Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

öt és negyed (K. Mesternek)

 

 

Nagy, fekete szakállt növesztett az utóbbi időben, az egész arcát eltakarta. Csak a szeme látszott. Az most szomorú volt. A homloka felhős. Már ott ült a cukrászdában, amikor a nő belépett.

- Kezicsókolom! - mondta a férfi, és jobbról-balról puszit nyomott az arcára. A nő kicsit megnyugodott, mert

sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan fog zajlani az egész. Azért mégsem kért semmit, csak egy pohár vizet. A gyomra, mint egy reszkető öleb, egyre szűkölt a kabátja alatt. Hány éve is találkoztunk, kérdezte a férfi. Öt. Öt és negyed, számolgatta a nő. Hát, hogy van, kérdezte a szakállas, köszönöm, jól, mondta a nő, s csacsogni kezdett, be nem állt a szája. A pult mögül krémes és valami gyümölcsös, zselés szelet bámult rá, a ribizli egyenesen vigyorgott a tetején. Nem bírt volna lenyelni egy falatot sem.

Fura volt az a szakáll ott szemben, az érintése még ott zizegett az arcán. Fura volt a sötét színe, s hogy majdnem mindent betakart, amire a nő emlékezett. Kicsit őszes volt a fül magasságában, de csak pár szál. Épp csak elkezdtek beszlégetni, a cukrászda bezárt, a kulcsot belülről ráfordították. Az alkalmazottak szúrósan néztek a néhány bent rekedt vendégre.

- Sétáljunk! - mondta a nő, s a táskájáért nyúlt, de közben eszébe jutott, hogy a férfi majd fel fogja segíteni a kabátját, és letette. A rosszalló tekintetű, fehér köpenyes cukrásznő kivezette őket a kerthelyiségen keresztül az utcára, és elkezdtek ballagni a Vérmező felé.

- Sok minden történt magával! Férj, gyerekek! Maga nagyon bátor! - jegyezte meg a férfi. A nő felkacagott, hogy ez egy elég finom kifejezés, s neki inkább az a vicc jut az eszébe, amelyikben a ló nekimegy a falnak. Nem vak, hanem bátor. S ezen végre a férfi is nevetett.

- Kár, hogy nem ír - mondta később a nőnek. És akkor már muszáj  volt még többet nevetni, még hangosabban kacagni. Mintha cserbenhagyásos gázolást követett volna el saját magán. Persze azonnal megmagyarázta, miért nem ír. Maga is tudta, hogy hülyeségeket hord össze.

Irodalomról is beszélgettek, s a nő szégyellte magát megint. Nem ír, nem olvas, nem beszél. Jó lehet egy ilyen szakáll, gondolta, sok minden nem látszik át rajta.

A Moszkván még ácsorogtak egy kicsit, aztán jött a villamos, és mindketten visszazökkentek a valóságba.

kereszt

csomó (kj-nek)

 

A hatalmas, vastag, fekete kendő, a berliner, amit úgy megkötöttek, hogy még a tüdőmet is szorítja. Ott, igen, a derekamnál, hátul, ott keresd a csomót, valamit biztosan ki kell oldanod, mert fáj, nyomja a csigolyámat, a karomat mozdítani sem tudom. Oldd ki a csomót, ott, igen, ahol a finom, puha ujjaid motoznak, ott nyom a legjobban. Érzem, hogy lazul, jól csinálod. Hűvösek, selymesek az ujjbegyeid, kedvesen cirógatják a hátam, vigyázva, lágyan babrálnak a csomón. A homlokod ráncba szalad, még a szemüveget is fölteszed, amiben viccesen komoly leszel, s az alsó ajkadat előrebiggyeszted, mint mindig, amikor koncentrálsz. Az a legszebb pillanat, amikor nekifogsz. Már akkor tudom, hogy  megcsinálod. Hogy biztonságban vagyok, s nem kell életem végéig gúzsba kötve vergődnöm.

függöny

A tested ilyenkor még ismer sok mindent, amit már nem is észlel. Mész lefelé a lépcsőn, s tudja, melyik lépcsőfok nyikorog. A füled már előre hallja a hangot, kicsit össze is húzódik a dobhártyád, mert nem szereti. Az ujjaid is ismerik a fal tapintását, ahogy végigsúrolják az egyenetlen vakolaton, a vállad magasságában, a sebtében elkent festéket, s minden lemenetel újabb láthatatlan csíkokat húz a fényesedő falon. Márpedig te reggel és este is lemész, s ha otthon vagy, délután is, többször. Ágyat húzol, leviszed a szennyest, leszaladsz a lázmérőért, vagy egyszerűen csak a kislányod babájáért, ami nélkül nem tud elaludni. Ez a tested.

