Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

beszélgetés

 

- Ráérsz? - kérdezte a férfi, s felhúzott szemöldökkel várta a választ.

- Attól függ, mire - vakkantott ingerülten a nő.

- Beszélgetni.

- Mondjad - nézett türelmetlenül a férfira.

- Tudsz figyelni? - a nő nem válaszolt. Egyre idegesebben feszültek a nyakán az inak.

- Fii-gyelsz ráám? - artikulált eltúlzottan a férfi, mintha egy süket hülyegyerekhez beszélne. A nő nagyra nyitott szemmel, mozdulatlanul bámult a szemébe. A könyvet, amely addig nyitva volt az ölében, hangsúlyos mozdulattal csukta be, de a hüvelykujja annál az oldalnál maradt, ahol az olvasást abbahagyta, valahol középen.

- Ha-allo-od, amit mo-ondok? - kérdezte a férfi, s a nő arca előtt lengette a tenyerét, mint egy ablaktörlőt.

- É-értesz ma-gya-rul? - villogott a két hatalmas fogsor, egészen közelről. A nő nem válaszolt. Elhatározta, hogy nyugodt marad, s figyelmesen nézte a férfi egyre jobban eltorzuló arcát. Az már teljesen belehergelte magát a hadiállapotba, s mivel a nőből egyetlen árva kukkot sem sikerült kicsiholnia, ám az annál figyelmesebben és nyugodtabban nézte őt, minél jobban tombolt, hirtelen sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Valamit félhangosan morgott a hülye családról, meg hogy itt beszélgetni sem lehet senkivel, becsapta a keze ügyébe eső ajtókat és visszavonult a laptopja biztonságos társaságába. A nő újból kinyitotta a könyvet, s olvasást színlelve nyelni kezdte a könnyeit. Épp Florentino Ariza és Fermina Daza reménytelen, bolond és hiú szerelméről olvasott. Hogy dögölne meg, aki a szerelmet kitalálta, gondolta, s dühében telefújt egy egész papír zsebkendőt. Hallotta, hogy a férfi - a laptopot lecsukva - magára kapodta a ruháit és elment hazulról. Nagyot dörrent a bejárati ajtó.

a régi út

 

 

 

 

Nem szerette az autópályát. Két magas fal között suhanni a végeláthatatlanságba, mindig egyforma keretek között, mindig egyenesen - látszatvilág. Az élet nem ilyen unalmas és nem ilyen egyszerű. Bántotta a sok tíz- meg százmilliós autók fölényessége is, amit erőszakosan az őket zavaró járművek fenekébe toltak. Húzzál már innen, te köcsög, ez volt a sürgetésben, hogy minek élsz, mit szerencsétlenkedsz itt száznegyvennel, amikor enyém a pálya. Bár ezek nem afféle házmester jellegű Témüllerek voltak, szürke kiszolgálói a hatalomnak, akik azért nem mernek nagyurat játszani a halál pillanatában. Ők maguk voltak a nagyurak, a pálya mindenekfölött álló birtokosai - legalábbis ezt gondolták magukról, amikor száznyolcvan-kétszázzal röppentek bele a szürkeségbe. Fittyet hánytak rá, hogy az autópálya előre nem kiszámítható pontjain ott leselkedik az igazi főnök, akit nem hat meg a cinikus fölény, pillanat alatt összegyűri a volvót vagy a porschét, s ha úgy tartja kedve, péppé nyomja benne a húst, kifacsarja belőle a vért, nem okoz neki nagyobb gondot, mint egy tizennyolc éves suzuki.

