy, így mondta alig néhány órával azelőtt ugyanez az ember. Nem lehetsz ennyire hülye, ezt is mondta. A nő már nem is emlékezett rá, hogy miért. Ő csak annyit mondott, hogy remek ezt így, a gyerek előtt, ezt fogja megtanulni, hogy így kell beszélni egy nővel, egy anyával.

A férfi visszajött a boltból, a virágot kicsomagolta és vázába tette ő maga, nem merte odaadni a nőnek. Gyertyákat gyújtott, pontosan négyet. Advent negyedik vasárnapja volt, már annak, aki ünnepelte az ilyesmit. Aztán üldögélt még az asztalnál, s nézte a négy lángot. Egyedül.

éjszakai fény

 

- Anyaaaa! - a kiáltás úgy hasított az álmába, mintha a fülén át tépték volna ki a szívét. Mélyen aludt, mint akit letaglóztak. Hosszú hetek kimerültsége után megint abban a reményben, hogy ma végre nem lesz éjszakai ordítás. De lett. Kiugrott az ágyból, az átizzadt hálóing hidegen tapadt a hátára. Fázott, a belső részei remegtek a kimerültségtől. Átrongyolt a gyerekszobába.

- Mi van már megint? - morogta bosszúsan. Ketté tudta volna roppantani dühében a gyereket. Az csak nézett rá a halvány éjszakai fénynél nagy, rémült szemekkel.

- Félek!

- Nem igaz, hogy egy nyomorult éjszakát nem lehet végigaludni - dohogott a nő. - Állandóan ordibál valamelyik! Pihenni szeretnék, érted? Meg fogok betegedni, ha nem tudom kialudni magam!

- De félek! - makacskodott a gyerek. Az üstöke borzas volt: ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a hajszálakat, egy egész csomó állt az ég felé. A szeme kimeredt a rémülettől, a teste reszketett. A nő lehajolt hozzá.

- Nincs itt semmi. Érted? Ide senki sem tud bejönni, zárva van az ajtó. Mi is vigyázunk rád. Aludj most már! - ha tehette volna, a szavak puszta erejével odaszorította volna a gyereket az ágyhoz. Hogy mozdnulni se tudjon. Úgy érezte, belehal a kialvatlanságba.

- Félek, anya, nagyon félek! - a gyerek már sírt nyüszítve, vinnyogva, és az anyja után kapkodott.

- Na. Menj beljebb, nem férek ide - mondta a nő, s tolta be a gyereket a fal felé, hogy odacsusszanhasson mellé az ágy szélére. A kicsi beljebb csúszott, a kócos üstökét belefúrta az anyja vállába. A nő odahúzta a mellkasára, az egyik karját a kis test alá csúsztatta, a másikkal átölelte. A gyerek szorosan a nyakába kapaszkodott. Fél egy volt, háromnegyed hatkor kelés, rohanás, munka, figyelni kell, a szemét csípni fogja a fáradtság, a feje zúgni fog és nem tud majd rendesen figyelni a kimerültségtől, ezek jártak a nő fejében. Aztán a lassan elcsendesülő szuszogást hallgatta, s eszébe jutott, milyen csöndes volt ez a gyerek, amikor megszületett. Sose sírt éjszaka, talán, mert tudta, hogy a többieknek aludni kell, s hogy az anyja egyedül van. A nő simogatni kezdte a buksi fejecskét, cirógatni a haját ott, ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a szálakat, s ettől egy egész csomó állt az ég felé. Sokáig feküdt ott, ölelte-tartotta-simogatta a gyereket.

- Mi volt az? - emelte föl a fejét a férje, amikor visszaosont a hálószobába.

- Semmi - mondta a nő. - Félt.

otthon

 

- Szeretsz te még engem? - kérdezte a férfi. A homloka fájdalmas redőkbe rendeződött, ahogy a nő tekintetét fürkészte. Az nem szólt, sokáig hallgatott, s a tévét bámulta. Pontosabban a falat a tévé mellett. Poirot ment, egy ki-tudja-hányszor-ismételt-részt vetítettek megint. De a peckes kis belga józan volt, okos, erkölcsös és kiszámítható. Biztonságot jelentett, ha ő vett a kezébe egy ügyet.