Arra is emlékszik, amikor évekkel ezelőtt a hosszú, kényelmes fürdőkádban töltött sok-sok időt. Forró vízbe merült, a kezed elhúzta a függönyt, hogy aki belép a fürdőbe, ne lásson. S akkor megindult a csípős, meleg, sós könnyszalag lefelé. Mint a mozgójárda a reptéren. Lassan, komótosan, szélesen. A tested csak ennyit érzett. A meleget, a sót, hogy csípi az arcod bőrét. A rekeszizmodat, ahogy meg-megrándult. A homlokod mögött a nyomást, amivel a hangos zokogást igyekszel visszafojtani. Hogy a gyerekek ne hallják. Pedig tudod, hogy tudják, hogy sírsz.

Most, amikor elindulsz lefelé a lépcsőn, s a felső lépcsőfoknál három-négy ujjbeggyel megérinted a falat, ez a sok-sok évvel ezelőtti emlék ötlik fel a testedben. Éppen csak megérinted, az ujjaid már küldik is a drótot az agyadba, abba a zsibbadt, zsíros göröngybe a fejedben, hogy vigyázz! Nyomorultabb lettél, mint valaha sejtetted volna, hisz ugyanoda lyukadtál ki. Csak a függöny lett más színű a kád fölött.

sötétség

 

 

Érdekesen törik a törhetetlen tányér: ha az ember odavágja hatalmas erővel az asztal széléhez és nem jut semmire, akkor - elkeseredésének összes erejével - a padlóra csapva apró, mindent elborító szilánkokra szakad-robban széjjel.

A szilánkok - ahelyet, hogy ösvénnyé állnának össze - beterítik a padlót, befurakodnak a szőnyeg, a kanapé, a komód alá, de még a játéktartó kosárba is pattan egy-kettő. S a szélük éles.

Még a legalaposabb takarítás mellett is előfordul, hogy napokkal, sőt, hetekkel, hónapokkal később is belebotlik az ember valahol egy-egy apró, fehér, lepattant darabba. S csodálkozik, hogy milyen élénkpiros a vére. Pedig lehetne akár fekete is, amilyen öregnek és sötétnek érzi magát egy tányértörés után.

csatárlánc

 

Először csak aprókat nevetett, akkor is a szája elé emelte a kezét. Körülnézett, mentegetőzve, de a tetőn - a széles tetőteraszon, aminek a deszkáit nemrég még ő csavarozta oda a férfi hisztirohama után - nem volt rajta kívül senki. A háta kiegyenesedett, a tüdejét teleszívta az esti illatokkal, amik vidáman keringőztek a budai utca házai fölött. Konyhákból és fáradt nappalikból áradt némelyikük, s a ferde gerincű, nap után kapaszkodó fák lombjába bújva fissült estillattá. Kinyújtóztatta a hátát, mosolygott magában, rágyújtott, és kiszakadt belőle a nevetés. Sikongatva, lihegve, horkantva, a rekeszizmát összerándítva, vadul tombolt. A füstből hatalmas trombitát fújt a levegőbe, mintha Szilveszter volna, s a füst csak úgy süvített a görbe platánok fölött.

- Nem kellett volna, édesem - dúdolgatta maga elé, egyre szemérmetlenebbül kivillantva hibátlan, gyöngy fogsorát.

- Tudod, hogy nem kellett volna, igen, nagyon jól tudod - és felkacagott. Maga elé idézte a vendégek arcát. Kipukkadt belőle a röhögés. Pedig sosem szeretett szerepelni, mindig a háttérben maradt, ha tehette, kerülve a feltűnést. Ő csodáló volt, hivatásos - vagy hivatalos? Nem tudta eldönteni, melyik is volna a legtökéletesebb szó rá. Meg aztán pajzs is, de tükör, az nem. Azt még sosem próbálta, hogy tükor legyen.

Az utca nem látszott idefentről, csak az autóajtók csapkodását hallotta, meg egy-két búcsúszót, köszönést, amit a budai úri lombok átengedtek maguk közt.

- Kár, hogy a fiúk nem látták - gondolta, de hát hárman háromfelé mennek ilyenkor, élvezik a szünidőt. A cigaretta egyre bátrabban izzott a szürkülő levegőben, hetykélkedett a platánokkal, hogy idenézzémá, öcsi, a napot úgyse látod - aztán a hetykeség porrá lett a hamutartóban, ahogy a nő elnyomta.

A teraszajtó egyszer csak kivágódott, és megjelent a férfi, aki nem is olyan régen még hisztirohammal alázta őt épp erre a hajópadlóra, persze csak addig, amíg be nem fejezte helyette a csavarozást a negyven fokban. Most nem volt olyan meleg, a múlt héten enyhült a hőhullám, tartotta magát a maximum harminc. Az arcán, fején és a százezer forintos menedzseringén (istenem, de utáltam vasalni ezt a nyomorult inget) még ott fityegett néhány szál párolt lilakáposzta - balzsamecettel, hársmézzel és egy leheletnyi őrölt köménnyel - ami eltért megszokott, laza eleganciájától. Kés volt a kezében, amit a kacsából rántott ki (utóbbit a nő kakukkfűvel, almával, rozmaringgal ízesítette, házi libazsírban konfitálta egy fél rohadt napig).

