Miújságíró

Újra élek!!! Újra írok!!! Újra repülök!!!

pác

 

 

gödrös a comb és löttyed a hús

ráncos a nyak és roppan a gúzs

fáj a fejed s a lábad előtt

nem pasi térdel és nem időz

nálad a kedves jószavú hős

 

árva maradtál jó egyedül

fárad a kar már elmenekül

tőled a boldog kisgyerek és

szíved egy kérges nagy repedés

nincs mosolyod már halni remélsz

 

rég hogy a férjed nem mosolyog

két kamaszod már fel se fogod

min nevet éppen nálad a sör

csirke alá kell s néha gyötör

már csak a kérdés hogy ki elől

 

futsz a homályban roppan a térd

támasz a vágyad hát ne reméld

össze ha adtak semmi se várt

kézbe ha vettek így sose fájt

elmenekülni szinte kizárt

 

lázmérő-limerick

 

volt egy úr úgy hívták Kázmér*

hóna alatt nem volt lázmér'

őszintén megírta

mily nő az kiért e

férfiszív szakad vagy méláz

 

 

*ÁLNÉV

limerick KJ-nek

 

 

volt egy úr úgy hívták Jóska

Zuglóban égett a csókja

ajkamra s éreztem

hogy a jövő kedden

el lesz az ételem sózva

tortilla

Úgy ébredt, mint más napokon: a szeme apró lyukon át, sziszegve engedte be a szúrós, fájdalmas reggeli fényeket, az arca horpadt bádoglemezként feszült a koponyájára. A gyomra, mint egy ráncos, kemény ököl, szorult a bordái alá. Pedig vasárnap volt, negyed tízkor bújt ki az ágyból. A férfi már ott ügyködött a konyhában, s a kávét készítette nagy műgonddal neki, a feleségének. "Megmikrózom" - mondta, s hogy ki ne hűljön a hideg tejtől, kicsit melegített még rajta. A nő megitta a kávét, aztán ide-oda kóválygott a rendetlen lakásban, s végül a konyhát kezdte rendezgetni. A mosogatónál állt, idegesen sikálta a fazekat, amibe beleragadt a tegnapi csirkecsont habja. Pedig leszedtem, amikor főtt, dohogott magában. A férfi odalépett hozzá, hogy mi a baj. Megrántotta a vállát, nem tudom, mondta és a konyhapultot törölgette a habos, illatos szivaccsal, mert még ott éktelenkedett rajta a tegnapi morzsa és a kicsöppent lekvár, mindjárt a fánkról lehullott porcukor mellett. No, de csak van valami, erősködött a férfi, s felvont szemöldökkel belépett a nő meg a pult közé. A morzsás-ragacsos szivacs megállt a levegőben, a nő érezte a bőrén a hűlő mosogatóvizet, meg hogy a forró, vegyszeres lé tönkretette a kezét. Nem akart fölnézni, nem akart megszólali sem. No, megmondod? Noszogatta a férfi, s kétoldalt megfogta a nő karját. Nem tudom, mondta a nő, s megpróbálta egy finom mozdulattal kiszabadítani magát. Nincs jókedvem, ennyi. A férfi nem elégedett meg a válasszal, pontosan akarta tudni, s kitartóan faggatta, nyaggatta a nőt. Elmondod? Nézett rá kérdőn, s a szemöldöke még mindig a homloka közepén táncolt. Nem, nem mondom el, mert neked nem lehet mindent elmondani. Sajnos már néhányszor megégettem magam, mondta a nő, amikor elmondtam valamit, utána még én voltam a hibás. S már megbánta, hogy ennyit is mondott. Gyűrte, szívta volna vissza, mert tudta, mi fog következni. A Színház. Így hívta magában, s néha már a férfi meg a gyerekek előtt is. A teátrális mozdulatok, a drámai hangú monológ, a végzetes kirohanás. Fáradt volt ezekhez, halálosan fáradt. Tulajdonképpen ezek némították el. Vagy ezek is. Nem is akarta már végiggondolni sem. A férfi csapkodni kezdett, hogy akkor majd keres valakit, akivel lehet beszélgetni, meg milyen egy család ez, ahol nem lehet egymással beszélni sem; olyan hangosan, hogy lehetőleg a többiek is hallják, akik a konyhán kívül tartózkodtak. Aztán elrohant, azt mondta, hoz az ebédhez tortilla-lapot, ami a lidlben olcsóbb, mert a nő panaszkodott, hogy elfogyott. A konok szorítás lassan engedett a nő gyomrában, tizenegy felé járt az idő, s egyre azon gondolkodott, mitől volt olyan rossz kedve az imént. A férfi jó sokáig odavolt, könnyű volt meghallani, amikor megérkezett, a kapu nyikorgását nem lehet mással összetéveszteni. A nő már jókedvűen rendezgette az edényeket, a tölteléket bekanalazta a tortillába, sajtot reszelt rá, érlelt Cheddart, aztán a forró sütőbe tolta. Az ebéd elkészült, a gyerekek terítettek. Ők ketten az előszobában találkoztak össze. Most a nő állt a férfi elé, átölelte hosszan, szorosan, a fejét a mellkasához szorította, aztán fel, egészen a válláig kúszott, belecsókolt a nyakába puhán, s a fülébe súgta: szeretlek.