- Hm? - a férfi felvonta a szemöldökét.

- Már mondtam sokszor - szólalt meg sötét hangon, vonakodva a nő. - Többször, mint ahányszor te mondod - tette hozzá epésen, s még mindig nem nézett a másikra. Dacos volt, álmos, dühös és szomorú. Megint végig kellett hallgatnia, hogy milyen borzalmas ez a kapcsolat, s hogy a férfi mennyire szenved benne. Nagymonológ volt, egy savanyú képű drámai színész megnyalta volna utána mind a tíz ujját. A nő már hányt tőle, hónapok óta ezt hallgatta. És majd' szétrobbant, annyira ideges lett tőle. Hát ne maradj benne, mondta, senki sem kényszerít rá. A férfi meghunyászkodott egy kicsit, visszavett a lendületből. Szeretném a kiutat megtalálni ebből a borzalomból, mondta, s a nő már lendítette a karját, végén a kinyújtott mutatóujjal: ott van, úgy hívják, ajtó.

Ezen is túl voltak, mikor a férfi megkérdezte, szereti-e még. Minden, ilyenkor szokásos körön. A férfi, nyugtázva az újabb kudarcot, sóhajtva bólintott egyet, s kiment a konyhába egy pohár vízért. A nő még mindig a falat nézte a tévé mellett, háttal a konyhának. Pedig a rejtély már rég megoldódott, Poirot mindenkinek megmondta a magáét.

A csók hangosan cuppant a nő nyakán, ahogy a férfi egy pillanatra megállt mögötte. A nő viszonozta. Aztán ő is fölállt, odament, ahol a másik volt: a kanapé mögé. A karját átfonta a széles háton. Még sokáig álltak összebújva, szorosan ölelve egymást, s úgy is aludtak el, csakhogy már sokkal gyengédebben ölelve egymást. A nő ugyanazt érezte, mint amikor sok évvel ezelőtt a férfi először megcsókolta: hazaért.

anya

 

- Mostanában sokat sírsz - nézett rá a gyerek, hátrafelé, a válla fölül, mert épp a kis íróasztalnál foglaltoskodott valami fecnivel, meg valami ollóval. A nő bólintott.

- Gyere ide, kicsikém! - húzta oda magához a kisfiút, s úgy ölelte át, hogy az arcát a kis,  pirospozsgás gyerekarchoz nyomta. Megszorította, s aztán egy kicsit eltolta a gyerek felsőtestét, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Izgulsz miattam, ugye? - a gyerek bólintott, de nem nézett az anyjára. Már napok óta idegesen pislogott és grimaszolt.

- Tudod, a felnőttek sokszor veszekednek, amikor feszültek, idegesek. Sok minden miatt aggódnak, sok gondot meg kell oldaniuk. És ilyenkor gyakrabban is veszekednek - hitte is, meg nem is, amit mondott, de hát egy ilyen kicsi fiút nem lehet azzal a mérhetetlen fájdalommal terhelni, ami még őt is a földhöz szorítota. Baloldalt, a mellkasában hetek óta szorítást érzett.

- Akárhogy is lesz, akármi is történik, én mindig ott leszek veled - mondta a gyereknek. Mi mást is ígérhet, ami nem hazugság? De hát ez is az - gondolta rosszkedvűen, s még inkább sírhatnékja támadt. A kislány is odajött, az anyja ölébe kuporodott. Ő nem kérdezett, nem szólt, csak furán nézett, amikor látta az anyja szemében a könnyeket, s még jobban csimpaszkodott belé. A fiúcska visszament az íróasztalhoz, mintha nem is hozzá beszélnének. A nő meg kínjában elővette a mesekönyvet és el-elbicsakló hangon olvasni kezdett. A gyerekek most nem civakodtak, nem veszekedtek, a kislány is csöndben maradt, amíg a bátyja meséje szólt. Aztán odavackolt az anyja mellé a fotelba, a hóna alatt hurcolva a Kis vakond és az űrhajót. Az volt az ő meséje aznap. Elolvasták.