Ezért hát, amikor tehette, a régi úton ment, kacskaringózott a körforgalmakban, szidta a hetvennel döcögő távolsági buszt, mert megelőzni a kliencszáznyolcvan köbcentis, öreg vacakkal nem lehetett a kanyargós szakaszon, de azért az nagyon jó volt az egészben, hogy mindig meg tudta nézni, mennyit változtak a falvak és a városok, amelyeken harminc évvel ezelőtt hétről hétre keresztülment. Ott állt az a ház is, ami régen egy falatnyi volt csak, elvált asszony lakott benne a két árván maradt lányával. A kisebbikkel sokat lógott együtt. Hetedikesek voltak, amikor az asszony újra férjhez ment, a házat hatalmassá építette az új apukával, s - talán cserébe - szült neki egy lányt, a harmadikat, aki aztán kötelező elemként később minden kamaszos együtt lógásukon részt vett, mert onnantól, hogy megtanult járni, a középső nevelte. Néhány házzal arrébb, még mindig szürke vakolattal beborítva egy újnak tűnő ház, papíron az egykori hetedikesé a fele, amit egy icipici házikó köré épített a férjével, csakúgy, mint annak idején az anyja. A lány már nem lakott benne, kiszabadult, egyedül nyalogatta a sebeit valahol a városban üres zsebbel, s pihegett húsz év értelmetlen vezeklés után, amit a törvény és a hagyomány - csupán a külsőségekből ítélve - házasságnak nevez.

A szomszéd faluba érve rámutatott egy nagy, betonos parkolóra: itt egy gimnázium volt, magyarázta a gyerekeknek, hosszú, L-alakú épület, ide járt az öcsém, itt érettségizett, aztán az egészet lebontották, ki tudja, miért, s egy olcsó szupermarket épült a helyére. Megérkeztek. A nagyszobában még megvolt a hintaszék, a sarokkanapé és a tölgyfa szekrénysor, ami a gyerekkorához kötötte. A könyvek ugyanabban a sorrendben álltak a polcon, mint harminc évvel azelőtt, s ott voltak a fiók mélyén a fényképek, amiket még filmes géppel, félautomatával készített, rajta a sok mosolygó, gimis fiatallal, akik épp csak beleharsantak az életbe, s köztük ő is ott pipiskedett egy-kettőn. Fönt, a hálószoba falán már az unokák képei függtek, a legnagyobb, akiről a legtöbb fotó készült, háromkerekűn, csúszdán, tesóval, tesó nélkül. A többiekről is akadt azért egy-két kép. Ez látta másnap reggel, rögtön ébredés után, szemben az ággyal, s hallotta, ahogy a két kicsi már vígan hancúrozik az étkezőben, a mama klopfolja a húst, a papa olvassa az újságot és az aprónéptől bosszúsan csöndet követel.

Fölkelt, aludni már nem lehet ilyen zajban, s kint a fürdőszobában hosszasan vizsgálta magát a tükör előtt. Végignézett a ráncokon, amik itt-ott szégyentelenül kikezdték a bőrét, a sötétségen a szeme alján, ami örökös kialvatlansága gyümölcse volt, s nyomot hagyott a tekintetén, meg a haja tövében fészkelő szürkeségen. Az is terjeszkedni akart. Jaj, mivé lettem, csak ennyi jutott eszébe, meg hogy hát nem lehet ezeket a kisgyerekeket még sokáig itthagyni. A lépcsőn vidám dübögés hallatszott, s kivágódott a fördőszobaajtó. Anya, kiáltotta a két kisgyerek, a két kisebb, s a piros arcú, borzas fiúcska, aki már iskolás volt, vastagon átölelte. Talán azért, hogy legyen kedve még sokáig itt maradni köztük.

pác

 

 

gödrös a comb és löttyed a hús

ráncos a nyak és roppan a gúzs

fáj a fejed s a lábad előtt

nem pasi térdel és nem időz

nálad a kedves jószavú hős

 

árva maradtál jó egyedül

fárad a kar már elmenekül

tőled a boldog kisgyerek és

szíved egy kérges nagy repedés

nincs mosolyod már halni remélsz

 

rég hogy a férjed nem mosolyog

két kamaszod már fel se fogod

min nevet éppen nálad a sör

csirke alá kell s néha gyötör

már csak a kérdés hogy ki elől

 

futsz a homályban roppan a térd

támasz a vágyad hát ne reméld

össze ha adtak semmi se várt

kézbe ha vettek így sose fájt

elmenekülni szinte kizárt

 

lázmérő-limerick

 

volt egy úr úgy hívták Kázmér*

hóna alatt nem volt lázmér'

őszintén megírta

mily nő az kiért e

férfiszív szakad vagy méláz

 

 

*ÁLNÉV

limerick KJ-nek

 