abroncs

 

A telefon a kezdés előtt néhány perccel csörgött. Számot nem írt ki, a nő mégis felvette, kicsit kelletlenül.

- Szia, én vagyok - szólt bele a férfi. - A gyerekek ott vannak?

-  Attól függ, melyik.

A férfi a nagyobbikkal akart beszélni, de pechje volt, ő már frakkba öltözve, izgatottan fel-alá járkált az iskola lépcsőin, folyosóin s várta, hogy elkezdődjön a műsor.

- Most van a szalagavatója - mondta a nő. A férfi hallgatott. Zavarban vagy, mi, gondolta a nő megvetően, mert neki keserű elégtétel volt, hogy a másik még csak nem is tudta, minek a napja van, amikor minden ott van fönt a nyomorult interneten, csak beleírod a gugliba, te szemétláda, ha érdekel a gyereked és meg akarod találni. S a nőben fölfakadt a kemény szomorúság, mert a telefonba makogó tudatlanság, a zavart hallgatás igazolta a húszévnyi tapasztalatot, hogy ennek a pasasnak csak saját maga számít. De a gyerek, gondolta a nő (s bűntudata lett), a lassan férfivá érő fiú talán még mindig reménykedik.

A férfi kérésére a másik gyereknek adta át a telefont, aki mellette ült. A kamaszlány - az anyjához való szolidaritásból talán - kelletlenül szólt bele a készülékbe. Hamar lezárta a beszélgetést, vágott egy fintort, aztán már ő is a végzős osztályokat figyelte: a keringőt, a habcsókruhákat, a lakkozott hajú, frakkos fiúkat, meg az anyját, aki, mint egy szentimentális öregasszony, már az első, ismeretlen osztály bevonulásakor lebukott a széke alá, a táskájába gyömöszölt papír zsebkendőért.

S a fiúk, a fekete frakkokban egyenes háttal, kihúzott derékkal szálltak, suhantak, lebbentek a színpadon. Kecsesen érintették a párjuk bókoló kézfejét, karolták karcsú, lenge derekát, s ívesen kerülgették a mindent betöltő, abroncsos szoknyát. Aztán össztánc következett, a boldog, fellazult ölelkezés anyákkal, apákkal, húgokkal, nővérekkel és barátnőkkel. A nő is szorongatta a maga fiát, s hogy ne bőgje el magát, idétlenül kioldalazott a helyzetből: menj, kérd föl a húgodat, úgy illik. S ő ment és egyre bátrabb lett: már nemcsak a húgát, a nagyanyját, hanem másokat is megpörgetett a báli forgatagban.