- Na, gyorsan az ágyba és jó éjszakát! - küldte volna őket a nő.

- Nézd, ezt neked csináltam! - mondta a kisfiú, s egy nagy gonddal körbevágott, kerek papírdarabot nyomott az anyja kezébe. Az asszony rápillantott és megint bőgni kezdett. Az volt ráírva nagy, ákombákom betűkkel: ANYA.

élet (K. J-nek)

 

Beállította maga mellé a babakocsit, hogy a gyerek láthassa az arcát és - gondosan felhúzva a hasáról a szoknyáját - fölfeküdt a vizsgálóasztalra. Épp szemben volt a falra szerelt képernyővel.

- Utolsó menstruáció ideje? - kérdezte a doktornő.

- Augusztus nyolc.

- Jól érzi magát?

- A gyomrom nagyon sokat fáj - helyezkedett, s a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa a képernyőt. Ott volt a kicsi buksi feje, a formás kezecskék, a lábak: egy egész kis ember hurkába görbülve. Nehéz volt még mosolyognia rá, hiszen bele fog pusztulni, ha ez a gyerek megszületik. A legkisebb, aki ott nézelődött a babakocsiban, csak egyéves múlt, s ott volt a másik három. Gondolt persze a műtétre is: azt mondták, kétszer kell elmenni valami tanácsadásra az orvosi lelettel, de nem tudta fölemelni a telefont. Majd holnap - gondolta a kagylót bámulva. Aztán újabb és újabb holnapok következtek, s lassan kifutott az időből.

A férje nem kérdezősködött, pedig a nő nagyon várta, hogy kérdez majd. Nem szóltak. Estéről estére csöndesen, szomorúan ölelték egymást. A nő azért megemlítette néha. Halkan, mikor már a gyerekek is aludtak, suttogta a férje fülébe, hogy már a nevét is kitalálta. A férfi hallgatott. Vagy ha nem, hát azt mondta síri hangon: nem fogjuk bírni, belepusztulunk. De ez a kis nő makacs volt és olyan optimista, mint egy őrült. Azt is tudta, hogy fiú lesz. Hogy lesz egy édes, szőke kicsi fiúcska, akit majd az apja tanít meg biciklizni, s aki majd göndören kacag a napfénybe. Amikor erre gondolt, nagyot sóhajtott, s az egész belseje: torka, gyomra, szíve összeszorult. Hogyne szorult volna: már a babaruhákat is elajándékozta. Negyvenkét éves volt.

- Főorvos asszony is megnézi? - szólt át a másik szobába a szonográfus. Egy ősz hajú, molett asszonyság tipegett oda, s a szemüvege fölött a monitort fürkészte.

- Nincs szívhang - a kis nő az ágyon felkapta a fejét.

- Ez mit jelent?

- Nem él. Anyuka, keresse meg a docens urat a lelettel - már nyomtatta is - és beszéljék meg, mikor lesz a műtét.

A nő nyikkant egyet, aztán feltápászkodott a vizsgálóasztalról, letörölte a hasáról a zselés trutymót, visszavette a fülkében a harisnyáját-cipőjét, feladta a kicsire a kabátot-sapkát, elköszönt és kitolta a babakocsit a rendelőből.

húsz év magány

 

- Biztos vagy abban, hogy még húsz évig velem akarsz élni? - kérdezte a nő.

