Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

csomó (kj-nek)

 

A hatalmas, vastag, fekete kendő, a berliner, amit úgy megkötöttek, hogy még a tüdőmet is szorítja. Ott, igen, a derekamnál, hátul, ott keresd a csomót, valamit biztosan ki kell oldanod, mert fáj, nyomja a csigolyámat, a karomat mozdítani sem tudom. Oldd ki a csomót, ott, igen, ahol a finom, puha ujjaid motoznak, ott nyom a legjobban. Érzem, hogy lazul, jól csinálod. Hűvösek, selymesek az ujjbegyeid, kedvesen cirógatják a hátam, vigyázva, lágyan babrálnak a csomón. A homlokod ráncba szalad, még a szemüveget is fölteszed, amiben viccesen komoly leszel, s az alsó ajkadat előrebiggyeszted, mint mindig, amikor koncentrálsz. Az a legszebb pillanat, amikor nekifogsz. Már akkor tudom, hogy  megcsinálod. Hogy biztonságban vagyok, s nem kell életem végéig gúzsba kötve vergődnöm.

függöny

A tested ilyenkor még ismer sok mindent, amit már nem is észlel. Mész lefelé a lépcsőn, s tudja, melyik lépcsőfok nyikorog. A füled már előre hallja a hangot, kicsit össze is húzódik a dobhártyád, mert nem szereti. Az ujjaid is ismerik a fal tapintását, ahogy végigsúrolják az egyenetlen vakolaton, a vállad magasságában, a sebtében elkent festéket, s minden lemenetel újabb láthatatlan csíkokat húz a fényesedő falon. Márpedig te reggel és este is lemész, s ha otthon vagy, délután is, többször. Ágyat húzol, leviszed a szennyest, leszaladsz a lázmérőért, vagy egyszerűen csak a kislányod babájáért, ami nélkül nem tud elaludni. Ez a tested.

Arra is emlékszik, amikor évekkel ezelőtt a hosszú, kényelmes fürdőkádban töltött sok-sok időt. Forró vízbe merült, a kezed elhúzta a függönyt, hogy aki belép a fürdőbe, ne lásson. S akkor megindult a csípős, meleg, sós könnyszalag lefelé. Mint a mozgójárda a reptéren. Lassan, komótosan, szélesen. A tested csak ennyit érzett. A meleget, a sót, hogy csípi az arcod bőrét. A rekeszizmodat, ahogy meg-megrándult. A homlokod mögött a nyomást, amivel a hangos zokogást igyekszel visszafojtani. Hogy a gyerekek ne hallják. Pedig tudod, hogy tudják, hogy sírsz.

Most, amikor elindulsz lefelé a lépcsőn, s a felső lépcsőfoknál három-négy ujjbeggyel megérinted a falat, ez a sok-sok évvel ezelőtti emlék ötlik fel a testedben. Éppen csak megérinted, az ujjaid már küldik is a drótot az agyadba, abba a zsibbadt, zsíros göröngybe a fejedben, hogy vigyázz! Nyomorultabb lettél, mint valaha sejtetted volna, hisz ugyanoda lyukadtál ki. Csak a függöny lett más színű a kád fölött.

sötétség

 

 

Érdekesen törik a törhetetlen tányér: ha az ember odavágja hatalmas erővel az asztal széléhez és nem jut semmire, akkor - elkeseredésének összes erejével - a padlóra csapva apró, mindent elborító szilánkokra szakad-robban széjjel.

A szilánkok - ahelyet, hogy ösvénnyé állnának össze - beterítik a padlót, befurakodnak a szőnyeg, a kanapé, a komód alá, de még a játéktartó kosárba is pattan egy-kettő. S a szélük éles.

Még a legalaposabb takarítás mellett is előfordul, hogy napokkal, sőt, hetekkel, hónapokkal később is belebotlik az ember valahol egy-egy apró, fehér, lepattant darabba. S csodálkozik, hogy milyen élénkpiros a vére. Pedig lehetne akár fekete is, amilyen öregnek és sötétnek érzi magát egy tányértörés után.

csatárlánc

 

Először csak aprókat nevetett, akkor is a szája elé emelte a kezét. Körülnézett, mentegetőzve, de a tetőn - a széles tetőteraszon, aminek a deszkáit nemrég még ő csavarozta oda a férfi hisztirohama után - nem volt rajta kívül senki. A háta kiegyenesedett, a tüdejét teleszívta az esti illatokkal, amik vidáman keringőztek a budai utca házai fölött. Konyhákból és fáradt nappalikból áradt némelyikük, s a ferde gerincű, nap után kapaszkodó fák lombjába bújva fissült estillattá. Kinyújtóztatta a hátát, mosolygott magában, rágyújtott, és kiszakadt belőle a nevetés. Sikongatva, lihegve, horkantva, a rekeszizmát összerándítva, vadul tombolt. A füstből hatalmas trombitát fújt a levegőbe, mintha Szilveszter volna, s a füst csak úgy süvített a görbe platánok fölött.