A telefon lenémítva, magányosan gubbasztott a táskában, szorosan a kabátok alá gyömöszölve.

bölcső

 

"Boldog nőnapot!"  olvasta az sms-t. Megborzongott. Az orrában érezte a savanyú, áporodott szagot, ami mindig körüllengte azt a férfit, aki küldte. Nem válaszolt. Egy ideje már a hívásait sem vette fel. Nem tudta, nem értette, mit akar tőle ez az ember. Undort érzett, viszolygást, amit a savanyú piaszaggal, az alkoholisták bizalmaskodó, zavaró közvetlenségével magyarázott, amitől irtózott. Eleinte ugyan kedves volt vele, sajnálta a szegény ördögöt, mert az asszony otthagyta. Összepakolta a három gyereket és huss, kirepült a házból. Nem kellett volna annyit piálni - gondolta a nő. Ott volt a szép ház, a szép család, mégis a piát választotta. Mindent tönkretett vele. A nő emlékezett rá, hogy a szabadon lebegő, mindenhová beszüremkedő alkoholszagot már akkor is érezte, amikor először jöttek megnézni a házat. Albérletet kerestek a férjével, ahol mindannyian elférnek akkor is, ha majd a negyedik megszületik, aki akkor még a hasában volt. A fickó vezette őket körbe. Az asszony is eljött akkor, mert közös volt a ház, s hidegen elhúzódott minden tétova érintés elől.

***

- Azt mondtam neki, hogy csak este jó. Ugye itthon leszel? - kérdezte a férjét, mert a férfi megint bejelenkezett. A nő nem akart egyedül maradni vele. A fickónak néhány havonta eszébe jutott, hogy elvinne ezt-azt a padlásról. A költözéskor alig vitt magával valamit. Legutóbb, amikor az otthagyott holmijai között pakolászott, a nő alig tudott tőle megszabadulni. Ezer dolga volt, főzeléket főzött a kicsinek, uzsonnát kent az eggyel nagyobbnak, vacsorát készített a családnak. Majd' leszakadt a lába az állandó rohangálástól.

- Kérhetek egy teát? - kérdezte a férfi, s a felhő, ami körülvette, beáramlott a konyhába. Az asszony lélekben öklendezett. Szeretett volna sikítva elrohanni, kituszkolni a kellemetlen, megbarnult, hiányos fogazatával idétlenül vigyorgó alakot az utcára.

- Persze. Milyet? - és felsorolta a választékot. A férfi zöld teát kért, üresen. Így aztán legálisan társaloghatott tovább a nővel, bögrét szorongatva vézna kezében, amin könyékig feltűrte a kinyúlt, barna pulóvert.

- És hogy van a kicsi? - érdeklődött, újabb illatfelhőt bocsátva szabadon, s rámosolygott a csecsemőre. Az asszonyt kirázta a hideg, ahogy az undorító alak odahajolt a hamvas kisbabához. Magához szorította a kicsit és távolabb lépett.

- Köszönöm, jól - s kínjában, látva, hogy a tea még jócskán kitart, hosszan mesélt a gyerekről. Miket eszik, hány kiló meg hasonló sablonos dolgokat, amiket ilyenkor szokás. A férfi mosolyogva, bólogatva hallgatta. Lassanként elfogyott a tea, szedelőzködni kezdett. Az asszony felsóhajtott, amikor becsukta mögötte az ajtót, s azonnal felhívta a férjét: mikor jön már haza a munkából.

***

- Én azt hittem, a pia miatt mentek szét - mondta a nő. A szomszéd a fejét ingatta.

- Az már csak következmény volt. Utána kezdett inni. Igaz, hogy még született egy negyedik gyerekük, de nem bírtak együtt maradni. Az asszony a férfit hibáztatta, a férfi meg az asszonyt. Hallotuk odaátról, ahogy veszekedtek, sokszor elég csúnyán - a szomszéd a kávéját kavargatta, pedig a kockacukor már rég elolvadt benne. A nő lesütötte a szemét, aztán meg felnézett, de csak úgy, a levegőbe. A szomszéd hümmögött, megitta a maradék kávét és megtörölte a kézfejével a szája szélét.