- Biztos - mondta a férfi. Akkor már egy ideje beszélgették, hogy el kéne költözni a panelból. Magas volt a rezsi, kicsi a hely. Valami más helyre vágytak. Zöldebbe, barnábba, nem tudták, de valahová el onnét. Találtak is egy kis földszinti lakást az Istvánmezőn, közel a Ligethez. A nő kiszámolta, mennyi a szocpol, mennyi a hitel, mennyit kell a szülőktől kölcsönkérni. Ha húsz évre veszik fel, csak havi tizenöt a törlesztő. De a nő azt is tudta, hogy ez a férfi őt nem szereti. Sosem szerette. Hogy ennek a férfinak a család olyan, mint egy alagút. Hogy utál hazamenni (nem is nagyon járt, csak éjszakára), s hogy a feleségét rendetlennek tartja. Hogy amikor a nő megcsókolná, ő hátralép. Hogy sosem öleli, sosem hoz virágot vagy Sport szeletet - neki az nem megy. Hogy a legtöbb, ami kitelik tőle az "olyan jó barátom vagy" kezdetű mondat. Tulképpen hálás is lehetett neki az asszony, hogy eddig is megtűrte. De ez már cinizmus, afféle költői túlzás.

- Ha aláírjuk a szerződést, húsz évre összeköt minket, ezzel tisztában vagy? Ezt akarod? - kérdezte egyre élesedő hangon a nő.

- Igen - mondta megint a férfi, s azzal az opálos tekintettel nézett, amivel remekül távol tudta tartani magától az embereket. A nő gyomrában jeges kígyó kezdett tekergőzni.

Aláírták, megvették, beköltöztek. És eljött az az este, amikor ott feküdtek egymás mellett, már berendezték a lakást, kipakolták a dobozokat, a lámpa sem égett, és akkor a nő két ököllel kezdte ütni a férfi hátát, hangtalanul, mert a gyerekek a szomszéd szobában aludtak.

Persze, hogy erősebb volt a másik, lefogta a kezét, és a nő megalázva zuhant vissza a párnára.

Mind így vagyunk ezzel. S a párnák hallgatnak, beisszák a könnyeket, elnyelik az ütéseket, befogadják az arcokat.

öt és negyed (K. Mesternek)

 

 

Nagy, fekete szakállt növesztett az utóbbi időben, az egész arcát eltakarta. Csak a szeme látszott. Az most szomorú volt. A homloka felhős. Már ott ült a cukrászdában, amikor a nő belépett.

- Kezicsókolom! - mondta a férfi, és jobbról-balról puszit nyomott az arcára. A nő kicsit megnyugodott, mert

sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan fog zajlani az egész. Azért mégsem kért semmit, csak egy pohár vizet. A gyomra, mint egy reszkető öleb, egyre szűkölt a kabátja alatt. Hány éve is találkoztunk, kérdezte a férfi. Öt. Öt és negyed, számolgatta a nő. Hát, hogy van, kérdezte a szakállas, köszönöm, jól, mondta a nő, s csacsogni kezdett, be nem állt a szája. A pult mögül krémes és valami gyümölcsös, zselés szelet bámult rá, a ribizli egyenesen vigyorgott a tetején. Nem bírt volna lenyelni egy falatot sem.

Fura volt az a szakáll ott szemben, az érintése még ott zizegett az arcán. Fura volt a sötét színe, s hogy majdnem mindent betakart, amire a nő emlékezett. Kicsit őszes volt a fül magasságában, de csak pár szál. Épp csak elkezdtek beszlégetni, a cukrászda bezárt, a kulcsot belülről ráfordították. Az alkalmazottak szúrósan néztek a néhány bent rekedt vendégre.

- Sétáljunk! - mondta a nő, s a táskájáért nyúlt, de közben eszébe jutott, hogy a férfi majd fel fogja segíteni a kabátját, és letette. A rosszalló tekintetű, fehér köpenyes cukrásznő kivezette őket a kerthelyiségen keresztül az utcára, és elkezdtek ballagni a Vérmező felé.

- Sok minden történt magával! Férj, gyerekek! Maga nagyon bátor! - jegyezte meg a férfi. A nő felkacagott, hogy ez egy elég finom kifejezés, s neki inkább az a vicc jut az eszébe, amelyikben a ló nekimegy a falnak. Nem vak, hanem bátor. S ezen végre a férfi is nevetett.