- Nem kellett volna, édesem - dúdolgatta maga elé, egyre szemérmetlenebbül kivillantva hibátlan, gyöngy fogsorát.

- Tudod, hogy nem kellett volna, igen, nagyon jól tudod - és felkacagott. Maga elé idézte a vendégek arcát. Kipukkadt belőle a röhögés. Pedig sosem szeretett szerepelni, mindig a háttérben maradt, ha tehette, kerülve a feltűnést. Ő csodáló volt, hivatásos - vagy hivatalos? Nem tudta eldönteni, melyik is volna a legtökéletesebb szó rá. Meg aztán pajzs is, de tükör, az nem. Azt még sosem próbálta, hogy tükor legyen.

Az utca nem látszott idefentről, csak az autóajtók csapkodását hallotta, meg egy-két búcsúszót, köszönést, amit a budai úri lombok átengedtek maguk közt.

- Kár, hogy a fiúk nem látták - gondolta, de hát hárman háromfelé mennek ilyenkor, élvezik a szünidőt. A cigaretta egyre bátrabban izzott a szürkülő levegőben, hetykélkedett a platánokkal, hogy idenézzémá, öcsi, a napot úgyse látod - aztán a hetykeség porrá lett a hamutartóban, ahogy a nő elnyomta.

A teraszajtó egyszer csak kivágódott, és megjelent a férfi, aki nem is olyan régen még hisztirohammal alázta őt épp erre a hajópadlóra, persze csak addig, amíg be nem fejezte helyette a csavarozást a negyven fokban. Most nem volt olyan meleg, a múlt héten enyhült a hőhullám, tartotta magát a maximum harminc. Az arcán, fején és a százezer forintos menedzseringén (istenem, de utáltam vasalni ezt a nyomorult inget) még ott fityegett néhány szál párolt lilakáposzta - balzsamecettel, hársmézzel és egy leheletnyi őrölt köménnyel - ami eltért megszokott, laza eleganciájától. Kés volt a kezében, amit a kacsából rántott ki (utóbbit a nő kakukkfűvel, almával, rozmaringgal ízesítette, házi libazsírban konfitálta egy fél rohadt napig).

- Nem kellett volna, édesem. Nem kellett volna - dúdolta alt hangján a nő, s elfordult. A férfi ordítani akart, de ez csak a mimikáján látszott, mert hang, az nem jött ki a torkán. Kicsi volt, vékony, inas és gyűrött arcú. Hülyén állt a kezében a kés, mert nem tudta, hogy van az a gyakorlatban, merre kell tartani a hegyét, az élét, amikor hátba akar döfni valakit. Meg egyáltalán: honnan találja el a bordaközt? Milyen szögből, milyen magasságból? A csontot biztosan nem viszi át, a kacsával is megszenvedtek odalent.

Nyolc év alatt persze megszokta úgy alakítani, hogy ne rajta látszódjék a bizonytalanság. Zavarta, hogy nem tudott üvölteni, mert a szöveget már jól kitalálta. Hánytorgatás: olyan, mint a borkorcsolya, jól be lehet hergelni magát az embernek. Meg a számonkérés. Az igazi barikád. - Egy rohadt vacsorát sem lehet rád bízni? - ilyesmikhez szokott, ha maguk közt voltak. De ezt a vendégek előtt nem mondhatta. Disztingvált. Havi kétmillió (bevallott) jövedelemmel, idegenek előtt igenis vissza kell fognia magát. Finoman, diszkréten is el lehet ezt intézni. "Ez a káposzta kemény." Nemcsak halkan, semmitmondóan (ahogy a drámákban írják: "félre"), nem. Kivárni a csendet, ami beáll a társalgásban, és tisztán, tárgyilagosan, jól érthetően, mint egy csont nélküli kosarat, bedobni az asztal közepére.

- Nem kellett volna, édesem. Nem kellett volna - búgták már a platánok is, göthös törzsükkel nyújtózkodva az asszony felé, mint a kutyák: simogatásra vágytak.

A nő elővett egy új cigit, és éppen az öngyújtójával babrált, amikor a férfi mögéje ért. Negyvenöt fokban lendítette a kést (még volt rajta egy kis bio, házi libazsír, konfitáláshoz kiváló). S ahogy a kés elindult lefelé, a platánok felhorkantak. Csak úgy, szellő vagy vihar nélkül kinyújtották a loboncos ágaikat, és elragadták a nőt a teraszról. Ágról ága adták, mint oltásnál a vizet, csatárláncban röpítették a hajlékony testet az unott, nyeszlett kis budai utca fölött.