- Nem tudták feldolgozni, hogy elvesztették a kicsit. Féléves volt. Úgy mondták, bölcsőhalál.

karibi karácsony

 

Nálunk aludt, mielőtt Kanadába utazott. Gyereket vártam, az elsőt, kerek és boldog kismama voltam. Éjszaka sokáig beszélgettünk, háttal a padlónak, s szemérmetlenül a sötétség arcába mondtuk az álmainkat. Most végre hazajött. Tizenkilenc év után, és megkeresett. Hogy segítenék-e? Munkát keres. Mert végre itthon akar élni. Hát meglátogattam.

- Ezt majd kivisszük az anyura. - nyújtotta oda a húgának a cserepet. Krizantémot vittem, bokornyit.

Az udvaron kikopott fű, közte gereblyecsíkok a félmeztelen homokon. A sápadt diófa alatt narancssárga, kivénhedt Lada. Hátul tyúkudvar, mögötte tisztára sikált, üres disznóólak.

- Már nincsenek hízók - mentegetőzött az öcs. - Nem bírjuk, sok munka van vele. Az anyu még csinálta. Százat is tartott egyszerre.

Körbevezettek a házon, ahol gyerekkorom óta nem jártam. Akkor még betonos volt a padló, szőnyeg sehol, a szobákban egy-egy ágy volt csupán. Az övében tévé is volt, fekete-fehér, azon nézte a kézimeccseket. Mindent tudott a kézilabdáról, drukkolt, szervezett, meccsre járt.

- Ez volt az anyu szobája. Azóta nem nyúltunk semihez, hogy meghalt. Szíves volt, fel kellett támasztani párnákkal, mert fulladt. Elment az apu után.

A régi konyhából nappalit csináltak. Szekrénysor, ülőgarnitúra, központi fűtés. A világoskék csempe ott árulkodott a falon. Leültetett a fotelbe, hatalmas albumot vett elő. Fotók Hongkongról, Hawaiiról, Ausztráliáról, a világról, amit a luxushajókon végigjárt. S ő ott virított kisminkelve, fülig érő szájjal, csinos egyenruhában azokon a fotókon. Azokkal a fiatalokkal együtt, akik vele hajóztak. Latinok, amerikaiak, európaiak, feketék, fehérek. Szépek. Vidámak.

- Anyu meghalt, nem bírtam kint maradni tovább - csukta be az albumot. - Ezen böngészem az álláshirdetéseket - tette arrébb a laptopot, hogy helyet csináljon neki.

"A nagyvilágon e kívül." Hajóutakat akart eladni, ahhoz értett, az eladáshoz meg a hajóutakhoz. Gyémántokat, brilliánst árult unatkozó, gazdag amerikaiaknak. A hajók mindig Miamiból indultak, hát megtanult angolul.

Behívták interjúra egy utazási irodához. A főnök, latin vérű, hamar fellelkesült: épp hajóutak eladására készülnek, szükségük van valakire, aki ért hozzá. A felesége azonban körültekintő volt. Ügyelt a részletekre, precízen utánajárt minden fillérnek. Három hónapba telt, mire megkapták a támogatást a munkaügyi központtól. Romát alkalmazni nem kis dolog. Bátorság, az biztosan kell hozzá. Aztán otthagyták az irodában.

Izgatottan, lelkesen látott munkához, még sosem dolgozott Magyarországon. Fura volt neki a gyűlölet, az elemi undor, az utálat, a sziszegő, gonosz rosszindulat, ami nap nap után ott fortyogott körülötte. Nem szokott hozzá, hiszen húsz év nagy idő, s amikor érettségizett, még csak az elnök koppintott az orrára, hogy eszébe ne jusson továbbtanulni. Ez a gyűlölet, amibe itt bele akarták fojtani, ismeretlen volt a számára. Forró és sistergő pokollá vált az iroda, amint belépett.