 

volt egy úr úgy hívták Jóska

Zuglóban égett a csókja

ajkamra s éreztem

hogy a jövő kedden

el lesz az ételem sózva

tortilla

Úgy ébredt, mint más napokon: a szeme apró lyukon át, sziszegve engedte be a szúrós, fájdalmas reggeli fényeket, az arca horpadt bádoglemezként feszült a koponyájára. A gyomra, mint egy ráncos, kemény ököl, szorult a bordái alá. Pedig vasárnap volt, negyed tízkor bújt ki az ágyból. A férfi már ott ügyködött a konyhában, s a kávét készítette nagy műgonddal neki, a feleségének. "Megmikrózom" - mondta, s hogy ki ne hűljön a hideg tejtől, kicsit melegített még rajta. A nő megitta a kávét, aztán ide-oda kóválygott a rendetlen lakásban, s végül a konyhát kezdte rendezgetni. A mosogatónál állt, idegesen sikálta a fazekat, amibe beleragadt a tegnapi csirkecsont habja. Pedig leszedtem, amikor főtt, dohogott magában. A férfi odalépett hozzá, hogy mi a baj. Megrántotta a vállát, nem tudom, mondta és a konyhapultot törölgette a habos, illatos szivaccsal, mert még ott éktelenkedett rajta a tegnapi morzsa és a kicsöppent lekvár, mindjárt a fánkról lehullott porcukor mellett. No, de csak van valami, erősködött a férfi, s felvont szemöldökkel belépett a nő meg a pult közé. A morzsás-ragacsos szivacs megállt a levegőben, a nő érezte a bőrén a hűlő mosogatóvizet, meg hogy a forró, vegyszeres lé tönkretette a kezét. Nem akart fölnézni, nem akart megszólali sem. No, megmondod? Noszogatta a férfi, s kétoldalt megfogta a nő karját. Nem tudom, mondta a nő, s megpróbálta egy finom mozdulattal kiszabadítani magát. Nincs jókedvem, ennyi. A férfi nem elégedett meg a válasszal, pontosan akarta tudni, s kitartóan faggatta, nyaggatta a nőt. Elmondod? Nézett rá kérdőn, s a szemöldöke még mindig a homloka közepén táncolt. Nem, nem mondom el, mert neked nem lehet mindent elmondani. Sajnos már néhányszor megégettem magam, mondta a nő, amikor elmondtam valamit, utána még én voltam a hibás. S már megbánta, hogy ennyit is mondott. Gyűrte, szívta volna vissza, mert tudta, mi fog következni. A Színház. Így hívta magában, s néha már a férfi meg a gyerekek előtt is. A teátrális mozdulatok, a drámai hangú monológ, a végzetes kirohanás. Fáradt volt ezekhez, halálosan fáradt. Tulajdonképpen ezek némították el. Vagy ezek is. Nem is akarta már végiggondolni sem. A férfi csapkodni kezdett, hogy akkor majd keres valakit, akivel lehet beszélgetni, meg milyen egy család ez, ahol nem lehet egymással beszélni sem; olyan hangosan, hogy lehetőleg a többiek is hallják, akik a konyhán kívül tartózkodtak. Aztán elrohant, azt mondta, hoz az ebédhez tortilla-lapot, ami a lidlben olcsóbb, mert a nő panaszkodott, hogy elfogyott. A konok szorítás lassan engedett a nő gyomrában, tizenegy felé járt az idő, s egyre azon gondolkodott, mitől volt olyan rossz kedve az imént. A férfi jó sokáig odavolt, könnyű volt meghallani, amikor megérkezett, a kapu nyikorgását nem lehet mással összetéveszteni. A nő már jókedvűen rendezgette az edényeket, a tölteléket bekanalazta a tortillába, sajtot reszelt rá, érlelt Cheddart, aztán a forró sütőbe tolta. Az ebéd elkészült, a gyerekek terítettek. Ők ketten az előszobában találkoztak össze. Most a nő állt a férfi elé, átölelte hosszan, szorosan, a fejét a mellkasához szorította, aztán fel, egészen a válláig kúszott, belecsókolt a nyakába puhán, s a fülébe súgta: szeretlek.

abroncs

 

A telefon a kezdés előtt néhány perccel csörgött. Számot nem írt ki, a nő mégis felvette, kicsit kelletlenül.

- Szia, én vagyok - szólt bele a férfi. - A gyerekek ott vannak?