Az asszony hátra se nézett, csak nevetett, teli torokból, horkantva, visongva, gurgulázva. Mint kislánykorában, amikor megcsiklandozta az apukája.

mentőmellény nélkül?

 

 

 

A La Manche-csatorna átúszására vállalkozott. Ő volt az egyetlen, aki csónakot is vontatott,

ellenszenv

elszenveded

megszenveded

kiszenveded

átszenveded


miközben élhetnél is

születésnapodra (F. F-nek)

 

Elkezdtem írni egy verset a hatodik születésnapodra. Persze ahhoz béna voltam, hogy valami normálisat kerekítsek. Érzelegni nem akarok, mert azon csak én bőgök, meg a szentimentális románaolvasók. Régen írtam, tudod, kiestem a rutinból. Elromlott a számítógépem, s most már nemcsak az időhiány akadályoz az írásban. Pedig te ott voltál, amikor nap mint nap nekiültem, szigorú voltam magamhoz, éjszaka nyomkodtam a billentyűket. Ott szuszogtál már olyankor, a másik szobában. Nagyon békés voltál, vigyáztál rám. Hogy bírjam. Tudtad, hogy egyedül vagyok, hát megkíméltél. Ilyen csodás úriemberrel, gáláns lovaggal még addig nem volt dolgom, amíg veled nem találkoztam. Már az is ámulattal töltött el, hogy éjszaka sosem sírtál. Vigyáztál a többiekre is. Mert tudtad, hogy aludniuk kell, másnap korán kelnek. Csodáltalak, és végtelenül hálás voltam neked.

Nagy és komoly dolgok tudója vagy és voltál, már akkor is, amikor még csak belülről püfölted a hasfalam. Belesántultam a születésedbe: a kemény fejeddel mindent széttoltál magad előtt. Faltörő kos: erős, elszánt, kitartó, állhatatos. Csak maradj ilyen.

A szövetségünk hálójában hintázol azóta is, magabiztosan. Tudod, hogy az adósod vagyok, de nem vagy uzsorás. Csak azt veszed el, amire szükséged van. S amit adsz, abból tudok feléd törleszteni.

Tudom, hogy tudod, mégis elmondom, mert nekem fontos talán, hogy leírjam: érted, és nem beléd kapaszkodom. Hogy élhessek neked sokáig.

Na tessék, mehetek zsepiért.

Vallomás

Csak neked írok verset,

Úgyhogy becsüld meg magad, kisapám!

séta

 

 

 

 

"Örülj, ha fölvesznek egy főiskolára." A lány elsős volt, egyik legjobbként vették föl a konziba - de a tanár mondta ezt neki szeptemberben, hát ehhez igyekezett tartani magát ezentúl. Zongoraórán nem lehetett sírni.

"Ki az iskola balekja?" Hát persze, hogy az ő nevét írták az ablakra ragasztott füzetlapra. Tudta, kik voltak: két hegedűs az osztályból. A folyosón nem lehetett sírni.

"Hülye" a biosztanár vette le a cetlit a hátáról - amikor sétálni mentek az osztállyal - diszkréten, tapintatosan, nem is szólt a lánynak, így aztán bőgni se lehetett. Az utcán semmiképp.

"Nem vagy az unokám." Ez már az otthon volt, a nagyszülői ház. Az apja elvált, otthagyta az igaziakat - s ő már csak a selejt volt, a második alomból. Beült az autóba. A lugas alá, ahol a kecskecsöcsű szőlő körül szúrós darazsak lebzseltek. Nők Lapját olvasott, a hatvanas évekből, konokul. Álló autóban nem lehetett sírni.

"Az öcsédé lesz." Pedig úgy hordta a téglát, majd' megszakadt. Padlásszoba, erkéllyel. Még szerenádról is álmodott.  Könyörgött, kiabált, érvelt, vergődött. Kitűnően tanult. Dicséretekkel. Másé lett. Kihúzható kanapén, a nappaliban nem lehetett sírni.

"Beleszerettem valakibe." Mondta egy este a férje. Ettől megfagyott. Két kisgyerek szuszogott a kisszobában békésen. Csak fölrángatta a kabátot a pizsmára és lerohant az utcára. A trabanttal a Duna-parton állt meg és ordított, sikoltozott sokáig. A panelban nem lehetett sírni.