- Kár, hogy nem ír - mondta később a nőnek. És akkor már muszáj  volt még többet nevetni, még hangosabban kacagni. Mintha cserbenhagyásos gázolást követett volna el saját magán. Persze azonnal megmagyarázta, miért nem ír. Maga is tudta, hogy hülyeségeket hord össze.

Irodalomról is beszélgettek, s a nő szégyellte magát megint. Nem ír, nem olvas, nem beszél. Jó lehet egy ilyen szakáll, gondolta, sok minden nem látszik át rajta.

A Moszkván még ácsorogtak egy kicsit, aztán jött a villamos, és mindketten visszazökkentek a valóságba.

kereszt

csomó (kj-nek)

 

A hatalmas, vastag, fekete kendő, a berliner, amit úgy megkötöttek, hogy még a tüdőmet is szorítja. Ott, igen, a derekamnál, hátul, ott keresd a csomót, valamit biztosan ki kell oldanod, mert fáj, nyomja a csigolyámat, a karomat mozdítani sem tudom. Oldd ki a csomót, ott, igen, ahol a finom, puha ujjaid motoznak, ott nyom a legjobban. Érzem, hogy lazul, jól csinálod. Hűvösek, selymesek az ujjbegyeid, kedvesen cirógatják a hátam, vigyázva, lágyan babrálnak a csomón. A homlokod ráncba szalad, még a szemüveget is fölteszed, amiben viccesen komoly leszel, s az alsó ajkadat előrebiggyeszted, mint mindig, amikor koncentrálsz. Az a legszebb pillanat, amikor nekifogsz. Már akkor tudom, hogy  megcsinálod. Hogy biztonságban vagyok, s nem kell életem végéig gúzsba kötve vergődnöm.

függöny

A tested ilyenkor még ismer sok mindent, amit már nem is észlel. Mész lefelé a lépcsőn, s tudja, melyik lépcsőfok nyikorog. A füled már előre hallja a hangot, kicsit össze is húzódik a dobhártyád, mert nem szereti. Az ujjaid is ismerik a fal tapintását, ahogy végigsúrolják az egyenetlen vakolaton, a vállad magasságában, a sebtében elkent festéket, s minden lemenetel újabb láthatatlan csíkokat húz a fényesedő falon. Márpedig te reggel és este is lemész, s ha otthon vagy, délután is, többször. Ágyat húzol, leviszed a szennyest, leszaladsz a lázmérőért, vagy egyszerűen csak a kislányod babájáért, ami nélkül nem tud elaludni. Ez a tested.

Arra is emlékszik, amikor évekkel ezelőtt a hosszú, kényelmes fürdőkádban töltött sok-sok időt. Forró vízbe merült, a kezed elhúzta a függönyt, hogy aki belép a fürdőbe, ne lásson. S akkor megindult a csípős, meleg, sós könnyszalag lefelé. Mint a mozgójárda a reptéren. Lassan, komótosan, szélesen. A tested csak ennyit érzett. A meleget, a sót, hogy csípi az arcod bőrét. A rekeszizmodat, ahogy meg-megrándult. A homlokod mögött a nyomást, amivel a hangos zokogást igyekszel visszafojtani. Hogy a gyerekek ne hallják. Pedig tudod, hogy tudják, hogy sírsz.

Most, amikor elindulsz lefelé a lépcsőn, s a felső lépcsőfoknál három-négy ujjbeggyel megérinted a falat, ez a sok-sok évvel ezelőtti emlék ötlik fel a testedben. Éppen csak megérinted, az ujjaid már küldik is a drótot az agyadba, abba a zsibbadt, zsíros göröngybe a fejedben, hogy vigyázz! Nyomorultabb lettél, mint valaha sejtetted volna, hisz ugyanoda lyukadtál ki. Csak a függöny lett más színű a kád fölött.