-  Attól függ, melyik.

A férfi a nagyobbikkal akart beszélni, de pechje volt, ő már frakkba öltözve, izgatottan fel-alá járkált az iskola lépcsőin, folyosóin s várta, hogy elkezdődjön a műsor.

- Most van a szalagavatója - mondta a nő. A férfi hallgatott. Zavarban vagy, mi, gondolta a nő megvetően, mert neki keserű elégtétel volt, hogy a másik még csak nem is tudta, minek a napja van, amikor minden ott van fönt a nyomorult interneten, csak beleírod a gugliba, te szemétláda, ha érdekel a gyereked és meg akarod találni. S a nőben fölfakadt a kemény szomorúság, mert a telefonba makogó tudatlanság, a zavart hallgatás igazolta a húszévnyi tapasztalatot, hogy ennek a pasasnak csak saját maga számít. De a gyerek, gondolta a nő (s bűntudata lett), a lassan férfivá érő fiú talán még mindig reménykedik.

A férfi kérésére a másik gyereknek adta át a telefont, aki mellette ült. A kamaszlány - az anyjához való szolidaritásból talán - kelletlenül szólt bele a készülékbe. Hamar lezárta a beszélgetést, vágott egy fintort, aztán már ő is a végzős osztályokat figyelte: a keringőt, a habcsókruhákat, a lakkozott hajú, frakkos fiúkat, meg az anyját, aki, mint egy szentimentális öregasszony, már az első, ismeretlen osztály bevonulásakor lebukott a széke alá, a táskájába gyömöszölt papír zsebkendőért.

S a fiúk, a fekete frakkokban egyenes háttal, kihúzott derékkal szálltak, suhantak, lebbentek a színpadon. Kecsesen érintették a párjuk bókoló kézfejét, karolták karcsú, lenge derekát, s ívesen kerülgették a mindent betöltő, abroncsos szoknyát. Aztán össztánc következett, a boldog, fellazult ölelkezés anyákkal, apákkal, húgokkal, nővérekkel és barátnőkkel. A nő is szorongatta a maga fiát, s hogy ne bőgje el magát, idétlenül kioldalazott a helyzetből: menj, kérd föl a húgodat, úgy illik. S ő ment és egyre bátrabb lett: már nemcsak a húgát, a nagyanyját, hanem másokat is megpörgetett a báli forgatagban.

A telefon lenémítva, magányosan gubbasztott a táskában, szorosan a kabátok alá gyömöszölve.

bölcső

 

"Boldog nőnapot!"  olvasta az sms-t. Megborzongott. Az orrában érezte a savanyú, áporodott szagot, ami mindig körüllengte azt a férfit, aki küldte. Nem válaszolt. Egy ideje már a hívásait sem vette fel. Nem tudta, nem értette, mit akar tőle ez az ember. Undort érzett, viszolygást, amit a savanyú piaszaggal, az alkoholisták bizalmaskodó, zavaró közvetlenségével magyarázott, amitől irtózott. Eleinte ugyan kedves volt vele, sajnálta a szegény ördögöt, mert az asszony otthagyta. Összepakolta a három gyereket és huss, kirepült a házból. Nem kellett volna annyit piálni - gondolta a nő. Ott volt a szép ház, a szép család, mégis a piát választotta. Mindent tönkretett vele. A nő emlékezett rá, hogy a szabadon lebegő, mindenhová beszüremkedő alkoholszagot már akkor is érezte, amikor először jöttek megnézni a házat. Albérletet kerestek a férjével, ahol mindannyian elférnek akkor is, ha majd a negyedik megszületik, aki akkor még a hasában volt. A fickó vezette őket körbe. Az asszony is eljött akkor, mert közös volt a ház, s hidegen elhúzódott minden tétova érintés elől.

***

- Azt mondtam neki, hogy csak este jó. Ugye itthon leszel? - kérdezte a férjét, mert a férfi megint bejelenkezett. A nő nem akart egyedül maradni vele. A fickónak néhány havonta eszébe jutott, hogy elvinne ezt-azt a padlásról. A költözéskor alig vitt magával valamit. Legutóbb, amikor az otthagyott holmijai között pakolászott, a nő alig tudott tőle megszabadulni. Ezer dolga volt, főzeléket főzött a kicsinek, uzsonnát kent az eggyel nagyobbnak, vacsorát készített a családnak. Majd' leszakadt a lába az állandó rohangálástól.