***

"Egy csomó dolgom van holnap." A férfi felhúzott szemöldökéből már látta, hogy megint minden az ő gondja lesz: két kisgyereket cipelni, hurcolni háton, karban, autóban, lépcsőn, járdán, kabáttal, sapkával, pisilni, inni, várni, enni. Levegőt akart. Levegőt remélt. Hiába megint. Amikor nem figyeltek, halkan kiosont a nappaliból, némán kicsusszantotta a lábát a papucsából. Fáradtan ment föl a lépcsőn. Hallotta, amint a kicsik lent kiabálnak: "Anya! Anya!" Fölvette a könyvet a padlóról, olvasott. Egyedül. A hálószobában. Lázadt. (Mielőtt a gyerekek elalszanak, nem lehet sírni.)

"Eljössz velem sétálni?" kérdezte a férfi. Épp, amikor ő fölemelte a kezét a klaviatúra fölé, hogy mindezeket leírja. Nem tudott megszólalni a keserűségtől.

"Hm?" kérezett vissza a férfi reménykedve.

"Nincs kedvem sétálni." Ez volt a szokásos válasz, fájt is, mint rendesen. Akkor a férfi fölvette a kabátját és elment egyedül. A nő ottmaradt az étkezőben, a lehúzható lámpa alatt, ami egészen ráterült a fénylő asztalra. Nyomogatni kezdte a billentyűket és kivett a zsebéből egy gyűrött papír zsebkendőt.

gaz



Szinte biztos volt benne, hogy akkor érkeznek meg, amikor beül a kádba. Már nagyon vágyott rá, hogy az egésznapos trappolás után egy kicsit megpihenjen a jó meleg, illatos vízben olvasgatva. Éppen csak a kezébe vette a könyvet, amire egész nap készült, egy-két oldalt el is olvasott, s már hallotta, ahogy nyílt a bejárati ajtó.

- Anya! Anya! - kiabált a kicsi lány, ahogy az előszobán átszaladt. Válaszolt neki, s a hangja után megtalálta: bement a fürdőszobába az anyja után. Pancsolt, könyékig belógatta a hurkás kis karját a vízbe, megmosta az anyja vállát - amelyiket elérte. Simogatta. A nő sóhajtva kinyúlt a kádból, letette a könyvet a szennyestartó tetejére és átölelte, megpuszilgatta a kis copfost. Tegnapelőtt este, amikor végre egyedül maradt a nappaliban, és a távirányítót nyomkodta, még rátört a bőgés. Most meg itt van a gyerek végre, mosolyog, és locsolja az anyja karjára a vizet.

Kiszállt, s pizsamába bújt. Az ebédlőasztalon néhány szál virág hevert, mintha csak hanyagul odalökte volna valaki. A férje az asztalnál ült, a gyereket próbálta etetni, de a virágról nem szólt. A kislány, amint meglátta a nőt, eltolta a szájától az apja kezét, s az anyját követelte. Annak a tegnapelőtti bőgés járt a fejében. Hogy ez az ember hagyta bőgni. Pedig ő próbálkozott: még üzenetet is küldött neki, mennyire hiányzik. Nem sietett haza, őhozzá, hogy megölelje, hogy a karjába zárja, s betapassza a száját hosszú csókokkal, úgy szívja-szorítsa ki belőle a szomorúságot végre. A nő dühös lett. Csalódott.

- Igazán maradhattatok volna még...

A férfi nem értette a keserű gúnyt, nem érezte a fájdalmat, nem látta a kétségbeesést a megjegyzésben. A szavakat hallotta, s azt hitte, érti is őket.

- Akkor visszamegyünk.

De nem indult el, ott maradt az asztalnál. A nő nem nézett rá, sem a virágra: megpróbált néhány falat kenyeret betuszkolni a gyerek szájába a sonka mellé. Nem kért többet a kicsi, jóllakott.

- Ezt a gazt meg neked hoztam - bökött a fejével a férfi az asztalon kiterített virágokra. A nő meg se rezzent. Oda se nézett. A kislánnyal volt elfoglalva, aki már nagyon fáradt volt, és ágyba kellett dugni. Kikapta az etetőszékből, s elindult vele. A férfi is nyúlt a gyerekért, vitte volna lefektetni. A nő nem hadakozott, átadta a kicsit. Nagyon fáradt volt. Halálosan.

A lépcső közönyösen nyikorgott a férfi léptei alatt, ahogy fölbattyogott az emeletre.

Nem telt el sok idő, a kislány teli torokból ordított az anyja után. Kétségbeesetten, mintha valami fenyegetné. A nő megint sóhajtott, elindult fölfelé. A sötét szobában egymáshoz ért a karjuk, ahogy a férje átadta neki a gyereket. Hiába. Kemény és fülledt maradt köztük a levegő.

A gazt a nagylány tette vázába: ő is kapott egy szál rózsát.

Nyugovóra tértek, s az asszony a falnak fordulva, némán bőgött, pedig a kis copfos már a szomszéd szobában szuszogott békésen.