"Nincsen számodra hely".

***

A családnak néha küld képeket. Rajtuk fény, csillogás, luxus, mint a tegnapin: "Ilyen a karácsony a Karib-szigeteken."

Legközelebb húsvétkor jön megint.

advent

 

- Anya kezét akarom fogni! Anyaaaa! - ordított a gyerek. Először még szavakat, mondatokat, aztán már csak üvöltött, mint egy csecsemő.

- Miért kell így szorítani a kezét? Nem látod, hogy fáj neki? - sziszegett fojtott hangon a nő. A férfi akkor elengedte a gyerek kezét. Az emberek az utcán nemigen foglalkoztak velük, mindenki rohant a maga dolga után. Közeledett a karácsony, ilyenkor lázban égve róják az utcákat, szórják a pénzt, remélik a lehetetlent. A nő fölvette a gyereket, cipelte egy darabig, amíg bírta. A karja majd' leszakadt. A kicsi boldogan szorította az arcát az arcához. A Váci utcában forralt bor és kürtőskalács illata keveredett a fagyos levegővel. Odaléptek az üsthöz, a gyerek beleszagolt. Nézte, ahogy a narancskarikák úsztak a vörösbor tetején. Az úton aztán hazáig nem szóltak egymáshoz, a nő a gyereket igyekezvén megnyugtatni, vidáman csevegett, nevetgélt, s csak akkor sírt, amikor már bent ültek az autóban. Ott már senki sem láthatta az arcát.

- El kell mennem egy boltba - mondta a férfi, miután hazaértek és a mélyen alvó gyereket berakta az ágyba.

- Menj - szólt a nő. Nem nézett rá, nem bírt. Hisztis picsa vagy, így mondta alig néhány órával azelőtt ugyanez az ember. Nem lehetsz ennyire hülye, ezt is mondta. A nő már nem is emlékezett rá, hogy miért. Ő csak annyit mondott, hogy remek ezt így, a gyerek előtt, ezt fogja megtanulni, hogy így kell beszélni egy nővel, egy anyával.

A férfi visszajött a boltból, a virágot kicsomagolta és vázába tette ő maga, nem merte odaadni a nőnek. Gyertyákat gyújtott, pontosan négyet. Advent negyedik vasárnapja volt, már annak, aki ünnepelte az ilyesmit. Aztán üldögélt még az asztalnál, s nézte a négy lángot. Egyedül.

éjszakai fény

 

- Anyaaaa! - a kiáltás úgy hasított az álmába, mintha a fülén át tépték volna ki a szívét. Mélyen aludt, mint akit letaglóztak. Hosszú hetek kimerültsége után megint abban a reményben, hogy ma végre nem lesz éjszakai ordítás. De lett. Kiugrott az ágyból, az átizzadt hálóing hidegen tapadt a hátára. Fázott, a belső részei remegtek a kimerültségtől. Átrongyolt a gyerekszobába.

- Mi van már megint? - morogta bosszúsan. Ketté tudta volna roppantani dühében a gyereket. Az csak nézett rá a halvány éjszakai fénynél nagy, rémült szemekkel.

- Félek!

- Nem igaz, hogy egy nyomorult éjszakát nem lehet végigaludni - dohogott a nő. - Állandóan ordibál valamelyik! Pihenni szeretnék, érted? Meg fogok betegedni, ha nem tudom kialudni magam!

- De félek! - makacskodott a gyerek. Az üstöke borzas volt: ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a hajszálakat, egy egész csomó állt az ég felé. A szeme kimeredt a rémülettől, a teste reszketett. A nő lehajolt hozzá.

- Nincs itt semmi. Érted? Ide senki sem tud bejönni, zárva van az ajtó. Mi is vigyázunk rád. Aludj most már! - ha tehette volna, a szavak puszta erejével odaszorította volna a gyereket az ágyhoz. Hogy mozdnulni se tudjon. Úgy érezte, belehal a kialvatlanságba.