- Kérhetek egy teát? - kérdezte a férfi, s a felhő, ami körülvette, beáramlott a konyhába. Az asszony lélekben öklendezett. Szeretett volna sikítva elrohanni, kituszkolni a kellemetlen, megbarnult, hiányos fogazatával idétlenül vigyorgó alakot az utcára.

- Persze. Milyet? - és felsorolta a választékot. A férfi zöld teát kért, üresen. Így aztán legálisan társaloghatott tovább a nővel, bögrét szorongatva vézna kezében, amin könyékig feltűrte a kinyúlt, barna pulóvert.

- És hogy van a kicsi? - érdeklődött, újabb illatfelhőt bocsátva szabadon, s rámosolygott a csecsemőre. Az asszonyt kirázta a hideg, ahogy az undorító alak odahajolt a hamvas kisbabához. Magához szorította a kicsit és távolabb lépett.

- Köszönöm, jól - s kínjában, látva, hogy a tea még jócskán kitart, hosszan mesélt a gyerekről. Miket eszik, hány kiló meg hasonló sablonos dolgokat, amiket ilyenkor szokás. A férfi mosolyogva, bólogatva hallgatta. Lassanként elfogyott a tea, szedelőzködni kezdett. Az asszony felsóhajtott, amikor becsukta mögötte az ajtót, s azonnal felhívta a férjét: mikor jön már haza a munkából.

***

- Én azt hittem, a pia miatt mentek szét - mondta a nő. A szomszéd a fejét ingatta.

- Az már csak következmény volt. Utána kezdett inni. Igaz, hogy még született egy negyedik gyerekük, de nem bírtak együtt maradni. Az asszony a férfit hibáztatta, a férfi meg az asszonyt. Hallotuk odaátról, ahogy veszekedtek, sokszor elég csúnyán - a szomszéd a kávéját kavargatta, pedig a kockacukor már rég elolvadt benne. A nő lesütötte a szemét, aztán meg felnézett, de csak úgy, a levegőbe. A szomszéd hümmögött, megitta a maradék kávét és megtörölte a kézfejével a szája szélét.

- Nem tudták feldolgozni, hogy elvesztették a kicsit. Féléves volt. Úgy mondták, bölcsőhalál.

karibi karácsony

 

Nálunk aludt, mielőtt Kanadába utazott. Gyereket vártam, az elsőt, kerek és boldog kismama voltam. Éjszaka sokáig beszélgettünk, háttal a padlónak, s szemérmetlenül a sötétség arcába mondtuk az álmainkat. Most végre hazajött. Tizenkilenc év után, és megkeresett. Hogy segítenék-e? Munkát keres. Mert végre itthon akar élni. Hát meglátogattam.

- Ezt majd kivisszük az anyura. - nyújtotta oda a húgának a cserepet. Krizantémot vittem, bokornyit.

Az udvaron kikopott fű, közte gereblyecsíkok a félmeztelen homokon. A sápadt diófa alatt narancssárga, kivénhedt Lada. Hátul tyúkudvar, mögötte tisztára sikált, üres disznóólak.

- Már nincsenek hízók - mentegetőzött az öcs. - Nem bírjuk, sok munka van vele. Az anyu még csinálta. Százat is tartott egyszerre.

Körbevezettek a házon, ahol gyerekkorom óta nem jártam. Akkor még betonos volt a padló, szőnyeg sehol, a szobákban egy-egy ágy volt csupán. Az övében tévé is volt, fekete-fehér, azon nézte a kézimeccseket. Mindent tudott a kézilabdáról, drukkolt, szervezett, meccsre járt.

- Ez volt az anyu szobája. Azóta nem nyúltunk semihez, hogy meghalt. Szíves volt, fel kellett támasztani párnákkal, mert fulladt. Elment az apu után.

A régi konyhából nappalit csináltak. Szekrénysor, ülőgarnitúra, központi fűtés. A világoskék csempe ott árulkodott a falon. Leültetett a fotelbe, hatalmas albumot vett elő. Fotók Hongkongról, Hawaiiról, Ausztráliáról, a világról, amit a luxushajókon végigjárt. S ő ott virított kisminkelve, fülig érő szájjal, csinos egyenruhában azokon a fotókon. Azokkal a fiatalokkal együtt, akik vele hajóztak. Latinok, amerikaiak, európaiak, feketék, fehérek. Szépek. Vidámak.