- Nem kellett volna, édesem. Nem kellett volna - dúdolta alt hangján a nő, s elfordult. A férfi ordítani akart, de ez csak a mimikáján látszott, mert hang, az nem jött ki a torkán. Kicsi volt, vékony, inas és gyűrött arcú. Hülyén állt a kezében a kés, mert nem tudta, hogy van az a gyakorlatban, merre kell tartani a hegyét, az élét, amikor hátba akar döfni valakit. Meg egyáltalán: honnan találja el a bordaközt? Milyen szögből, milyen magasságból? A csontot biztosan nem viszi át, a kacsával is megszenvedtek odalent.

Nyolc év alatt persze megszokta úgy alakítani, hogy ne rajta látszódjék a bizonytalanság. Zavarta, hogy nem tudott üvölteni, mert a szöveget már jól kitalálta. Hánytorgatás: olyan, mint a borkorcsolya, jól be lehet hergelni magát az embernek. Meg a számonkérés. Az igazi barikád. - Egy rohadt vacsorát sem lehet rád bízni? - ilyesmikhez szokott, ha maguk közt voltak. De ezt a vendégek előtt nem mondhatta. Disztingvált. Havi kétmillió (bevallott) jövedelemmel, idegenek előtt igenis vissza kell fognia magát. Finoman, diszkréten is el lehet ezt intézni. "Ez a káposzta kemény." Nemcsak halkan, semmitmondóan (ahogy a drámákban írják: "félre"), nem. Kivárni a csendet, ami beáll a társalgásban, és tisztán, tárgyilagosan, jól érthetően, mint egy csont nélküli kosarat, bedobni az asztal közepére.

- Nem kellett volna, édesem. Nem kellett volna - búgták már a platánok is, göthös törzsükkel nyújtózkodva az asszony felé, mint a kutyák: simogatásra vágytak.

A nő elővett egy új cigit, és éppen az öngyújtójával babrált, amikor a férfi mögéje ért. Negyvenöt fokban lendítette a kést (még volt rajta egy kis bio, házi libazsír, konfitáláshoz kiváló). S ahogy a kés elindult lefelé, a platánok felhorkantak. Csak úgy, szellő vagy vihar nélkül kinyújtották a loboncos ágaikat, és elragadták a nőt a teraszról. Ágról ága adták, mint oltásnál a vizet, csatárláncban röpítették a hajlékony testet az unott, nyeszlett kis budai utca fölött.

Az asszony hátra se nézett, csak nevetett, teli torokból, horkantva, visongva, gurgulázva. Mint kislánykorában, amikor megcsiklandozta az apukája.

mentőmellény nélkül?

 

 

 

A La Manche-csatorna átúszására vállalkozott. Ő volt az egyetlen, aki csónakot is vontatott,

ellenszenv

elszenveded

megszenveded

kiszenveded

átszenveded


miközben élhetnél is

születésnapodra (F. F-nek)

 

Elkezdtem írni egy verset a hatodik születésnapodra. Persze ahhoz béna voltam, hogy valami normálisat kerekítsek. Érzelegni nem akarok, mert azon csak én bőgök, meg a szentimentális románaolvasók. Régen írtam, tudod, kiestem a rutinból. Elromlott a számítógépem, s most már nemcsak az időhiány akadályoz az írásban. Pedig te ott voltál, amikor nap mint nap nekiültem, szigorú voltam magamhoz, éjszaka nyomkodtam a billentyűket. Ott szuszogtál már olyankor, a másik szobában. Nagyon békés voltál, vigyáztál rám. Hogy bírjam. Tudtad, hogy egyedül vagyok, hát megkíméltél. Ilyen csodás úriemberrel, gáláns lovaggal még addig nem volt dolgom, amíg veled nem találkoztam. Már az is ámulattal töltött el, hogy éjszaka sosem sírtál. Vigyáztál a többiekre is. Mert tudtad, hogy aludniuk kell, másnap korán kelnek. Csodáltalak, és végtelenül hálás voltam neked.

Nagy és komoly dolgok tudója vagy és voltál, már akkor is, amikor még csak belülről püfölted a hasfalam. Belesántultam a születésedbe: a kemény fejeddel mindent széttoltál magad előtt. Faltörő kos: erős, elszánt, kitartó, állhatatos. Csak maradj ilyen.

A szövetségünk hálójában hintázol azóta is, magabiztosan. Tudod, hogy az adósod vagyok, de nem vagy uzsorás. Csak azt veszed el, amire szükséged van. S amit adsz, abból tudok feléd törleszteni.

Tudom, hogy tudod, mégis elmondom, mert nekem fontos talán, hogy leírjam: érted, és nem beléd kapaszkodom. Hogy élhessek neked sokáig.

Na tessék, mehetek zsepiért.

Vallomás

Csak neked írok verset,

Úgyhogy becsüld meg magad, kisapám!