- Félek, anya, nagyon félek! - a gyerek már sírt nyüszítve, vinnyogva, és az anyja után kapkodott.

- Na. Menj beljebb, nem férek ide - mondta a nő, s tolta be a gyereket a fal felé, hogy odacsusszanhasson mellé az ágy szélére. A kicsi beljebb csúszott, a kócos üstökét belefúrta az anyja vállába. A nő odahúzta a mellkasára, az egyik karját a kis test alá csúsztatta, a másikkal átölelte. A gyerek szorosan a nyakába kapaszkodott. Fél egy volt, háromnegyed hatkor kelés, rohanás, munka, figyelni kell, a szemét csípni fogja a fáradtság, a feje zúgni fog és nem tud majd rendesen figyelni a kimerültségtől, ezek jártak a nő fejében. Aztán a lassan elcsendesülő szuszogást hallgatta, s eszébe jutott, milyen csöndes volt ez a gyerek, amikor megszületett. Sose sírt éjszaka, talán, mert tudta, hogy a többieknek aludni kell, s hogy az anyja egyedül van. A nő simogatni kezdte a buksi fejecskét, cirógatni a haját ott, ahol a két forgó egymás mellett megkavarta a szálakat, s ettől egy egész csomó állt az ég felé. Sokáig feküdt ott, ölelte-tartotta-simogatta a gyereket.

- Mi volt az? - emelte föl a fejét a férje, amikor visszaosont a hálószobába.

- Semmi - mondta a nő. - Félt.

otthon

 

- Szeretsz te még engem? - kérdezte a férfi. A homloka fájdalmas redőkbe rendeződött, ahogy a nő tekintetét fürkészte. Az nem szólt, sokáig hallgatott, s a tévét bámulta. Pontosabban a falat a tévé mellett. Poirot ment, egy ki-tudja-hányszor-ismételt-részt vetítettek megint. De a peckes kis belga józan volt, okos, erkölcsös és kiszámítható. Biztonságot jelentett, ha ő vett a kezébe egy ügyet.

- Hm? - a férfi felvonta a szemöldökét.

- Már mondtam sokszor - szólalt meg sötét hangon, vonakodva a nő. - Többször, mint ahányszor te mondod - tette hozzá epésen, s még mindig nem nézett a másikra. Dacos volt, álmos, dühös és szomorú. Megint végig kellett hallgatnia, hogy milyen borzalmas ez a kapcsolat, s hogy a férfi mennyire szenved benne. Nagymonológ volt, egy savanyú képű drámai színész megnyalta volna utána mind a tíz ujját. A nő már hányt tőle, hónapok óta ezt hallgatta. És majd' szétrobbant, annyira ideges lett tőle. Hát ne maradj benne, mondta, senki sem kényszerít rá. A férfi meghunyászkodott egy kicsit, visszavett a lendületből. Szeretném a kiutat megtalálni ebből a borzalomból, mondta, s a nő már lendítette a karját, végén a kinyújtott mutatóujjal: ott van, úgy hívják, ajtó.

Ezen is túl voltak, mikor a férfi megkérdezte, szereti-e még. Minden, ilyenkor szokásos körön. A férfi, nyugtázva az újabb kudarcot, sóhajtva bólintott egyet, s kiment a konyhába egy pohár vízért. A nő még mindig a falat nézte a tévé mellett, háttal a konyhának. Pedig a rejtély már rég megoldódott, Poirot mindenkinek megmondta a magáét.

A csók hangosan cuppant a nő nyakán, ahogy a férfi egy pillanatra megállt mögötte. A nő viszonozta. Aztán ő is fölállt, odament, ahol a másik volt: a kanapé mögé. A karját átfonta a széles háton. Még sokáig álltak összebújva, szorosan ölelve egymást, s úgy is aludtak el, csakhogy már sokkal gyengédebben ölelve egymást. A nő ugyanazt érezte, mint amikor sok évvel ezelőtt a férfi először megcsókolta: hazaért.