- Anyu meghalt, nem bírtam kint maradni tovább - csukta be az albumot. - Ezen böngészem az álláshirdetéseket - tette arrébb a laptopot, hogy helyet csináljon neki.

"A nagyvilágon e kívül." Hajóutakat akart eladni, ahhoz értett, az eladáshoz meg a hajóutakhoz. Gyémántokat, brilliánst árult unatkozó, gazdag amerikaiaknak. A hajók mindig Miamiból indultak, hát megtanult angolul.

Behívták interjúra egy utazási irodához. A főnök, latin vérű, hamar fellelkesült: épp hajóutak eladására készülnek, szükségük van valakire, aki ért hozzá. A felesége azonban körültekintő volt. Ügyelt a részletekre, precízen utánajárt minden fillérnek. Három hónapba telt, mire megkapták a támogatást a munkaügyi központtól. Romát alkalmazni nem kis dolog. Bátorság, az biztosan kell hozzá. Aztán otthagyták az irodában.

Izgatottan, lelkesen látott munkához, még sosem dolgozott Magyarországon. Fura volt neki a gyűlölet, az elemi undor, az utálat, a sziszegő, gonosz rosszindulat, ami nap nap után ott fortyogott körülötte. Nem szokott hozzá, hiszen húsz év nagy idő, s amikor érettségizett, még csak az elnök koppintott az orrára, hogy eszébe ne jusson továbbtanulni. Ez a gyűlölet, amibe itt bele akarták fojtani, ismeretlen volt a számára. Forró és sistergő pokollá vált az iroda, amint belépett.

"Nincsen számodra hely".

***

A családnak néha küld képeket. Rajtuk fény, csillogás, luxus, mint a tegnapin: "Ilyen a karácsony a Karib-szigeteken."

Legközelebb húsvétkor jön megint.

advent

 

- Anya kezét akarom fogni! Anyaaaa! - ordított a gyerek. Először még szavakat, mondatokat, aztán már csak üvöltött, mint egy csecsemő.

- Miért kell így szorítani a kezét? Nem látod, hogy fáj neki? - sziszegett fojtott hangon a nő. A férfi akkor elengedte a gyerek kezét. Az emberek az utcán nemigen foglalkoztak velük, mindenki rohant a maga dolga után. Közeledett a karácsony, ilyenkor lázban égve róják az utcákat, szórják a pénzt, remélik a lehetetlent. A nő fölvette a gyereket, cipelte egy darabig, amíg bírta. A karja majd' leszakadt. A kicsi boldogan szorította az arcát az arcához. A Váci utcában forralt bor és kürtőskalács illata keveredett a fagyos levegővel. Odaléptek az üsthöz, a gyerek beleszagolt. Nézte, ahogy a narancskarikák úsztak a vörösbor tetején. Az úton aztán hazáig nem szóltak egymáshoz, a nő a gyereket igyekezvén megnyugtatni, vidáman csevegett, nevetgélt, s csak akkor sírt, amikor már bent ültek az autóban. Ott már senki sem láthatta az arcát.

- El kell mennem egy boltba - mondta a férfi, miután hazaértek és a mélyen alvó gyereket berakta az ágyba.

- Menj - szólt a nő. Nem nézett rá, nem bírt. Hisztis picsa vagy, így mondta alig néhány órával azelőtt ugyanez az ember. Nem lehetsz ennyire hülye, ezt is mondta. A nő már nem is emlékezett rá, hogy miért. Ő csak annyit mondott, hogy remek ezt így, a gyerek előtt, ezt fogja megtanulni, hogy így kell beszélni egy nővel, egy anyával.

A férfi visszajött a boltból, a virágot kicsomagolta és vázába tette ő maga, nem merte odaadni a nőnek. Gyertyákat gyújtott, pontosan négyet. Advent negyedik vasárnapja volt, már annak, aki ünnepelte az ilyesmit. Aztán üldögélt még az asztalnál, s nézte a négy lángot. Egyedül.